Brutális esernyőgyilkossá váltam Észak-Angliában

„Boldog szülinapot! Ha Angliába utaznál, Leeds-ben van egy kanapé neked :)” Ezt a szívmelengető üzenetet kaptam márciusban, és néhány óra múlva már meg is vettem a repülőjegyet. Alig vártam a május 25-ét, amikor este tágra nyílt szemekkel átléphettem a „UK Border”-t, majd legalább felerészben Harry herceg hasonmás útitársaim között szlalomozva jutottam el a kocsiig, amely az út másik oldalán elvitt a főiskolai kedves ismerősöm lakásáig.

„Francba, késtem fél órát!” – állapítottam meg, amikor bedugult füllel földet értem. „Fél órával hamarabb jöttél, úton vagyunk érted!” – kaptam SMS-ben. Ja, másik időzóna, elfelejtettem! Annyira jól szórakoztam a saját hülyeségemen, hogy őszinte megdöbbenés ült ki az arcomra, midőn az országba lépéskor szükséges okmányellenőrzéskor tudatosult bennem: ebben a szép hosszú sorban csak én ácsorgok magyar személyivel. De ugye fel sem engedtek volna a gépre olyan papírral, amivel le nem, szóval hamar túltettem magam rajta, hogy nincs útlevelem.

Mire a Harry herceg féle vörös hajú, szeplős ginger-bagázs és az erősen multikulti szivárványszínű népséggel körülvéve kijutottam az utcára, már vártak. Csé kommunikáció szakra járt, mint én, és egyszer kölcsönkérte a művészettörténet füzetemet. Ez pont elég az angliai meghívásba torkolló Facebook-ismeretséghez. „Gyááá!” – révedtem a jobb oldalon feszítő kormányra, aztán vigyorogva pislogtam körbe háromszázhatvan fokban. Csé, a párja, meg az alkalmi kocsikázással szolgáló szintén magyar munkatársuk szerintem azt hitték, be vagyok szívva.

leeds-tempty

Érkezés után rögtön kaptam angol sört, lakáskulcsot és telefont, amivel a hétfői kóborlásomkor fillérekért tarthattuk egymással a kapcsolatot. Sokáig beszélgettünk, hogy aztán késő délelőtt Csé esti műszakos barátja elkísérjen a negyedórányi sétára lévő varázslatos belvárosba; tintahalat és édesburgonyát egyen velem a pláza fishandchipsezőjében, ahol egy téglatest alakú kis tárgyat adnak rendelés után, és ha kész a kajád, akkor rezeg, hogy menj érte; aztán néhány órára magamra hagyjon a yorkshire-i nyelvjárással hadaró forgatagban, ami nagyjából délben kelt életre.

Az egyedül mászkálást éppúgy vártam, mint a közös programokat, hiszen már több helyen is igencsak kedvemet leltem benne. Amivel nem számoltam, hogy olykor életveszélyes lehet a projekt, hiszen kisovis korom óta sziklaszilárdan rögzült bennem, az út melyik oldalára kell néznem. Az angolok nem elég, hogy fordítva közlekednek, még durván is vezetnek, de legalább bazinagy táblákkal és aszfaltfeliratokkal segítenek a gyalogosoknak, merre tekintsenek. „Look both ways” – ez a biztos, ugye.

A vesztem, hogy még fényképezővel a kezemben sem szoktak turistának nézni, szóval most is odajött hozzám egy házaspár a városházát keresve. Mivel az objektumtól néhány száz méterre történt ez, és lehetetlen eltéveszteni a dolgot a kimagasló óratoronynak köszönhetően, megvolt az első kommunikációs sikerélményem. Addig csak olyanokkal beszéltem angolul, akiknek szintén tanult idegen nyelv volt. Azt hittem, születésük óta így gagyogókkal nehezebb lesz, de nem – valamilyen oknál fogva sokkal könnyebb. Ha ők nem gondolják agyon a mondanivalójukat, magától értetődő, hogy nekem sem kell. Mintha nem feszülne közénk a határozott szándék korlátja, hogy márpedig nekünk meg kell értenünk egymást – természetes, hogy megértjük, és kész.

Miután bejártam Briggate sétálóutcáinak árkádjait, beültem egy cukrászdába epres sütit enni, megcsodáltam a sosem látott árnyalatú felhőket, magamba szívtam a párás-friss levegőt, és menet közben ráztam egy kicsit a valagam az indiánruhás utcazenészek csapkodta ütemre, olyan helyre tévedtem, ami talán alantasabb a vörös téglás, óratornyos épületeknél, ám nem kevésbé elragadó semmivel sem.

Primark a neve, ami egy ruházati üzletlánc, és baromi veszélyes. Három fontért rövidnadrág, négyért felső, ötért skinny farmer, egyért napszemüveg. A választék több ezer négyzetméteren terül el. Az árcédulák láttán érdemes lett volna lefotózni a fejem. A nyolcvan fontos költőpénzemből rögtön otthagytam hatvannégyet, de cuccok értéke legalább négyszer annyi lehetett. Már csak az volt a kérdés, hogy az egyébként is teli kézipoggyászomba miként suvasztom be a szerzeményeket, ám ezzel ráértem később foglalkozni – a pillanatnak éltem. (Táska hat font! Ötért meseszép topos-sortos kétrészes! Négyért margarétás szalmakalap! Jó, abbahagyom, de értitek…)

A séta végén szereztem egy kiló zöldséget, egy doboz cottage cheese-t meg teljes kiőrlésű péksüteményt, mert tudtam, hogy az előttem álló napokban valószínűleg ez lesz az utolsó egészséges étkezés. GPS-szel a kezemben sikerült a bank holiday-n extra lóvéért dolgozó Csé előtt hazaérnem (ami nem hátrány, hiszen nekem adta a kulcsát), hogy aztán kicsípjük magunkat, és elballagjunk a Grand Theatre-be. A brit időjárásról mit sem sejtve addig ragyogó napsütést élvezhettem, ám a West Side Story-ra már úgy indultam szandálban és kis feketében, hogy a bőrdzseki meg az esernyő alatt vacogtam egy csöppet.

A jegyeket jó előre megvettük. Úgy voltam vele, hogy ha egy mukkot sem értek belőle, akkor is tudom élvezni a zenét meg a színpadképet, mivel ugye musical. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a második emeleti karzatra szóló, budapestihez hasonló árú jeggyel még a színészek arckifejezését is láthatom majd, ráadásul a fenséges akusztikának köszönhetően úgy jut el hozzám a gondosan képzett hangjuk, mintha csak két méterre állnának tőlem. Őszinte leszek: a szavak nagyjából hetven százaléka jutott el a tudatomig, a többit pedig ki lehetett következtetni. A színházi élmények új dimenziója nyílt meg előttem; ráadásul még a végén is volt egy pluszpontos rádöbbenés: a szereplők nem rohangáltak vissza olyan oltári szerencsétlen módon hússzor a tapsnál, mint itt.

A darabra Csé két lengyel barátnője is velünk tartott, aztán átvonultunk egy pubba, ahol őket együtt sörözve várta a párjuk. Az egyik srác ír nevű német ginger volt, de már angolra itta magát, úgyhogy mutatóujjával megbökve a dzsekimet felkiáltott, hogy „snake”. Előadtuk neki, hogy egy különleges magyar mérges kígyóból készült az amúgy műbőr holmi. Az este folyamán még néhányszor rácsodálkozott a gyerek a sznékre, így a barna kabátkám már az marad örökre.

Este tizenegykor melegebb volt, mint hétkor, így csöppet sem fáztam a lakás felé vezető úton. Megbeszéltük, hogy Csé másnap elvisz vonattal a tengerhez. „Szkelbra? Ahhoz mit szólsz?” – érdeklődött, miután felvázolta, hogy a keleti meg a nyugati part kábé egyforma messze van, így választhatok. Az olaszosnak tűnő nevű Szkelbrával tökéletesen kiegyeztem, így egy majdnem délben elfogyasztott bőséges angol reggeli után oda indultunk. (Tejet raktam a teába, s csak a bacon zsíros részét hagytam meg a barnamártással – kemény vagyok!) Az állomáson jéggé dermedtem a kijelző előtt, amikor megláttam, hogy Szkelbra lánykori neve igazából Scarborough. „Ja, Edinburgh meg sokaknak ’Dinbra” – vont vállat Csé, mire inkább becsuktam a számat.

tempty-scarborough-seafront

Az állomáson ki akartam dobni egy rágóspapírt, úgyhogy kukát kerestem. „Terrorveszélyes tárgy, nincsen” – közölte a vendéglátóm, akivel megállapítottuk, hogy ez fölösleges para, elvégre aki robbantani akar, úgyis fog. Persze, ha nem kapcsolják le hamarabb, hiszen legalább tízméterenként mindenhol kamerák vannak. „Smile, you’re on CCTV!” – adta hírül a szerelvény ajtaja. A hetvenperces útra amúgy 26 font volt a jegy, ami majdnem tíz ropi, tehát rohadt drága a közlekedés. De bánja a fene, ha tengert lehet látni! A vonaton aztán jött egy bácsi, aki szemeteszsákokat szorongatva kántálta, hogy „rubis, plíz”, szóval meg is kapta a jó magyar rágóspapírt. Ami a tájat illeti, érdemes a lehető legzöldebb zöldet elképzelni, majd megszorozni öttel a zöldségét. Na, olyan árnyalat húzódik meg a szürke ég alatt – mintha a valóságban fotosoppolták volna a természetet.

Scarborough-ban (aminek az írásmód-kiejtés kombóját még mindig nem hevertem ki) sós, párás illat fogadott. A semmivel össze nem téveszthető aroma, amit egyszerre érez az ember az orrában és a torkában, félreérthetetlenül azonosítva, hogy a közelben bizony fantasztikus, magával ragadó, hullámzó, loccsanó és végtelen tenger van. A városka leginkább filmdíszletre hajazott. Még úgy is vibráló színek férkőztek a szemembe, hogy a borús idő miatt a látótér fényereje meglehetősen alacsony volt. Csé már járt ott, így csak én hőköltem hátra, amikor egy nagyobbacska épület mögül kilépve, egy dombról lenézve odalent üdvözöltek a hullámok.

„Ó, hát helló!” – emelgettem a szemöldökömet a vízre napszemcsi alatt, ami akkor már a kósza esőcseppektől védett. A brit időjárásról tudni kell, hogy a szemerkélésnek fordított shower-nek valójában nincs magyar megfelelője. Olyan apró és könnyű cseppecskéket jelent, amelyeket a legkisebb szellő is befúj az ernyő alá, hogy jól tele legyen a szemed, az orrod meg a szád vele. Az arrafelé brolly-nak hívott umbrellámat viszont sikeresen a lakásban hagytam, meg amúgy sem volt kedvem korlátozni vele a kilátást.

A homokos partot tehát így jártuk be: rövidnadrágos-pólós, vízbe rohangáló gyerekek és hatalmas sirályok között lépdelve. A „homokos part” kifejezésen amúgy mindig röhögnöm kell, mert rózsaszín Borat-fürdőgatyás fiúk képe jelenik meg előttem, de mindegy. A látvány nélkülük is olyan volt, hogy kedvem támadt táncra perdülni a puszta tény miatt, hogy ott lehetek. A tenger volt olyan kedves, hogy odakúszott hozzám, és tisztára nyalta a cipőmet. Kis cuki, egyemmeg!

scarborough-double-fudge-caramel

Az eső közben kettesbe kapcsolt, így behúzódtunk egy fagyizóba, ahol „this kind of thing”-be forgatott double fudge caramel-t választottam. Mennyei és elképesztően guszta cucc volt, bár hogy mibe mártották, azóta sem vágom. Vettem egy piros esernyőt is a továbbinduláshoz. Csé pedzegette, miért nem választok esőkabátot – de kiröhögtem, mert óvodás korom óta nincs olyanom. Tíz perc múlva, amikor három kézzel tartottuk az összecsukható kis ernyőmet, megértettem a dolgot. Hirtelenjében valószerűnek éreztem, hogy bármelyik pillanatban Mary Poppins-szá válhatok, vagy éppen tehetetlenül kapaszkodó Micimackóvá, csak ugye nekem nem lufi, hanem esernyő jutott – legalább szintén piros. A hullámok észveszejtő magasságba csaptak fel. Gyönyörű volt, csak ügyesen kellett kipislognom a szélnek feszülő vízhatlan anyag alól.

A piros téglás sorházakkal tűzdelt utcákon visszasétáltunk az állomáshoz, ahol a vécében megláttam az első pórázon tartott gyereket. Arrafelé általános. Nem mondom, hogy rossz dolog, mert hát nem mindenkit áldott meg a kezdeti életben maradáshoz szükséges észmennyiséggel a sors, de itt a kötél másik végén lévő nagymama sokkal inkább vezetgetésre szorult.

Mi sem voltunk éppen zsenik, miután a pontos időt összekevertük a kijelzőn az induláséval, fölöslegesen rohantunk egy tök másik vágányhoz. Néhány perc múlva jött a vonatunk, amin éppen pisiltem, amikor bemondták: Liverpoolba megy. „Fákk!” – állapítottam meg csorgatás közben. Cselekedni késő volt, a szerelvény elindult. A mini szívroham után elegánsan felhúztam a sliccemet, kiléptem, és visszamentem Cséhez. „Liverpoolba megyünk, tudod, ugye?” – kérdeztem röhögve. „Mi nem, csak a vonat… jó irányban vagyunk, az a végállomása” – válaszolta némi megkönnyebbülést hozva, noha addigra egészen beletörődtem Liverpoolba. „Belegondoltál már, hogy májmedencének hívják?” – néztem rá, aztán röhögtünk ezen egy sort. Később kimutattam az ablakon, hogy jé, ott egy bölény. Mire felvilágosított, hogy az csak egy méretes szarvasmarha volt, tehát „a tehén férje”. Elszégyelltem magam állattanilag, affene.

York félúton van Scarborough és Leeds között, így visszafelé menet leszálltunk. A szakadó eső elől bemenekültünk egy pubba – tessék, ezért isznak a britek, mint a gödény! –, ahol megkóstoltam a csapolt cidert. A katedrális már zárva volt, de kívülről így is megcsodáltuk. Az ódon házakkal keretezett, víztől csillogó kövű utcák pedig semmihez sem hasonlítható hangulatot árasztottak. Prímán éreztem volna magam, ha a néhány órás múltra visszatekintő ernyőm nem akarta volna ötméterenként megadni magát. Legendássá vált a mozdulatom, ahogy a széltől kifordult esernyőt egy határozott kardöféssel visszadomborítom. Erre úgy átlag harminc másodpercenként szükség volt, amitől Csé halálra röhögte magát a bombabiztos kapucnija alól.

A vacsoraidő Yorkban ért minket. Beef steak and ale pie-t választottam borsóval, krumplipürével és gravy szósszal, mellé pedig egy pint Guinness-t kortyoltam. Anglia előtt Szlovéniában ittam másfél hónapja, azelőtt meg Prágában, úgyhogy a májam valószínűleg előre örül az utazásoknak. Leeds-be visszaérve megint sokáig beszélgettünk, szerdán pedig még rosszabb időjárásra ébredtünk. A piros ernyő kínhalála után Csé párja a buszon felejtette a már ugyancsak viharvert feketét, amit Csehországban csórtam itthonról hoztam, így kaptam tőlük egy kockásat, ami szó szerint darabokra tört aznap. El is neveztek brolly-killernek, hiszen másfél napon belül két és fél ernyő elpusztítása páratlan tehetségre vall. Felmerült az aggály, hogy komoly gondok vannak a kezelési technikámmal, de ezt elvetettük, hiszen csak tartani kell(ett volna).

Az utolsó nap délelőttjén elbuszoztunk Csével a Kirkstall Abbey-be. Az emeletes jármű felső szintjére ültünk, természetesen. A XII. században alapított ciszterci kolostorrom egészen varázslatos látványt nyújt a helyenként sok méter magasan épen maradt függőleges falaival. Bámultam, pózoltam, sétáltunk az Aire folyó partján… Majd visszazötykölődtünk a belvárosi Red Hot étterembe, ahol életem egyik legelképesztőbb lakomája várt.

Kilenc fontért hét nemzet konyhájának nagyjából százféle fogása közül korlátlan mennyiségben lehet fogyasztani. Az előre kikészített ételek mellett minden résznél áll egy emberke, akinek az a dolga, hogy az ízlésed szerint a szemed láttára összeállítsa neked valamelyik jellegzetességet. Így kérhetsz friss olasz tésztát személyre szabott feltéttel, de miután az túl mainstream, inkább a jó ég tudja, mivel töltött dosát kértem, és kókuszmártást raktam a tetejére. Ez a harmadik tányérom volt, csak jelzem. Utána szembesültem vele, hogy vár még a több tucat sütemény, a fagylaltos pult meg a gyümölcskockákkal és pillecukorral körberakott csokiszökőkút. Mondanám, hogy sokat ettem, de a mellettünk lévő asztalnál egy fekete asszonyság legalább kétszer annyit termelt be.

Ebéd után meglátogattuk a Roundhay Parkot. Így május végén is felfért volna a kesztyű, az biztos. Óriási vadkacsák hápogtak a tóban, a hattyú pedig bukfencezve lubickolt. A közelben volt a Tropicarium, ahol harminc fokban melegedhettünk át Batman-lepkék, szurikáták és üvegre tapadt szőrös lábú tarantulák között. Este pedig a Hyde Park Picture House-ba készültünk Csével, amely Európa egyik legrégebbi, 1914. óta megszakítás nélkül üzemelő mozija. Előtte találkoztunk az egyik barátnőjével, plusz annak barátnőivel – négy lengyel lány és két magyar.

„Angliában jó tanulni meg dolgozni, mert az időjárás miatt úgysem tudsz mást csinálni” – mondta az egyik. Érdekes meglátás, és talán van benne valami, de az időjárás önmagában szerintem senkit sem foszt meg az élményektől. Esőkabátban meg vízhatlan cipőben simán lehet akár kirándulni, túrázni is. Másikuk pedig olyat kontrázott, ami azóta is itt zakatol az agyamban: ha hazatelefonál, nehezére esik megérteni a családja mondanivalóját, annyira leszokott a lengyel nyelvről rövid idő alatt. De ha lengyelül gondolkodik, akkor vajon hogyan…? Nekem is vannak olyan fogalmak, jelzők és kifejezések, amelyek angolul szemléletesebbek, tehát kapásból úgy ugranak be, viszont ettől még szörnyű belegondolni, hogy a szüleim szavaira puffer-öljön a fejem, akár egy YouTube videó mobilinternet alatt 2007-ben.

A szabadságot, az otthontalanságot és az élet más nagy dolgait megvitatva ballagott át a csapatunk moziba. Vörös kárpit fedte a klasszikus lépcsősort, amin majdnem eltaknyoltam. A terem tényleg úgy festett, mint egy filmkockákról életre kelt filmszínház, de a multiplexek hangtechnikájával és kényelmével. A pattogatott kukorica édes volt, a reklámok pedig szokatlanul jól megformáltak, érdekesek. Woody Allen Fading Gigolo-ját néztük meg, ami szuper választás volt, ajánlom szeretettel. Visszafelé hiába nem kellett sokat várni a buszra, megadta magát a két és feledik esernyő – a fél, ugye, az elhagyott –, mégpedig annyira, hogy a megállótól a lakás felé megálltunk vele fotózkodni egy pillanatra. Élettelenül lógott a fejemre a kockás matéria, kuncogás hallatszott ki alóla.

The Brolly Killer.
The Brolly Killer.

Akkor, szerda este eljött a pakolás ideje. Másnap ötkor kelve kellett indulnom a repülőtérre, de legalább másfélszer annyi cuccom volt, mint amennyi befér a fedélzeti bőröndbe. Csé párja szerencsére megmentett: nap közben szerzett egy vákuumzacskót az egyfontos boltból, ami a levegő kiszippantása után az összes ruhával együtt bőven befért a kézipoggyászomba. Két és fél óra alvás után kikísértek a buszhoz csütörtök hajnalban, ám a járat nemes egyszerűséggel kimaradt. „Szemét dolog, de ez így megy errefelé” – magyarázták, míg megvárták velem a huszonöt perc múlva induló másikat.

Szerencsére időben odaértem, viszont még nagyon álmos voltam, így amikor egy Jet2 pólós fazon elém ugrott, hogy ugyan adjam már fel ingyen a csomagom, habozás nélkül rábólintottam. Csak akkor kaptam észbe, amikor már rá is tette a telepakolt kisbőröndöt a mérlegre. Felszökött a pulzusom a tízkilós súlylimit miatt, amelyet minden valószínűség szerint átléptem. A számláló azonban megállt 9,7-nél, mire az összes izmom annyira elengedett, hogy kis híján hátraestem.

Az izgalmak ezzel még nem értek véget, mivel 8:22-kor még nem írták ki, hogy a fél kilences gépre melyik kapunál kell felszállni. Aztán mégis, mire mindenki egyszerre rohamozta meg a kijelölt helyet – ahol a folyosó végén egy olasz matricás repülő várt, olasz személyzettel. Szerencsére félálomban is sikerült összeraknom, hogy a Jet2 biztosan lepacsizott ezzel a Neos nevű, szép kék vasmadarat küldő vállalattal, szóval remélhetőleg Ferihegyen fogok kikötni, s nem Itáliában. A szürke felhőket átszakítva az ülések fölött kis kijelző mutatta, hol járunk, milyen magasan, milyen sebességgel, és odafönt hány fok van.

Már csak a rajtam díszelgő két dzseki, meg a hátizsákomban megbúvó Union Jack mintás, szuvenírnek sem utolsó, érintetlen tartalékesernyő árulkodott róla, hogy mekkora utat tettem meg – a fényképezőmben rejlő több száz bámulatos képpel egyetemben.


További utazós posztok itt!


Még több cikk:

12 Comments

  1. Hááát… irigyellek te lány! Első nekifutásra már a fényképektől is masszívan besárgultam, főképp a romosoktól! Így a szöveget nem is volt merszem elolvasni, de aztán csak úgy gondoltam, hogy befenyítem magam vele – kemény vagyok, kibírom. : )

    Fénykép: a végén az esernyő-gomba-lány is cuki!
    Szkelbra, mi!? xD (nemrég néztem egy brit filmet, amiben egyes színészek kiejtése még csak nem is hasonlított számomra az angolra… pedig eleve poén, amikor a neten mindenki amerikaiul beszél én meg beállítok néha az ósdi angolommal…)
    Harsány zöld: magyar tavasz viszonylatban én idén itthon is nagyon elégedett voltam a természet színgazdagságával…
    Cider: annak nincs egyébként magyar neve? (mert gondolom nem is almabor, nem is fröccs)
    Valld be, hogy a ruhavásárlás volt a legnagyobb élmény! xD

    Kedvelés

    1. hát… olykor én is magamat @;D megváltás a kommented, mert a kirkstall abbey-s képekkel picinykét elégedetlen voltam: szerintem nem jön át a hely kisugárzása a 3d-s változathoz képest. (de ez nagyjából mindennel így van, ha nagyon kekeckedni akarunk, úgyhogy maximalizmusból le!)

      a “cuki” jelzőt kb. 1825 óta nem érdemeltem ki, köszi! a magyar tavasszal én is elégedett szoktam lenni, csak azzal az 1-2 héttel nem, amíg tart @=P a cider menthetetlenül szájdör, vagy esetleg szídö’. és nemcsak alma van, hanem erdeigyümölcs, barack, körte meg blabla. a ruhaváráslás pedig toplistás volt, nem tagadom!

      ha már akcentusról van szó, ez a videó klasszikus:

      plusz egy yorkshire:

      Kedvelés

      1. Óóó, nagyon aranyos a liftes! Annyit kuncogtam rajta, hogy majdnem besírtam. Kifejezetten jólesett, köszi a kellemes percekért! Nem erről szól ez a kis rövidke, de az is poén, hogy milyen szépen ábrázolja a férfiak problémamegoldó- és konfliktuskezelő eszköztárát. 1. Ismételd ugyanazt kitartóan 2. ha nem megy dühöngj, veszítsd el a fejed, hisztizz, légy agresszív… Ismerős a szitu… : ) Pedig lehet, hogy csak ki kellett volna próbálni egy TEN-t. Vagy egy NINE-t…

        Apátság -> persze, nem jön át úgy (meg- és átélni én is jobban szeretem a pillanatot), de van képzelőerőm. Szerintem nem csak az amatőr, de a profi fotók, sőt a videók sem adják vissza úgy, ahogy megtörténik velünk.

        1825 óta -> Várj csak még 10 vagy 20 évet! akkor majd mit mondasz!? :P Most veszem észre, hogy itt (is) félreérthető lehettem volna, de hál’ istennek úgy tűnik, hogy nem vetted rosszul. Szólj ám rám nyugodtan, ha túl sok vagyok, értek a szóból! A “cukiságtól”, mint a túlzásba vitt rózsaszín, csillámporos, csilli-villi, szívecskés,affektálós stb. gejltől egy kicsit hányok – itt nyilván nem azt értettem alatta. Annak szerintem van egy pimasz bája (vagyis “cuki”), ha egy határozott, okos, vagány, kemény csaj elereszti magát picit és visszafogottan bolondozik.

        Magyar tavasz -> épp annak örvendeztem idén, hogy most nem csak az az 1-2 hét volt a tél és a nyár között. Az elmúlt években ahogy a rügyezés után zöld lombba borultak a fák a városban, úgy szinte azonnal be is barnultak, el is száradtak a levelek. :( De most még júniusban is gyönyörűek!

        Kedvelés

        1. aztamacskabajszát, ez a férfi konfliktuskezeléses dolog eszembe sem jutott – pedig most, h így mondod, tényleg iszonyat találó @=) viszont én már harmadjára megpróbálkoztam volna egy másik számmal, aztán ha az sem jön be, akkor lépcső. hamarabb megvan gyalog a 11 emelet, mint ameddig ez a vergődés tart. de akkor min röhögnénk, ugye @;D

          apátság: igaz-igaz. de az az oltári poén, amikor jobban adják vissza. ritka, de megesik @=)

          cukiság: úgy tűnik, most minden kommentedről eszembe jut egy videó. a gejl szóra automatikusan beugrott ez (még mielőtt felfogtam volna, h a határozottal kezdődő jelzősorozat talán rám vonatkozik, és el nem kezdtem veszettül örülni neki):

          tavasz: öh, nekem kifejezetten a bőrkabátkás idő hiányzik, amit nem tudok másképp definiálni. amikor már nem fázol egy kisebb bőrdzsekiben, de nem is rohad rád. persze, ez egyéni hőérzékeléstől is függ, de nekem ez a 10-15 fokos cucc megint szinte teljesen kimaradt, mert vagy hidegebb volt, vagy pedig melegebb. ami nem feltétlenül baj, mert minden időjárásnak megvan a maga szépsége, csak azért mégis, nnna.

          Kedvelés

          1. tavasz: jaaa, értem. Bár számomra az elmúlt teleink voltak ilyesmik, sokáig őszi cuccokban is nyomtam… Nem az volt, hogy most is sokszor 10 fok körül mozogtunk? (februárban méhecskék rajzása közt válogattam virágot, egy szál fürdőgatyában fürdőztem szabadtéren – igaz termálban stb.) Egyébként nincs bőrkabátom és a saját öltözködésem sem mozgat meg nagyon. De a tél után beköszöntő tavaszban férfiszemmel – sok más mellett – az az érdekes, hogy mit vesznek le a nők, nem az hogy mit fel…

            Kedvelés

  2. OMG, végre eddig is eljutottam, imádtam olvasni! :) Ugye, milyen bizarr, hogy az angol csajok 12 fokban is flipflopban futkosnak, miniszoknyával? :D A fotók csodálatosak! <3
    #eletcsaszarai, ugye

    Kedvelés

    1. köszi <3 az #eletcsaszarai taget hamarosan közösen izzítjuk, YAYYZ! (viszont egyetlen flipflopos-miniszoknyás csajt sem láttam! a yorkshire népség nem mainstream, úgy tűnik.)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s