Szépséges rózsatövek mellett sétáltam el. Az egyiken méretes felirat lógott, kissé kacifántos betűkkel. „Ha tudnád, milyen fájdalom mellett tartom rendben ezt a kertet, nem lopnád a virágot” – olvastam végig gyorsan, aztán néhány lépés múlva megtorpantam, és visszamentem.

Szívszorító képek árasztották el gyors egymásutánban a képzeletemet. Először egy idős néni jelent meg a lelki szemeim előtt, akit tucatnyi betegség gyötör. Alig tud már mozogni, mégis szeretettel ápolgatja a növénykéit. Egy reggel felkelve pedig látja, hogy a színpompás virágok helyén nincs semmi.

Csak sejtem.

Csak sejtem.

Majd egy magányos bácsiról vetítettem magam elé rögtönzött kisfilmet, aki az előző néni sírjára szeretett volna néhány szívvel-lélekkel megtöltött csokrot, ezért kertészkedett. Ám amikor a temetőbe indult, hűlt helyét találta a társasház előtti kicsiny földdarab díszeinek.

Az is lehet, hogy a koros házaspár gyermeke ültetett, locsolt és metszett a gyász marta friss sebbel. „A fájdalom sokféle lehet, de mindet meggyógyítja az idő meg a természet” – fogalmazódott meg bennem az Oravecz Coelhót megszégyenítő bölcselet.

Néhány másodperc múltán pedig az, hogy a járókelők közül csak én látom a feliratot. Elég nagy volt, mégis mindenki úgy sietett el mellette, mintha nem is lenne ott. Fogalmam sincs, miért késztetett megállásra pont engem, hiszen magam is siettem. Mindig sietek. Csak amikor egy láthatatlan vadidegen megosztja velem a kínlódását, ezek szerint kizökkenek.

Az illető húzhatott volna kerítést a kiskertje köré, mint ahogy azt sokan megteszik. Vagy mondhatta volna, hogy le van szarva az egész – csak kiszedi a dudvát, tán még azt sem, és kész. De nem, ő úgy döntött, hogy továbbra is ad magából meg az életéből egy szeletet ennek a járda menti virágágyásnak. Lesz, ami lesz. Vagy mégsem?

Hogy lehet teljes odaadással tenni valamiért, aminek máris az elvesztésétől rettegsz? Hogy kiálthatsz ki magadénak egy szeletke természetet, amit szögesdrót módjára a lelkiismeret fölfegyverzett katonáival övezel? Vajon hol van az a pont, ahol a büszkeségedet félretéve egy papírlapon kiáltod világgá a szenvedésedet? És mi a célod vele? Tényleg csak annyi, hogy ne bántsák a virágaidat, vagy jólesne, ha becsöngetnének hozzád és megölelnének? Egyáltalán letegezhetlek így gondolatban, vagy magázni, esetleg tetszikelni illene?

Egy-két percig állhattam ott, a feliratra meredve. Felpillantottam az ablakokra – nem is tudom, minek. Talán azt vártam, hogy valamelyik üveg tükrében meglátom a fájdalom sötét felhőit, amelyek elárulják: igen, itt lakik, aki félti a virágait. És félti a szívét is. Fél, hogy elveszik tőle, amiért megdolgozott, ami hozzánőtt, ami az övé. Hányszor, de hányszor megtehették! Nem is sejtvén, hogy egyetlen laza mozdulattal mennyire megtépázták egy másik ember hitét.

Hirtelen már nem is láttam annyira szépségesnek a rózsatöveket. Több reménytelenség buzgott bennük, mint élet.


Még több cikk: