Követett egy szatír a stadionba. Megállt a pálya mellett, egy fa alatt, és a farkát verve bámult, amint futottam. Sokféleképpen meg lehetne fogalmazni az esetet. Sőt, talán inkább hallgatni kellene róla, mert nekem is kellemetlen. De leírom, hátha úgy könnyebb. A kurva anyját az ilyennek!

Nem szoktam anyázni. Most viszont jólesik. Történt ugyanis, hogy a nyíregyházi stadionig vezető, kemény ötszáz méteres sétám során elmentem egy hugyozó férfi mellett a garázssoroknál. A sors különös pikantériája, hogy szinte pontosan egy évvel ezelőtt nagyjából ugyanott találkoztam nyilvánosan marokmarcsázó majommal, így a láthatósági mellényes, biciklit toló fazonoktól azóta herótom van.

Sötét kezdet.

Sötét kezdet.

Jó környék pedig, a főiskola és a rendőrség(!) tőszomszédságában.

Mindegy ez most; a lényeg, hogy a tavalyi szatír direkt a jövés-menésre, a minél nagyobb közönségre utazott, míg az idei az egyfős publikumot részesítette előnyben – aki a fenébe is, pont én lettem.

Éppen odafelé sétáltam tehát, amikor elmentem a pisilni látszó fazon mellett. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Az emberi elme csodája a belső békére való törekvés fenntartása, s ennek köszönhetően még meg is állapítottam: bizonyára egészségügyi problémája van szegénynek, ami miatt egyszer-kétszer meg kell rázni, hogy kijöjjön minden csepp. A melóban évek óta előfordulnak nálam prosztatagondos cikkek – a másodperc tört része alatt, félig tudattalanul diagnosztizáltam, hogy ejnye.

Annak viszont már teljesen tudatában voltam, hogy bejött a futópályára a nyomomban. Valami munkásfélének néztem; mondom, biztos a stadion területén van dolga. Mint kiderült, volt is dolga, csak hát nem olyan. Bámult, de feltételeztem, hogy egyszerűen a távolba révedt, vagy egyszerűen nem látott még ennyi színű hajat soha életében. Felraktam a fejhallgatót, és nekivágtam a köröknek. Nekem olyankor nem számít se más ember, se jégeső – egyáltalán semmi sem. Áldásos, beszűkült állapot ez. Kivéve, ha egy kéretlen pénisz tolakodik a látószögembe.

A második körnél vettem észre. Ott szobrozott egy fa mögött, aminek a biciklijét támasztotta, s amikor közeledtem, elém lépett. Úgy fixírozott, majd’ kiesett a szeme. A hátam mögé pillantottam, van-e más a pályán mögöttem. Nem volt senki sem. Néhány méterrel arrébb, a focizós és a teniszezős részen csak úgy nyüzsögtek a gyerekek, de a salakgyűrűn csak én kocogtam a hétköznap kora délutáni napsütésben. Egyedül voltam, de mégsem. Érdekes módon fel sem merült bennem, hogy elmeneküljek. Hogy én hagyjam abba az edzést egy kretén miatt – még mit nem!

Simán elfutottam mellette. Nem engedhettem meg magamnak, hogy azon mélázzak, vajon mire gondol az az állat. Gondolatban ütöttem, rúgtam, vágtam, majd szétzúztam a koponyáját a lelátóra vezető betonlépcsőn, végül tenyeremet a jól végzett munka után kétszer összedörzsölve elsétáltam. Valójában az izmaimba pumpáltam a bennem feltámadó életellenes agressziót – szinte szálltam. A pálya más pontjain tréningre érkező focisták közlekedtek, vagy éppen a csemetéket felügyelő tesitanárok flangáltak az öltözők közelében.

De senki sem láthatott rá arra az apró körcikkre, ahol én már rutinosan egy távoli pontra meredtem. Lassíthattam volna, hogy szóljak valakinek, de a tempó kényelmesen egyben tartotta a lelkemet. Másrészt meg minek? Nem maga a cselekvés volt itt a fő probléma, hanem a hajlam – azon pedig csak pszichiáter segíthet, ám egy sem rohant szembe velem fehér köpenyben.

Azt hiszem, három vagy négy kört mentem úgy, hogy tudtam: minden egyes mozdulatom valószínűleg csöppet sem hízelgő vágyak tárgya. Fizikai veszélyben nem lehettem, mert fél lábamon több izom akadt, mint a középkorú kéjenc ványadt testében összesen. Lelkileg volt szar, mert rejtélyes okból kifolyólag magamat éreztem mocskosnak. Testhezálló, térdalatti futónadrágban és bővülő, kényelmes pólóban voltam, de valahogy monokiniben sem lehettem volna pucérabb. A napszemüvegem sokat segített, mert abban könnyű a pókerarc.

Az egyik körnél egyszer csak már nem volt ott. Hatalmas kő esett le a szívemről, felszabadultan sóhajtottam föl. Tisztább és jobb volt a levegő most, hogy már nem szennyezte a faszverő. Azt hittem, örökre megszabadultam tőle, s nyugodtan róhatom tovább a kilométereket.

Tévedtem. A pálya másik felén lassan szembebiciklizett, és a korábban fáradhatatlanul folytatott művelet befejezése közben minden addiginál erősebben nézett. Követett a tekintetével. Mégis inkább saját magamtól ijedtem meg, mert egy pillanatra biztos voltam benne: felborítom, megölöm, és két kezemmel gödröt kaparva elásom a salak mélyére.

A pillanat elmúlt, ellenkező irányban folytattuk az utunk. A szatír megkönnyebbülve, én pedig nehezebb szívvel. Milyen igazságtalan leosztás ez!


Még több cikk: