„Jó reggelt, Magyarország!” – pislogtam, amikor megláttam az Origo főszerkesztőjének kirúgásáról szóló hírdagályt. Az emberek többsége rácsodálkozott, hogy érzékeny témák érintéséért meneszteni lehet egy újságírót. Pedig ez mindig is így volt – legalábbis amióta az eszemet tudom.

Ady Endre jól megmondta: „Nekünk Mohács kell”. Egy csattanós pofon, hogy észbe kapjunk, különben nem megy. Sáling Gergő a magyar média Mohácsa, akinek elestével mindenkiben tudatosul népünk aktuális tragédiája. De ezt a háborút nem egy politikus, egy párt vagy egy kormány kezdte. Már régóta zajlott, amikor belecsöppentem.

Eleve olyan szerkesztőségi hangulatban landoltam 2007-ben, amilyenben kisökör szemmel is nyilvánvaló volt: itt a túlzott tényfeltárásért legalább fejre koppintás jár. Legfeljebb pedig olyan búcsúlevél követi az önkényes oknyomozást, amelyben nemcsak a cégtől köszön el az illető, hanem az országtól is talán.

Azt látod, amit mutatnak. | Fotó: Origo.hu

Azt látod, amit mutatnak. | Fotó: Origo.hu

Úgyhogy nekem tök természetes, ami most az Origónál történt. Ha egy helyi tollforgató menne valamelyik éppen szerencsés oldali önkormányzati képviselő hotelszámlái után, hamar útilaput találna a talpán. Szomorú dolog ez, tizennyolc évesen ki is mérgelődtem magamat miatta.

Sőt, identitásválságba kerültem, hiszen az újonnan megismert összefüggések fényében már egyáltalán nem vonzott a hivatás, amit elvileg választottam magamnak. „Lavírozzon a tököm a hirdetői meg a politikai érdekek között!” – gondoltam akkor, és pláne így gondolom most.

Igen, hátborzongatóan szörnyen drámai felismerés, hogy a magyar média csak kivételes esetekben tudja ellátni a nagybetűs Nyugaton neki szánt őrkutya szerepét. A politika és a sajtó kapcsolatára sokféle példát látni, Berlusconi kiskirályi birodalmától kezdve a függetlenség csúcsát jelentő BBC-ig. Anyagi és történelmi körülmények határozzák meg, hol mi működik. És szinte minden működhet jól, amennyiben jóság alatt a viszonylag objektív tájékoztatásra való törekvést értjük.

Semmi baj nem lenne egy iksz pári médiatröszttel, ha létezne mellette ipszilonos is. Ha Sáling Gergő most félig röhögve azt mondhatná, hogy csesszétek meg, akkor tárt karokkal várnak egy hasonló népszerűségű sajtóterméknél. A baj csak az, hogy aki a magyar médiában egyszer elbukik, a ritka kivételektől eltekintve nem nagyon hagyják feltápászkodni. Mert nincs hova feltápászkodni. A politikai vagy gazdasági érdekeknek ellentmondani egyfajta balga hűtlenség.

Magyarország nem az a hely, ahol az oknyomozást, az utánajárást és a leleplezést elismeréssel méltányolják. Mindenki szeretné azt hinni, hogy igen, mert elvileg az a „normális”, ugye. Engem ez már régóta nem bánt, hiszen megtaláltuk egymást az olyan munkalehetőségekkel, hogy kizárólag rendeltetésszerűen kell használni a nyelvem. (Másképp nem is tudom – néha majdnem végzetes jellemhibának bizonyult ez.)

Sokan hajlamosak megfeledkezni róla, hogy a médiában milyen kacifántos erőhatások érvényesülnek. A politikai és a gazdasági mellett emberi érdekek küzdőtere is ez. Nem úgy megy, kérem szépen, hogy címlapon hozzuk, ha egy honatya „rosszat csinált”. Nem, nem!

Lehet, hogy az illető történetesen jó barátja az információra elsőként lecsapó szerkesztőség döntéshozó pozícióban lévő munkatársának. Lehet, hogy a kiskakasnak üzleti téren is szemétdombja van, nemcsak politikailag, márpedig nem célszerű alátenni egy potenciális (vagy már szerződött) hirdető vállalat tulajdonosának. De az is lehet, hogy az adott médium annyira meg akarja tartani az olvasóit, hogy kénytelen tiszteletben tartani, kik most az ország kétharmadának szíve csücskei – róluk most inkább szépet kell írni.

Veszélyes gondolatmenet vázoltam, ami rengeteg teret enged az elhallgatásnak, a mutyizásnak, meg a demokráciát aláásó egyéb dolgoknak. Jönnek majd olyan hozzászólások és négyszemközti üzenetek, amelyekben tollforgatók bizonygatják nekem: „én nem ilyen vagyok, bezzeg!” Pedig én senkiről sem mondtam, hogy olyan lenne.

A beállítottság, a mentalitás meg a közhangulat olyan, hogy még a falusi hírmondó kitett szűrű munkatársa sem meri megírni egy szaftos blogposztban, miért kellett távoznia. Félelemre szocializálódott, ami nem Lázár János és nem a kétharmados hatalom hibája.

Ami Sáling Gergővel történt, természetesen az említettek hibája is – de jaj nekünk, ha képtelenek vagyunk ennél mélyebbre tekinteni.


Még több cikk: