Bello Sandretti új birodalma

„Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – kaptam az SMS-t azon a márciusi vasárnapon, amikor közzétettem, mekkora veszteség ért: meghalt Snoopy. Más pedig arról győzködött néhány óra elteltével, hogy lelki nyomorék leszek, ha időt hagyok magamnak a szenvedésre. Nos, Bello két hónappal később, tegnapelőtt érkezett. Őt közel tudom engedni magamhoz, de azt a két embert talán már sohasem.

Az élet egyik legnagyobb kérdése: van-e jogod szeretni még egyszer? Elméletben nyilvánvaló, hogy igen. Mert senkinek sem jó, ha bezárod a szívedet. Ha úgy döntesz, hogy neked a fájdalom már soha többé nem kell. Dönthetsz úgy, ám akkor csodáról mondasz le. Minden végzetben ott rejtőzik egy új kezdet ígérete – még akkor is, ha csak gyötrelmet látsz az úton, aminek az eleje kibontakozik előtted. Ezt a kínt valamennyire rögvest csillapítani lehet: a baromira stílszerű „kutyaharapást szőrével” módszer, ugye.

Megértem, hogy a barátaim, akik ezt tanácsolták, jót akartak nekem – mégis úgy éreztem és érzem: a veszteség megélését illetően akkora szakadék választ el bennünket, hogy hasonló témákról beszélnünk sem érdemes. Én értem őket, de ők engem nem. Most biztosan azt gondolják, hogy bezzeg igazuk volt, de hát ebben egyszerre van mindenkinek igaza, s nincsen senkinek. A reakciójuk olyan mély ellenérzést keltett bennem, ami miatt még nekem támadt lelkiismeret-furdalásom. Más se hiányzott abban a helyzetben… Konkrétan meg tudtam volna verni őket, akár ciki, akár nem.

Nemcsak rájuk haragudtam, hanem a természetre, a sorsra meg úgy mindenre. A növény- és állatvilágba vetett bizalmam még nem állt helyre teljesen: most sem merészkednék erdőbe, miután valószínűleg egy házhoz szállított kullancs végezte ki (az egyébként védőnyakörvvel felszerelt) Snoopy-t.

A négyünket sújtó tragédia négyféle feldolgozási mechanizmuson ment végig. Én kiedzettem, kijógáztam, kirelaxáltam és kibeszéltem magamból. Anya vadul kereste a bűnöst és az okot, ezt hajtogatva zokogott a lelkiismeret-furdalástól. Apának fát lehet vágni a hátán, de látszott rajta, hogy valahol mélyen jár. A tizennyolc éves, fantasztikusan egészséges Frici cicám pedig –mindezt átvéve – agyvérzésre hasonlító, rohadtul ijesztő pszichoszomatikus tünetekkel került orvoshoz, aki együtt érző arckifejezéssel reménykedésre buzdított. Akkor vettem észre, hogy hoppá, bizony nemcsak saját magamat kell egyensúlyba hozni, hanem lehetőségeimhez mérten a környezetemet is.

Sokat dumálgattunk itthon, más témában is, addig kimondatlan dolgokról. „Látjátok, mennyi mindenre tanít még most is, hogy már nincs itt?” – kérdeztem, miután sikerült tisztázni egy olyan félreértést, ami mélyen bántotta a szüleimet, én meg azt sem vettem észre, hogy félreértették.

Ami viszont nem segített, az az odakintről áradó, hülyén megfogalmazott részvét, meg a felületes fecsegés. Egy kötetre való szállóige gyűlt össze a fejemben „Tizenegy évesen ideje volt már” címmel, amelynek az utolsó fejezetében az egyik szomszéd májusban(!) szóvá teszi, hogy „nem látja a kutyát”, mire válaszként apa feje fölött pedig megjelenik a gondolatbuborék, hogy „majdnem két hónapja temettem el, bazmeg!”

Mindez talán megelőzhető lett volna, ha még a halál árnyékában hazaállítunk egy másik ebbel. Vagy hasonló érzelmi intelligenciasík mentén haladva már rögtön Snoopy diagnózisának megismerésekor, hogy szükség esetén kéznél legyen, aki átveszi a házőrző szerepét.

Most ezen kiakadtál, mi? Látod, a faszért kellett hasonlót tanácsolgatni? Elfogadom, ha valakinél ez működik, de én egyszerűen nem bírtam volna egy másik kutyával mit kezdeni. Helyre kellett tenni magamban a dolgokat, és a helyre kerülésük után szó nélkül megvárni, hogy a szüleim is nagyjából ugyanebbe a fázisba jussanak.

Ők kétszer úgy látogattak el az Állatbarát Alapítvány otthonába, hogy érzésem szerint még nem zárult le a folyamat. Ezt nekik is mondtam, de lényegében elküldtek a francba, nehogy már jobban tudjam. A sors mégis jobban tudta, mert nem volt korban és habitusban megfelelő kiskutya.

Én egyszer tartottam velük, és eldöntöttem: addig nem megyek megint, amíg nem látok reális esélyt arra, hogy eggyel többen jöjjünk haza. (A szüleim fáradhatatlanul nézegették az internetre feltett, újonnan bekerült négylábúakat, anya meg olykor elsírta magát, hogy most tulajdonképpen Snoopy-t csalja.)

Az idő hétfőn jött el. Nem szólaltak meg harangok, és nem üvöltött ránk senki, hogy „húzzatok a menhelyre”. Magától értetődő volt, hogy ebéd után elmegyünk, aztán lesz, ami lesz. A féléves, zsemleszínű Matyi egy sarki kennelben két lábra állva ugatott minket, hogy aztán kis pofáját a rácsok között kidugva még morogjon is egyet. Igézően szép kiskutya, simán rákamuzhatnám, hogy Amber-Eyes Csillagfény Harmony törzskönyvi fedőnév alatt valami über-díjnyertes golden retriever tenyészet növendéke, de igazából meglehetősen jól sikerült Utczay Vegyesh.

Arról viszont szó sem lehetett, hogy a kutyázás mostantól matyizás legyen számunkra, ezért a nálam kiskori slágernek számító Buci Maci magazin négylábú hőse után Bello lett a neve. A Sándor Mátyás sem rossz, de a Bello Sandretti mennyivel májerebb!

Az olaszosítás akkor jutott eszembe, amikor az oltásra és a chipezésre vártunk a menhelyen. Örökre bennem marad a kép, hogy kihozzák őt a kennelből, a lábamhoz simulva leül, a szüleim pedig jó ötvenméteres távolságból elindulnak felénk – a döntés pillanata volt ez, amikor elhatározták: megengedik maguknak a feltétlen szeretet örömét. Akkor mi már leszerződtünk Bellóval, és néhány perc múlva hivatalosan az alapítvánnyal is.

Felnyaláboltam az ölembe – nyolc kiló körüli csöppség, tehát a teteje vállamnál, az alja a csípőmnél –, hogy aztán egy pici kocsikázás után már a saját birodalmában tegyem le. Teljesen új koncepció volt számára a külön bejáratú kert: miután egyszer körbebukdácsolta, elpilledt. Megtudta, mi az a jutalomfalat, a kosár, a ház, a játék… Mindre rácsodálkozott, egyemmeg. A gumicsirke sípolásának hallatán tágra nyílt szemekkel oldalra billentette a fejét, és úgy nézett, mintha Rubik-kockát toltam volna az arcába, hogy oldja meg.

Ha kilépek az ajtón, már nem üresség fogad. Hanem műanyag tálak, csirkecsontok, tappancsnyomok, levedlett szőrszálak és Bello-szag – egy várakozó szempárral. Idebent ülve pedig betölti a lelkem a kis házőrző felnőttesen érces csaholása. Az, hogy itt van, nem holmi cseretranzakció; sokkal inkább az elengedés és a befogadás csodája.


Kapcsolódó poszt:


Még több cikk:

19 Comments

  1. Csodálatos volt ezt olvasni! A kulcs, azt hiszem, a “megengedik maguknak a feltétlen szeretet örömét” kifejezésben van. A feltétel nélküli szeretet maga a megengedés: hagyni, hogy áramoljon, és hiába félünk, megélni az érzést. És nem várni, hogy a másik is ezt érezze: a szeretet minket emel elsősorban, s csak másodsorban hat szeretetünk tárgyára. Aki legyen minél boldogabb, ahogy a legáldásosabb. Aki ezt megéli, az csodát él meg: borzalmas volna, ha a félelem miatt lemondanánk erről.

    [bazmeg, neharagudjjjj, ömlik belőlem az Oravecz Coelho, ez egy ilyen időszak, de legalább tapasztalatból beszélek]

    A gyász meg… Hát igen, ideje van. Minden gyászfolyamatnak, nem csak a halál feldolgozásának. Változó, ki hogyan és mennyi idő alatt dolgozza fel, de épp ezért én soha nem adnék tanácsot másnak. Ki vagyok én, hogy okos legyek? Ezek érzések, és egy folyamat.

    Ritával beszéltem hétfőn (többieknek: egy kedves ismerős, aki 34 év boldog házasság után veszítette el a férjét két hónappal ezelőtt, és nagyon bátran viselkedik). Láttam a könnyeit, megöleltem, meghallgattam, vele voltam. Többet nem tehettem. Mit mondhatnék? 34 évvel ezelőtt még kéjes gondolat sem voltam. A páromat soha nem veszítettem el. Nem éltem át ezt a fájdalmat, a hozzá vezető utat. Nem látok bele. Sokat gondolok rá, mert annak a nehezebb mindig, aki marad. De ki volnék én, hogy tanácsot adjak, hogyan gyászoljon?????????????

    Kedvelés

    1. köszönöm @=) (vágod egyébként, h oravecz coelhó előbb volt szakállas nő, mint…?)

      érzelmi ügyekben hiába próbál okos lenni az ember, egyszerűen nem lehet. vannak alternatívák: a pillanatnyilag legegyszerűbbnek tűnő, a legkevésbé fájdalmas, a legelfogadottabb, satöbbi… de önmagában egyik sem okosabb vagy jobb a másiknál, a megélés milyensége teheti azzá.

      jajistenem, az a helyzet @=( szerintem is ezzel tetted a lehető legtöbbet. az egyik kedvencem a “sírjál csak”, amire még egy alapjáraton békés gyászoló is reflexből gondolja, h “kurvaszádat, bőgjek parancsra?” (vagy itt megint magamból indulok ki, ami öreg hiba.)

      Kedvelés

  2. Nalunk macskaval volt hasonlo tortenet. Szerintem ezt erzi az ember hogy mikor van itt az ideje az uj kis csaladtagnak. Mert nalunk az allat is csaladtag. Nalunk is mondtak sokan hogy minek masik majd azzal is baj lesz…kedves, nem? Aztan mikor tavasszal a tonal kiscicak szulettek es a szomszed csaj etette oket, egyik nap anyukam csatlakozott hozza es par nap mulva az egyik cicuska mar nalunk rosszalkodott. Sok oromet nektek az uj kutyushoz ;-)

    Kedvelés

    1. igen, a családtag-státusz nálunk is magától értetődik @=)

      a szeretetből viszont ilyen alapon mindig “baj lesz”, mert a konflitkus, a szakítás vagy éppen a gyász mindig benne van a pakliban, még ha nem is gondol rá mindennap az ember.

      köszi, és nektek is a cicához!

      Kedvelés

  3. Jajj de dràga!
    Ès ogenis ideje vagyon a gyásznak és ideje vagyon a felépülésnek és ideje vagyon az újrakezdésnek. Ès ezt mindenki csak maga érzi h mikor hol tart, ezért kár a szó!

    Sok örömet Bellóval! Vidd magaddal futni, hogy leharapja az esetleg lesben álló szatírok faszát :P

    Kedvelés

    1. nagy igazság!

      az őseim is pont ugyanezt tanácsolták a futással kapcsolatban @X’D csak még várni kell a dologgal, mert mára teljesen belakta ugyan a kertet és a teraszt, de kimenni nagyon fél. mintha attól tartana, h vissza akarjuk vinni, vagy ilyesmi…

      Kedvelés

      1. Lol, pusszantom a felmenőidet :DDDD

        Szerintem menj ki Bello szeme láttára a kapun, fuss egy kört hogy végig lásson, aztán gyere vissza és ölelgesd meg. Aztán csináld vele is végig ugyanezt. Aztán fokozatosan lehet távolodni a kertkaputól. Sok sikert!

        Kedvelés

        1. átadom @=) hát a tanítgatással az a helyzet, h nem nekem való a dolog. a szüleimre bíztam, akik engem is átvészeltek ugye ilyen szempontból, szóval csak tudnak valamit… én maradok a simogatásnál meg a játéknál. (amúgy hétfő óta nőtt és ércesebb lett a hangja. wow!)

          Kedvelés

  4. Ezt a “kutyaharapást szőrével”-módszert én pl. akkor is hallottam tanácsként, amikor ejtőernyőztem és az egyik srácnak nem nyílt ki rendesen az ernyője. Lezúgott, de mákja volt, kisebb sérülésekkel megúszta. Akkor mondták neki, hogy menjen azonnal még egy kört. Nem ment. Később soha többet nem mert ugrani. – Ezt nem azért mondom, mert az a véleményem, hogy az elvesztett szerető, az elhunyt házastárs vagy a jobblétre szenderült házikedvenc helyére azonnal “pótlék” kellene. Nem: ahogy írtátok megvan a gyásznak az ideje, meg kell adni a módját. Csak gondoltam érdekes anekdota és lehet a módszernek esetleg jogosultsága bizonyos esetekben, kudarcok esetén, elsöprő félelmek elharapózódásának megelőzésére.
    Aztán ha nem bánod még egyet tanácsok ügyében, melyek segítenének, de aki kapja baromira berág tőle: az egyházi házasságkötésünk előtt jegyesoktatásra kellett járnunk és a párom felvetette ott egy számára komoly dilemmáját. Akkoriban “slágertéma” volt a toxoplazmózis vagy mi, valami betegség, amit akkori nézetek szerint állítólag macskáktól könnyen el kaphatja a kismama vagy a gyerek. Párom kérdésére a pap azt tanácsolta, hogy a macskáinkat altattassuk el, hogy nehogy baja legyen a születendő gyermekünknek. Ezt persze alapból hatalmas baromság volt egy olyan nőnek javasolni, aki az utcán megkínzott kóbor macskákon kívül még a sérült madarakat, süniket is befogadta és ápolta. De ez nem volt elég, amikor már hullottak a párom könnyei, akkor még úgy akart segíteni érzéketlen papunk, hogy elkezdte ecseteli, hogy az állatok az egyház tanai szerint nem bírnak lélekkel, de ő akár abban is szívesen segít, hogy gyónás keretében feloldoz. Na ezután indult be csak igazán a bőgés. Itt fordult elő velem eddigi életem során először és utoljára, hogy majdnem megvertem egy egyházi személyt… Pedig csak jót akart, de nagyon rosszul nyúlt a témához. De ez még eddig hagyján, az igazi probléma szerintem az volt, hogy amikor elmondtuk, hogy nekünk mi a bajunk a javaslatával és miért nem működik, akkor ezt abszolút nem akarta megérteni és csak a saját mondókáját hajtogatta. Na itt aztán gyorsan el is búcsúztunk tőle. …szóval én magam nem haragszom önmagukban a tanácsokra és “okosságokra”, akkor sem, ha nem “rám szabottak” – csak azt tartom gáznak, ha a tanácsot adó nem érti meg, ha elmondom, hogy nekem mi a bajom a tanácsával és “két malomban őrlünk”, nem tudunk valami közös nevező felé haladni…

    Kedvelés

    1. Szerk.: Kifelejtettem, hogy kullancs-ügyben nekem most erős lelkiismeretfurdalásom van. Meg is érdemlem! Kutyát ugyan nagyon rég sétáltattam, de gyermekeim és nőm két napon keresztül rángattam erdőn, mezőn, vízparton, hegyre föl, völgybe le. És abszolút elfeledkeztem a kullancsok elleni védekezésről… Mondjuk az utóellenőrzéseken nem találtunk csípést, de azért (megint) csúnyán bebuktam a felelős családapa- és túravezetői “státuszt”.

      Kedvelés

      1. ez a tapasztalat kiváló tanítómester, úgyhogy én semmiképpen sem vetlek meg! egyébként sincs 100%-os védekezési módszer. van, aki mindennaposnak tartja, h kullancsokat szedegessen magából, engem pedig még a gondolattól is kiráz a hideg.

        Kedvelés

    2. a kutyaharapást szőrével dolognak természetesen cselekvések és bizonyos magatartásminták esetén van létjogosultsága, ebben egyetértünk @=)

      az egyházi példa annyira felháborított, h az első 50 reakcióm a tisztelendő atyának: “takarjon be földdel a sírásó, azt a jó buzi kurva anyádat, te geci”. (ez egy narancs, tetves és dugó idézet, nem tudom melyik epizódból.) mert igen, ahogy írod is: bárki nyugodtan gondoljon bármit, de a másik meggyőzni akarása csak bajt szül…

      Kedvelés

  5. „Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – erre azt tudom tanácsolni az illetőnek, ha elveszíti valamelyik nagyon közeli barátját, hogy gyorsan keressen egy másikat.
    Isten az égben…

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s