Itt szorongatok két könyvet. A képen négyet, de amikor nem pózolok, csak úgy örülök magamnak, akkor elég belőlük egy-egy. Olyan érzés ez, amit nem egyszerű szavakba önteni; a mások fejében megszületett történeteket már tudom, hogy könnyebb. Most, az első példányok érkezése után – kézzel fogható bizonyíték birtokában – elmesélem, hogyan lettem műfordító, s mindez a gyakorlatban miként fest.

A műfordítókra mindig valamiféle csodabogárként tekintettem. Már egészen kicsiként is tudatosult bennem, hogy a mesék egy része nem így nézett ki eredetiben. Nem kellett ehhez különös érdeklődés, elvégre a plüss Micimackó piros pólóján virító Pooh felirat magyarázatot követelt.

A rádöbbenés következő szintjét Tóth Tamás Boldizsár Harry Potter fordítása jelentette. A hetedik kötet volt az első könyv, amit angolul olvastam el. Tizennyolc esztendősen berosáltam a félelemtől: vajon érteni fogom-e? Ráadásul köcsög módon egy nagyon elvont verssel kezdődött, amitől rögvest megállapítottam, hogy a felsőfokú nyelvvizsgát feldughatom tetszőleges helyre.

Tiszteletpéldányok, barna rúzs.

Tiszteletpéldányok, metál!

A bizonyítvány végül a potenciális veszélyben lévő testtájaimmal együtt sértetlen maradt, a szöveget pedig sikerült megértenem, a fordítási bravúrokra rácsodálkozva. Elterveztem, hogy egyszer majd párhuzamosan átböngészem a magyar kiadással, mondatról mondatra. A megvalósításra valahogy sosem jutott idő, pedig szuper nyelvgyakorlás lett volna.

Azt hittem egyébként, hogy a műfordítók világa egy misztikus, zárt közösség, ahová tapasztalat nélkül nem lehet bekerülni, viszont bekerülés nélkül nem lehet tapasztalatot szerezni, plusz rettentő okosnak kell hozzá lenni – így marad ki belőle majdnem mindenki. A tudatom felszínén éppen ezért nem is volt ilyen törekvés, nem ábrándoztam róla, nem fogalmazódott meg bennem célként. De tavaly jött egy e-mail.

Katona Ildikó, a Könyvmolyképző vezetője kért tőlem önéletrajzot tavaly júniusban a blogos címemen, és érdeklődött, akadna-e szabad kapacitásom a projektre. Mármint „fordításra”, amiről először azt hittem, dokumentumok, cikkek vagy mit tudom én, micsodák fordítását jelenti – könyvét biztos nem.

Már csak azért sem, mert hiába fordítottam eddig orvosi tanulmánytól műszaki gépkönyvig mindent, úgy éreztem: a rezümém nem jogosít fel ilyesmire. Kisvártatva azonban egy Amazon.com-os regénylink érkezett, hogy az előnézetből fordítsam le az első három oldalt. Ez volt a Hopeless, júliusban pedig már szerződést tartottam a kezemben.

Az első három oldal semmiféle nehézséget nem jelentett, ám amikor a futár meghozta a hús-vér kötetet, szinte rögtön szembesültem a műfordítás legtöbb fejtörést okozó műveletével.

Nem viccelek: baromi bonyolult dolog úgy elhelyezni az asztalon a könyvet, hogy pont jó szögben legyen a szememhez, a monitorhoz meg a billentyűzethez képest. Bögrével, mécsestartóval és kispárnával támasztottam ki végül, s minden lapozásnál fohászkodtam, hogy ne csússzon semerre. (Azóta áttértem az e-könyvekre és az osztott képernyőre, a probléma tehát a múlté, teljes a kényelem.)

Aki fordítástechnikai diskurzust vár most tőlem, annak csalódnia kell. A folyamatot úgy élem meg, hogy olvasom a könyvet, értem és érzem a szöveget, közben pedig a klaviatúra fölött száguld a kezem, hogy az értést meg az érzést magyarul rögzítsem.

Olykor van benne tudatosság, persze – de hogy hova rakjam a határozói igenevet, kizárólag félbekezdésnyi mondatoknál merül fel. A szlenget és az idiómákat keresgélni kell; amúgy jobban szeretek angol szinonimákat látni egy kifejezésre, mint beírni egy sima szótárba, amelyik nem feltétlenül mutatja az árnyalatbeli jelentéskülönbségeket.

Így néz ki, amikor.

Így néz ki, amikor.

A terjedelemtől nem féltem. A legelső fordításos Word-dokumentum századik oldalát átlépve jutott eszembe, hogy ez azért nem kevés, bakker!

Sokkal mellbevágóbb viszont a befogadói tapasztalat különbsége. Azt hittem, hogy ha leírom, amit látok, csupán egyetlen mozzanattal teszek többet a sima olvasásnál. Nem számítottam rá, hogy valami egészen más, valami sokkal összetettebb is lezajlik a tudatomban, a lelkemben, az egész bensőmben.

Hogy a szereplők bőrébe bújok álmomban, érzem a vívódásaikat; és más meló közben, vagy nem létező fogalommá váló szabadidőmben is átrágom a gondolataikat. Akkor kezdtem el például futni, amikor átáramlott rajtam: Hopeless-Sky számára ez milyen fantasztikus, sőt a túléléshez nélkülözhetetlen tapasztalat.

A műfordítói lét azonban nem csupa eufória, s nem fenékig tejfel. Először is ott vannak a végletes reakciók, amelyek még mindig meglepnek – pedig nem vagyok a naivitás mintaképe. Vannak, akik hasra esnek tőle, s két földgömbnyire nyílt tekintettel kérdeznek vissza, hogy akkor én most tényleg lefordítottam-e egy igazi könyvet. Mire lazán válaszoltam eleinte: á, már kettő az, kérlek szépen! (A Csodácska gyorsan jött a Hopeless után, szeptemberben.)

De vannak, akik visszakérdeznek, hogy mit, és miután kiderül: New York Times bestsellereket, nem Shakespeare-t, lemondóan legyintenek, hogy hát ők még nem hallották a szerző nevét, tehát biztos nem akkora szám ez az egész.

Akadt egy komoly mélypont is még az elején, amikor a Hopeless szerkesztője visszadobta az egész kéziratot – mondván, hogy olyan hibákat talált benne, melyek zavarnák az olvasót. Akkor már a Csodácska végén jártam, és azt se tudtam, mi a fene van. Módosítottam három félmondaton, amit konkrétan kiemelt, aztán elég karakánul kiálltam a saját megfogalmazásaim mellett.

Közben nyüszítettem magamban, hogy biztos mégis hülye vagyok ehhez az egészhez, mert hát ő sokkal tapasztaltabb nálam, így rögtön kiszúrja, egy elsőkönyves fordító mit vétett. Féltem tőle, hogy nagyon át kell írni a szavaimat – annyira, hogy a könyvet kézbe véve rá sem fogok ismerni a szövegre.

Az élet roppant elegánsan megoldotta ezt: a kiadó könyvei elképesztő mértékben fogynak, a nyomdai kapacitás meg véges, úgyhogy a december 15-i megjelenésből végül április 25-i lett. A Hopeless-t augusztusban fordítottam, a Csodácskát – amelyiknek a szerkesztője viszont egyáltalán nem lépett velem kapcsolatba – rögtön utána. Tehát olyan marha régen, hogy így is, úgy is új élményt jelentene számomra mindkettőnek az olvasása.

De csak jelentene, mert februárban megint e-mailt kaptam a Könyvmolyképzőtől, aminek a láttán ciki, nem ciki, örömkönnyekkel viaskodtam. Öt regényt bíztak rám az idén – akad köztük szerelmes, szadomazó és orvosi –, amiből kettő már kész. Beleszerettem ebbe a munkába, imádom csinálni. Végszónak mi más kellhet még?


Érdekelnek a könyvek? Itt találod meg őket.


Még több cikk: