Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.

Igen, rendetlen vagyok. Hiába próbálták oly sok éven át az ellenkezőjét tudatosítani bennem, valamennyire lételemem a materiális káosz. Ráadásul minél kiegyensúlyozottabb vagyok, minél több a csodás tennivalóm, annál kevésbé érzem szükségét a pakolásnak – de be kell vallanom, hogy sosem éreztem szükségét úgy istenigazából.

Random csendélet a nappalimban.

Random csendélet a nappalimban.

Ezt az ominózus kupacot is azért hajigáltam át másfél nap után a kanapéra, majd hajtogattam szépen a szekrénybe újabb három nap múlva, hogy az arra járó szüleim ne essenek benne hasra. Ami engem illet, hosszú távon is együtt tudnék élni egy hasonló kupaccal, hiszen nem harap, nem zavar; egyszerűen csak van.

Szeretem a tárgyakat, vigyázok rájuk. De az, hogy valamilyen szisztéma szerint sorba rendezzem őket, nekem mindig is bizarr volt. „Rendetlen a gyerek” – mondták rám anno. Elhittem, hogy ki fogom nőni.

Hogy egyszer majd rögtön vállfára teszem a blézert, ha kibújtam belőle. Hogy egyszer majd magától értetődő lesz, hogy a ház melyik pontján kell keresni a harmadikos matekkönyvem. Hogy ez az egész tényleg baromi fontos az életben – hogy a rendszeretet a felnőtt-lét és az érettség jele. Tévedtem. Tévedtem mindben.

Karácsony előtt nem rendezgettem az íróasztalomat, hiszen azelőtt nemrég csináltam. Szép lett az eredmény, ám órákon belül visszaszökött az enteriőrbe a természetesség. Húsz perc alatt bőven megírhattam volna egy életmód-cikket – talán éppen a rend fontosságáról, hehe –, vagy lefordíthattam volna két rövid hírt.

Relaxálhattam volna, beszoríthattam volna egy lélekemelő beszélgetést. Nem, én a rendrakást választottam, és most tessék. Nem volt jó biznisz. Még úgy sem, hogy utólag tudatosult bennem: húsvétkor lehetett az a bizonyos „nemrég”.

Mivel a köztudatban a „rendetlenség” a „rossz”, a „rend” pedig a „jó”, bizonyos helyzetekben nyilván alkalmazkodom. Erre érzékeny barát társaságában ügyelek rá, hogy ne tekeredjen a szerencsétlennek a bokájára a melltartóm. Ha mégis megtörténik a baj, és hasra vágódik a szegény pára, együtt röhögünk rajta.

Aki szerint pedig ez nem vicces, azzal úgysem kerülök egy szobába. Az élettérhez való viszonynak ugyanis nemcsak következménye van, hanem oka is – márpedig egy kifelé figyelő rendmániással elásnánk egymást, az fix.

Igazából nem is nagyon értem, miért szoktak az emberek folyton rendet rakni – mert én a rendben nem találok semmit. A rend arról szól, hogy egy csomó mindent el kell tenni a kezem ügyéből, aminek pedig ott lenne a helye. A rend nem ölel körül, mert hideg és idegen.

A rendetlenség viszont magától értetődik: ott van a kedvenc felsőm a kupacban, csak egy kicsit bele kell túrni. A szekrényben is túrni kéne, ha a holmik egymásra hajtogatva pihennének benne – de úgy tovább tart a keresés, semmi értelme.

Mámorító érzés huszonöt évesnek lenni, hiszen senki sem szól bele a rendetlenségembe. A szüleim rég feladták a nevelést, az életem többi szereplője pedig eleve így ismert meg. Volt olyan cimbora, aki kiakadt, miután egy délutáni órán szembesült az ágyneműmmel – de hát napközben nem vagyok a párna és a paplan közelében, akkor miért is raknám el? Az ágynemű azóta is ott van, az egykori haver viszont legfeljebb annyit tudna hozzám szólni, hogy szép idő, meg botrányosak a bulvárhírek.

Ha ágynemű vagy ruha lennék, a szabad levegőn érezném jól magamat. Ha toll vagy ceruza, nem akarnám, hogy egy hengerbe zsúfoljanak a társaimmal. Az előttem heverő huszonvalahány üveg körömlakk bőrébe viszont még egyszer sem bújtam gondolatban. De a rózsaszín csillámos, amelyik a kis vázányi levendula alatt hever – egy plüss jegesmedve társaságában –, most mintha rám kacsintana.


Még több cikk: