Kudarc és siker: egy helyen, egy időben

„Kettes pálya, jobb oldal!” – rikkantotta felém a tesitanár külsejű férfi a medenceparton, majd a rajtkő felé mutatott. Hét társam versenydresszben és szigorú úszószemüvegben helyezkedett el a fejesugráshoz; kettő közülük más sportágban bár, de világbajnok volt. Én türkizkék bikiniben és „Can you swim?” feliratú úszósapkában, szemrebbenés nélkül ereszkedtem be az alumíniumlétrán. A maradék eszem is elment, nem vitás.

Még röhögtem is, amikor kiderült, hogy kétszer száz méter úszás jelenti az alkalmassági vizsgát. Két szabadon választott nemben, szintidő nincsen. A cél, hogy az ember ne fulladjon meg.

Pont ilyen elegánsan. | Fotó: amazonaws.com
Pont ilyen elegánsan. | Fotó: amazonaws.com

Akkor bent maradhat a felvételi eljárásban egy olyan helyre, amivel nem gondoltam volna, hogy valaha is dolgom lesz. Ám a kihívások megfűszerezik az életet, kitérni előlük nem érdemes. Főleg úgy, hogy nyaranta már ötvenes mélymedencében tolok másfél kilométereket, itt pedig kis huszonötösön kellett végigevickélni, csupán négyszer.

Gyors, pillangó, hát – mindet megtanultam hatévesen. Ám a mell maradt a kedvencem, mert nyugodt, elegáns és nem nyelek le közben három liter vizet. Attól még a többit is tudom, legalábbis azt hiszem. A hátat biztos, mert az baromi egyszerű – főleg, ha a plafonon van valami támpont, aminek mentén érzem, egyenesen haladok.

Mivel csak hátas kezdésnél nem kellett fejessel indítani az alkalmasságin, és nem volt kiírva oldalt a hőfok meg a mélység, igyekeztem biztosra menni. Akármilyen csöpp kis vizsga, buktak már meg rajta, s nem akartam közéjük tartozni.

De a versenydresszesek közé sem tartoztam, az fix. Tavaly augusztus óta először érte medence vize a bőrömet, s kicsit furcsán éreztem magam, amiért az egyébként is javarészt élsportoló többiek előttem vitatták meg: direkt készültek erre az apró megmérettetésre.

A klórszagú hullámok hőmérséklete kellemes volt, a lábam pedig messze nem ért le. Mennyi lehet? Egy hetven? Két és fél méter? Tulajdonképpen mindegy. Befogott orral átbújtam a sávokat elválasztó akármi alatt, hogy elfoglaljam a helyem a kettes rajtkő jobb oldalánál. Szembehelyezkedtem a medence falával, és a sípszó felharsanásakor elrugaszkodtam.

Tizenkilenc esztendeje nem úsztam háton. Az izmaim viszont elég erősek azon a tájon – bírniuk kell, ez világos. Sejtettem, hogy a többiek már az induláskor elhúznak mellettem, főleg mivel gyorsban kezdtek, s a sport az életük főszereplője. Nekem is fontos, de élvezetből csinálom, nem nyomás alatt és időre. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a mellettem lévő lány tökéletes, szabályos, villámsebességű lábtempója a második másodpercben az orromba és a számba rúgja a vizet – ami olyan maróan klóros volt, hogy inkább nevezhetnénk vizes klórnak, mint klóros víznek.

„Bassza meg!” – jelent meg a fejem fölött a szövegbuborék. Egyáltalán nem kaptam levegőt, semennyit. Pedig kellett volna, az erőteljes karcsapások miatt nem kevés. Oldalra nem fordíthattam a fejem, hogy kifolyjon a cucc, hiszen jobb és bal felől is felverték a hullámokat, méghozzá keményen.

Megállni pedig nem lehetett, hiszen akkor valószínűleg buktam az egészet; ráadásul ha győz az életösztön, és megpihenek, akkor sem ér le a lábam, tehát nem tudom biztonságosan kiköhögni magamból a csípő, maró, égető vegyületet. Szóval választhatok, hogy a kudarcba vagy a sikerbe fúlok bele, esetleg hagyom magam félájultan a partra vonszolni – világbajnokok között, szégyenszemre.

A háton fekvő helyzet nem kedvez a légutak szabaddá tételének. Köhögtem, prüszköltem, krákogtam, és kívülről szinte láttam, hogyan fest mindez. Egy „Can you swim?” feliratú úszósapka esetlenül küzd a felszínen. Attól tartottam, hogy mindjárt alatta fog, a fenébe. A stílus és az irónia mindig fontos, ugye.

Az oxigénhiányt pillanatokon belül megérezték az izmaim, így olyan belső küzdelem indult el bennem, hogy kifelé már egyáltalán nem figyeltem. Szerintem kissé hörögve próbáltam a túléléshez szükséges mennyiségű levegőt magamba préselni, s azt mantráztam, hogy mindjárt vége, meg bírom csinálni.

Nagyon furcsa szitu volt ez, hiszen imádom a vizet, és biztonságban érzem magam benne. Sőt, annál boldogabban lubickolok, minél mélyebb a medence. De a nyíregyházi strand mesés feszített tükrű, legalább négyszer ekkora, kristálytiszta úszóparadicsoma nincs agyonklórozva. Ha belemegy a víz a szemembe, az orromba vagy a számba, egyszerűen ki is jön, nincs dráma. Nem irritál, nem bánt, nem vonja be a bőrömet és a fürdőruhámat undok szaggal.

A fővárosi sportintézmény uszodája azonban más világ – itt kőkeményen, nyíltan harcolnak a kórokozókkal, aminek ez az ára. A profik biztosan megszokják, ám nekem most belülről emésztette a cucc az arcomat és a torkomat.

Az első huszonöt után nem is töprengtem rajta, milyen lehet egy szabályos fordulat. Köhintettem pontosan kettőt, mert a harmadiknál talán szétszakadt volna az elevenre mart torkom, és folytattam. Valaki ugyanott tartott, ami megnyugtatott. Más meg fél medencével előrébb – nem hagytam, hogy ez bántson. A testem egészen megtanult a megszokottnál nagyjából ötször kevesebb oxigénnel gazdálkodni. Ügyesnek és erősnek tartottam ezért, miközben kívülről nyilván úgy festettem, mint egy rakás szerencsétlenség, aki mi a frászt keres itt.

A második medencehossz után végre hasra fordulhattam, hogy mellel folytassam. Miután számomra is igen furcsa hangeffektek kíséretében úgy-ahogy szabaddá tettem a légáramlást, még több érzet hatolt a tudatomba. Hihetetlen, de a klórkoncentráció olyan erős volt, hogy marta a segglyukamat. Jézusmária! Nem baj, legalább rájöttem: égő ánusszal nagyságrendekkel könnyebb az élet, mint kaktuszszerű élménnyel az orrnyálkahártyában.

Az élvezetes úszásnak már lőttek, meg életem csúcsteljesítményének is, amiről titkon ábrándoztam. A túlélésre játszottam, s akkor értem célba azon a nyavalyás száz méteren, amikor a többiek rég kipattantak. „Asszem’, allergiás vagyok a klórra, vagy nemtom’, mi van…” – brekegtem az irányukba.

Majd odaslattyogtam a papíromért a tornatanárszerű pasashoz, a félájult kimászás lendületétől támadt kőműves-dekoltázsomat lazán megigazítva. Az „orvosi vizsgálat” és a „motivációs beszélgetés” után most már az „úszás” mellett is ott virított bekarikázva az „alkalmas” szó. Hogy kegyelemből kaptam-e meg, vagy kívülről kevésbé látszott a harcom, nem tudom.

Magamat végül is legyőztem, ami nagy dolog.


Még több cikk:

9 Comments

  1. Grat!
    Ennek azért 0 az iróniaértéke tőlem, mert habár képes vagyok fennmaradni a vízen viszonylag hosszú ideig, és legalább 1km távolság megtételére kalibrálva is vagyok, rettenetesen parázok tőle. Vízbe ugrani túlnyomásos légzőkészülék és maszk nélkül NEM, de az ismeretlen természetes vizek is nettó para. Úgy szoktam fogalmazni, hogy van egy megállapodásom a vízzel: én nem csinálok kunsztokat benne, ő meg nem fullaszt magába.

    Kedvelés

    1. köszi!

      ne aggódj, mindenki képes fennmaradni a vízen – csak vannak, akik kizárólag akkor, amikor már órák óta mindegy @XD ehhez képest mindketten igencsak jól állunk, lássuk be. a megállapodás aranyos, itt vigyorgok rajta @=)

      Kedvelés

  2. Jaj a segglyukas resznel ugy rohogtem :-D :-D tok jo hogy meg ilyen fordulatokat is beleteszel. Sokaknal kozonseges es mar mar uncsi a deli testtajakkal es vegtermekeikkal valo viccelodes ld Fabry poenjai, de a te cikkeidben jol jonnek ki :-D Errol egyebkent eszembe jutott hogy amikor eloszor furodtem tengerben, az Egei tengerrol van szo, nem hogy mikor benne voltam de meg utana is csipett a pisiles…/gondolom el tudod kepzelni mire gondolok hehe/

    Kedvelés

    1. thx @=) amikor átéltem, azt gondoltam, h erről aztán senkinek egy szót se, de írás közben annyira eszembe jutott… nem tudtam neki ellenállni @XD
      fú, tenger után nekem nem altesti, hanem ugyancsak feltesti gond volt, mert véletlenül azt a vizet is sikerült belélegeznem (nem szigetelt rendesen a snorkel maszk), és ugyanúgy kiette a só az orr- meg a szájnyálkahártyámat, mint most a klór. de még közben is arra gondoltam, mint vmi debil: “höhö *köhh-köhh* tengerrrr *fuldoklik*!!!!”

      Kedvelés

  3. Nem tudom mi ez a hely, de engem ide már nem vennének fel – ugyanis csak egy úszásnemet tudok: a mellúszást. Igaz abból én is lenyomtam még pár éve hetente egy órát (távolságra nemtom mennyit, mert mindig eluntam számolni a hosszokat, de tempósan úsztam, kb. a lassabb gyorsúszók sebességével, hogy rendesen szuszogjak, meg dolgozzon a szívem – futni is így futottam: órára, nem távra).
    Mindenesetre tervben van már jó ideje, hogy a gyors- és hátúszást is meg kéne tanulni. Ahogy sok minden mást is, pl. tánc rejtelmeiben elmélyedni stb. stb.
    Tenger -> én meg azon döbbentem meg, amikor először pofán nyomott egy tisztességes hullám, hogy mennyire kellemetlenül sós ízű. Elméletben tudtam én, de gyakorlatban őszintén meglepett…

    Kedvelés

    1. privátban elmondhatom, mi ez a hely, ha emészt a kíváncsiság @=P
      ami a mérést illeti: úszásnál én szeretem számolni a hosszokat, futásnál és sétánál pedig ott a kütyüm, aki megteszi helyettem. nekem is eszembe jutott a történtek kapcsán, h nem ártana felfrissíteni a tudásomat a többi úszásnemben, de végül is lesz olyan tárgyam, ami mikszáth-i sejtelmességgel “az úszás alapjai” címet viseli, s gyanítom, pont ugyanebben a medencében fognak baszogatni. addigra igyekszem olyan szinten békét kötni vele tudatilag, h testileg se legyen ellenreakcióm. plusz veszek egy szemüveget, mert ha látok, máris nő a komfortérzetem.
      tánc: ó, én botlábúnak stigmatizáltam magam. mármint az önfeledt freestyle jó zenére kifogástalanul megy, de salsánál két lábbal taposnám a partneremét, aztán meg gyalogbéka módjára elterülnék a parketten. fogalmam sincs, miért gondolom ezt, hiszen sosem próbáltam o.O
      a tenger sóssága pedig engem is meglepett, de csak akkor kellemetlen, ha tényleg váratlanul nyom pofán az a hullám. amikor például hasalok a part mentén, és kicsit arcon nyal a víz, nekem még fincsi is. (az az íz-illat-látvány-hang kombó nekem everything.)

      Kedvelés

      1. Őszintén szólva EDDIG nem igen érdekelt, hogy mi ez a hely, de most, hogy “pimaszul” idevetetted ezt a privátbant… így már kicsit mocorog bennem némi kíváncsiság. Úgy értem: vajon mi lehet az a hely, amiről nem lehet nyilvánosan beszélni – úgy, hogy egyébként olyan személyes dolgaidba engedsz betekintést, amiket én még magamban sem biztos, hogy végig mernék gondolni, nemhogy leírni. :)
        “Kütyü” – itt is köszi a figyelemfelhívást, kifejezetten jól szórakoztam e bejegyzéseden! Nekem csak valami noname régi és olcsó pulzusmérős órám van, kényelmetlenül bevágó kemény műanyagos mellkaspánttal (na ezt se csípném, ha nő lennék: nyomorgatni a melleimet mindenféle kényelmetlen melltartókkal – bezzeg páromnak nem javaslom a sarki boltba leszaladást sem a nélkül…) Izgalmas játékszer volt számomra is, tényleg segít valamennyit a tudatosságban, de ha képes vagyok, akkor megy ezen külső segédeszközök nélkül is. Ha meg nem vagyok képes (mint mostanában), akkor ezekkel se. (Anno inkább valami gázspray cipelésén gondolkodtam futáshoz – hajléktalanoktól és kutyáiktól sűrűn látogatott terület volt a kedvenc területem. Aztán sose vittem semmit – más futókról is csak 1-2 évente láttam hírt az újságban, hogy megharapták…)
        B@zz, szemüveg nélkül úsztál? Az ánusz még hagyján, de szegény látószerved!
        “Tánc”: én az egyedi fejlesztésű vonaglást is csak tizenéves koromban űztem diszkóban, rockkoncerten stb. – aztán “felnőttem” és már szégyellem mások előtt, max itthon a négy fal közt tör fel belőlem néha a mozgás ördöge. :D Mindenesetre az asztalokon táncoló bohém kedvesemnek kb. húsz év beígértem, hogy majd járunk még közösen táncolni. Konkrét időpontot viszont nem ígértem… Igaz ő meg megígérte, hogy megtanul bringázni és jön majd velünk túrázni – ami még szintén nem realizálódott. Na majd… Ez a tánc meg a gyorsúszás tán a két leghamarabb eszembe ötlő dolog az ‘amit még meg akarok tenni/tanulni mielőtt meghalok’-listámról.
        “Tenger”: ahogy Andreára reagálva írtad, inkább nálam is olyasmi élmény volt. Valószínűleg még persze félre is nyeltem, úgyhogy mart mindenhol, ahogy kell, jó sokáig felváltva köhögtem és kuncogtam.
        “Everything” -> no igen. Megértem. Az én igényeim ugyanakkor egyre alacsonyabban vannak. Pl. idén tavasszal munkából hazasétálva érezni a simogató napfényt is “everything” volt nekem. Vagy a lilaakác-lugas illata, ami alatt rendszeresen eljöttem. Rácsodálkozni, hogy fűféléből is milyen sok fajta van a városban, ha van eső és a tél után nem rögtön nyár következik. Stb. Így egyszerűen és közel – hétköznapian és ugyanakkor varázslatosan.

        Kedvelés

        1. pimaszul elment privátban – az indoklással együtt, h miért privát még @=)

          a mellkaspánt jézus mária, el sem tudom képzelni, milyen kényelmetlen lehet, főleg mozgás közben vagy nyáron… pláne, ha és van a vagy helyett! én a futáshoz amúgy még kulcsot sem tudok magammal vinni ilyenkor, mert hát hová tegyem…

          úszószemüvegem kb 10 éve nincs, mert utálom, ha bárhol bármi szorít, márpedig az pont a fejet szorítja, brr @=S

          hé, a szégyenérzetet és a külső (talán képzelt) korlátoknak való megfelelést ne azonosítsd a felnőtt-léttel! táncos szituban nekem is megfordul a fejemben, h na, vajon miként festek, de aztán rájövök: nem is érdekel, mert a lényeg, h jól érezzem magam.

          everything: bárhol és bármikor, akár óránként átélhető élmény, ha megengedjük magunknak @=) napi többre már tudatosan törekszem. volt viszont olyan év az életemben, amikor még az évszakok váltakozása is kimaradt – csak azt észleltem, mikor kell kabát meg mikor nem @=S (konkrétan ebben az élethelyzetben.)

          Kedvelés

          1. Köszi megjött – válaszoltam is.

            A mellkaspánt nem olyan vészes azért, előkapartam, ez az: http://www.google.hu/search?q=energetics+f28+hrm&safe=active&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ei=s8aYU679KMr24QS4r4HIDA&ved=0CAgQ_AUoAQ&biw=1280&bih=960#q=energetics+f28+hrm&safe=active&tbm=isch&imgdii=_
            A teljesen merev műanyag közepe csak egy tenyérnyi szélességű, mellette másfél-másfél tenyérnyi hajlékonyabb félkemény anyag (műanyag? gumi?), plusz a hajlékony gumírozott pánt. Egy óra és 11-13 km után mindig szépen körülírt mintázatot hagyott azért maga után. : )

            Hogy mi a felnőttlét a 21.század elején az szerintem egy nagyon izgalmas kérdés, nagyon nem egyértelmű válaszokkal. Számomra elvont absztrakció így – mint megfoghatatlan fogalom. Nem ütöm fel most miatta a netet hogy mely diszciplínák hogy s mint definiálják. Az már valamelyest kézzelfoghatóbb, hogy én hogy élem meg ezt a gyakorlatban – ez viszont sok tekintetben jelentősen eltér a saját felnőttlétről alkotott elméleti elképzelésemtől is. A lényeg, hogy az adott esetben egyszerűen arról volt szó, hogy már nem kellett annyira megfelelnem a bulizós kortárscsoportoknak és ismerkedni, másik nemet hajtani – illetve 20 év felett már sima, natúr kocsmázós beszélgetések helyettesítették a zenés bulikat. Kb. Viszont ha általánosítunk akkor a szégyenérzet (onmagában) valóban nem azonosítható szerintem sem a felnőttléttel, de a korlátoknak, elvárásoknak való megfelelés készsége már sokkal inkább igen (megfordítva: ennek teljes hiánya azért szerintem erőteljesen megkérdőjelezi a “felnőttséget”). Tehát, igen, érezd jól magad egy buliban, tánc közben, akkor is ha nem vagy profi, de mondjuk a buszon ne üvöltesd a mobilodról a zenét, hangosan kísérve azt és eközben ne dörgölőzz oda másokhoz hiányos öltözékben (hülye példa bocs).

            Everything: ahogy mondod. Így szép.

            Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s