Szeretem a rendetlenséget

Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.

Igen, rendetlen vagyok. Hiába próbálták oly sok éven át az ellenkezőjét tudatosítani bennem, valamennyire lételemem a materiális káosz. Ráadásul minél kiegyensúlyozottabb vagyok, minél több a csodás tennivalóm, annál kevésbé érzem szükségét a pakolásnak – de be kell vallanom, hogy sosem éreztem szükségét úgy istenigazából.

Random csendélet a nappalimban.
Random csendélet a nappalimban.

Ezt az ominózus kupacot is azért hajigáltam át másfél nap után a kanapéra, majd hajtogattam szépen a szekrénybe újabb három nap múlva, hogy az arra járó szüleim ne essenek benne hasra. Ami engem illet, hosszú távon is együtt tudnék élni egy hasonló kupaccal, hiszen nem harap, nem zavar; egyszerűen csak van.

Szeretem a tárgyakat, vigyázok rájuk. De az, hogy valamilyen szisztéma szerint sorba rendezzem őket, nekem mindig is bizarr volt. „Rendetlen a gyerek” – mondták rám anno. Elhittem, hogy ki fogom nőni.

Hogy egyszer majd rögtön vállfára teszem a blézert, ha kibújtam belőle. Hogy egyszer majd magától értetődő lesz, hogy a ház melyik pontján kell keresni a harmadikos matekkönyvem. Hogy ez az egész tényleg baromi fontos az életben – hogy a rendszeretet a felnőtt-lét és az érettség jele. Tévedtem. Tévedtem mindben.

Karácsony előtt nem rendezgettem az íróasztalomat, hiszen azelőtt nemrég csináltam. Szép lett az eredmény, ám órákon belül visszaszökött az enteriőrbe a természetesség. Húsz perc alatt bőven megírhattam volna egy életmód-cikket – talán éppen a rend fontosságáról, hehe –, vagy lefordíthattam volna két rövid hírt.

Relaxálhattam volna, beszoríthattam volna egy lélekemelő beszélgetést. Nem, én a rendrakást választottam, és most tessék. Nem volt jó biznisz. Még úgy sem, hogy utólag tudatosult bennem: húsvétkor lehetett az a bizonyos „nemrég”.

Mivel a köztudatban a „rendetlenség” a „rossz”, a „rend” pedig a „jó”, bizonyos helyzetekben nyilván alkalmazkodom. Erre érzékeny barát társaságában ügyelek rá, hogy ne tekeredjen a szerencsétlennek a bokájára a melltartóm. Ha mégis megtörténik a baj, és hasra vágódik a szegény pára, együtt röhögünk rajta.

Aki szerint pedig ez nem vicces, azzal úgysem kerülök egy szobába. Az élettérhez való viszonynak ugyanis nemcsak következménye van, hanem oka is – márpedig egy kifelé figyelő rendmániással elásnánk egymást, az fix.

Igazából nem is nagyon értem, miért szoktak az emberek folyton rendet rakni – mert én a rendben nem találok semmit. A rend arról szól, hogy egy csomó mindent el kell tenni a kezem ügyéből, aminek pedig ott lenne a helye. A rend nem ölel körül, mert hideg és idegen.

A rendetlenség viszont magától értetődik: ott van a kedvenc felsőm a kupacban, csak egy kicsit bele kell túrni. A szekrényben is túrni kéne, ha a holmik egymásra hajtogatva pihennének benne – de úgy tovább tart a keresés, semmi értelme.

Mámorító érzés huszonöt évesnek lenni, hiszen senki sem szól bele a rendetlenségembe. A szüleim rég feladták a nevelést, az életem többi szereplője pedig eleve így ismert meg. Volt olyan cimbora, aki kiakadt, miután egy délutáni órán szembesült az ágyneműmmel – de hát napközben nem vagyok a párna és a paplan közelében, akkor miért is raknám el? Az ágynemű azóta is ott van, az egykori haver viszont legfeljebb annyit tudna hozzám szólni, hogy szép idő, meg botrányosak a bulvárhírek.

Ha ágynemű vagy ruha lennék, a szabad levegőn érezném jól magamat. Ha toll vagy ceruza, nem akarnám, hogy egy hengerbe zsúfoljanak a társaimmal. Az előttem heverő huszonvalahány üveg körömlakk bőrébe viszont még egyszer sem bújtam gondolatban. De a rózsaszín csillámos, amelyik a kis vázányi levendula alatt hever – egy plüss jegesmedve társaságában –, most mintha rám kacsintana.


Még több cikk:

10 Comments

  1. A bejegyzés minden mondata után egyre jobban csillogott a szemem; nem gondoltam volna, hogy más felnőtt ember is így áll a rendrakáshoz!!! ;) A képek is gyönyörűek, az én szobámról sem lehetne szebbeket készíteni!! Ideàlis vendég lennél nálam!! :))

    Kedvelés

    1. mennyire örülök a kommentednek <3 engem vendégként kifejezetten frusztrál, ha nagy rendet csinálnak miattam, mert tudom, h nem viszonoznám jó szívvel a gesztust. szóval tényleg jól ellennénk @=P

      Kedvelés

  2. Hát, ugye, ami nálam van, azt nem kell bemutatni. És az úgy van, hogy KEMÉNYEN ODATESZEM MAGAMAT, ha vendég jön!

    Igazából szeptemberben határoztam el, hogy rendet teszek a szekrényemben, mert mindig a kupacba túrni macerás. Valahogy sose volt rá idő. Aztán most látom, hogy jó döntés volt, mert a kupac tetején tök sok nyári ruha van, amit most keresni kéne! :DDD

    Kedvelés

  3. Számomra ez is “bátor dolog”. Ilyen témát posztolni. Bevállalni, hogy “rendetlen” vagy, ami a közfelfogás szerint “helytelen és rossz”. Sőt még képet is posztolni a privát szférád ezen területéről…
    Nekem ez nagyon intim és nagyon szoktam is szégyelleni magam, ha váratlan vendég esik be hozzánk. Mert bizony én nagyon rendmániás voltam, de a gyakorlatban ezt ma már nem tudom(tudjuk) tartani. Sőt már-már mániákusan vonzódtam a szimmetriához, a derékszög-párhuzamhoz, a “mindennek legyen meg a helyéhez”. Aztán bohó feleségem sokat faragott rajtam, ahogy aktív gyermekeim és egyéb külső tényezők is, mint pl a meló miatti idő- és energiahiány.
    Ez is okoskodásnak tűnhet, de itt is az “arany középút” felé hajlanék. Ne mi legyünk a rendért, hanem a rend értünk. Mert azért praktikus előnyei vannak, ha kis helyen együtt él sok ember. Nem is beszélve ha állatok is, mert pl. ha így széthagyjuk a ruháinkat akkor biztos, hogy pluszban még szőrteleníteni is kell őket, mert a macskák élvezettel burkolóznak beléjük… Tudom, hogy a zsenik átlátják a káoszt és a lustaság félegészség, arról nem is beszélve, hogy tényleg kár felesleges dolgokra energiát pocsékolni, de bizonyos rendet, rendszert fel kell építenünk körülöttünk és magunkban is – ha társas lényként tervezzük élni az életünket.
    Na ez nagyon csúnyán demagóg lett, bocs. És akkor még nem is mentem el még “csúnyább” gondolatok felé, miszerint a nagyobb szabadság, rendetlenség “luxusa” inkább az egyedülállóknak adatik meg, míg az együttélők kénytelenek többet feladni a szabadságukból és “kompromisszumos rendre” kényszerülnek.
    Szóval: szerettem ezt a bejegyzést, köszi. Másmilyen mint én, más mint én most, de vannak metszéspontjaink is és megmozgatott, irigyeltem-szántam-taszított-vonzott. : )
    Részben egyetértek, részben nagyon nem az alábbi soraiddal: “A rend arról szól, hogy egy csomó mindent el kell tenni a kezem ügyéből, aminek pedig ott lenne a helye. A rend nem ölel körül, mert hideg és idegen.” Viszont függetlenül az értelmemmel történő boncolgatástól, érzelmileg nagyon csípem ezt a két lírai mondatocskát. : )

    Kedvelés

    1. nekem is eszembe jutott, h emiatt konkrétan igénytelennek, szégyentelennek vagy egyéb alávaló teremtménynek bélyegezhetnek mások, de aki megteszi, azzal végül is semmi dolgom @=) ilyen szempontból egyfajta bátorság, igen.

      a szimmetria-derékszög vonzalom a rögeszmés-kényszeres személyiségzavar egyik előfutára. bizonyos keretek között még teljesen normális, csak egy hajlamról árulkodik, ami szinte mindenkiben megvan – ám nem mindegy, mennyire engedünk teret neki. nálam is befigyel, de nem rendügyileg. van pl. ajakápoló-függőségem és enyhe rigolya-hajlamom. amikor viszont az utóbbit észreveszem, röhögve tudatosan elkerülöm az érintett viselkedést. tehát szerintem mindenképpen jó a lazulás, még ha nálad egy kis kupit is jelent.

      tény, h az együttélés mindig alkalmazkodást követel meg, de én a szüleimmel lakom, úgyhogy ez most is megvan. (elutaztam 3 napra, s mire hazajöttem, az ominózus kanapén rend fogadott @=P) én egyébként akkor alkalmazkodom, ha az számomra fejlődést vagy kézzel fogható hasznot hoz. namármost egy kicsivel nagyobb rendszeretet talán tényleg nem ártana, de per pillanat 36 órás napokat is meg bírnék tölteni melóval, úgyhogy ami leesik, lent marad.

      a saját líraiságomat pedig észre sem vettem, külön köszönet érte, amiért így utólag felhívtad rá a figyelmem @=)

      Kedvelés

  4. Akkor mi nem is leszünk barátok? :(

    Nálam a rendrakás relaxálás, meditáció – hülye közhelyként az elmém is leülepedik némi pakolászástól. Nem feltétlenül rakom élére a dolgokat, de csoportosítok, tömörítek a magam által logikusnak tartott kombináció szerint majd gyönyörködöm a kis szigetekben. Meg a felszabaduló szabad térben. Nekem lételemem a mozgástér, különben beleakadok, elesek, leverem, és különben is porfogó. Most jó lelkifurdalásom lett, hogy így korlátozom a tárgyaim szabadságjogát a magamé oltárán….

    Kedvelés

    1. hát ha nálam nem kezdesz el pakolászni, illetve nem akarsz meggyőzni a pakolászás kedvező hatásairól, akkor lehetünk barátok @=) itt egyébként egészen nagy tér van: ez a mázlim, mert egyébként egy talpalatnyi helyem sem akadna. így viszont harci körülmények mellett is adott a bőséges mozgáslehetőség, amiért nagyon hálás vagyok a sorsnak.

      a lelkifurdalásról pedig annyit, h eszembe jutott: talán az én cuccaim is rendszerezett kis szigetekben éreznék jobban magukat, mint szabadon? még mielőtt meginterjúvoltam a csillámos körömlakkot, beugrott, h a tárgyakra egészen biztosan a saját személyiségjegyeinket aggatjuk. az enyéim tehát szabadon, a tieid logikusan csoportosítva – így vagyunk mindannyian boldogok @=)

      Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s