Conchita Wurst eurovíziós győzelmével az öreg kontinens óriási lépést tett a nyitottság és az elfogadás felé. Elvileg. Ez a látásmód szerintem éppolyan veszélyes, mint lassan felbandukolni egy lefelé robogó mozgólépcsőn: elhiszed, hogy előre tartasz, miközben nyilvánvaló, hogy seggre fogsz esni. Megmondom, miért.

Mármint nem azt mondom meg, milyen okból kifolyólag fogsz a valagadon landolni, hiszen egyértelmű a fizika törvényei szerint. Hanem azt, hogy Kolbász kisasszony saját magán kívül nem képvisel az égvilágon semmit.

Ő csak egy huszonöt éves meleg művész, akinek annyira felkavarták a lelkét az iskolai megpróbáltatások – ez egy identitásával tisztában lévő homoszexuális kamasznál nem meglepő sajnos –, hogy „fuck this shit” felkiáltással inkább úgy döntött: díszmaskaraként büszkén magára kap mindent, amiért korábban elítéltetett. Azzal vádolták, hogy nem elég férfias – hát szakállas nő lett.

Jó csaj, kis hibával. | Fotó: salzburg.com

Jó csaj, kis hibával. | Fotó: salzburg.com

Bevallom, én először azt hittem szegényről, hogy az egész személye egy médiahekk, amit direkt az Eurovíziós Dalfesztivál hívott életre. Hogy fogtak egy random arabszerű kiscsávót a bécsi utcákon, felajánlották neki az aktuálceleb pozíciót, ő pedig örömmel vállalta a szakállas női léttel járó feladatot.

Ausztria fejére pedig glória kerül, mert nemcsak, hogy a legtoleránsabb indulók egyikeként vonulhat be a nemzetközi megmérettetés történelmébe, hanem még az óceánokon túlra is garantáltan eljut az extravagáns győztes híre. Annyiban tévedtem, hogy Conchita önként, már sokkal korábban betöltötte az angyali ördög tisztséget – az osztrák ORF közszolgálati tévécsatorna így egy kész jelenséget tolt a többi ország érdeklődésének homlokterébe.

Adott volt tehát egy Kolbász kisasszony, aki szakállas nőként érez módot a színpadi önkiteljesedésre. És adott volt Ausztria, aki úgy gondolta: idén végre nyerni kell. Hagyjuk most, hogy (vajon) milyen érdekek mozgatják a pontozást, mert régóta nyilvánvaló: ez a rendezvény nem a zenéről szól.

A lényeg, hogy az agyafúrt sógorok kőkemény választás elé állították a többi résztvevő országot: vagy kiállnak egy transzvesztita mellett, aki akkor és ott a buzikat szexuális diverzitást testesíti meg, vagy másnak adnak sok pontot – mindenki előtt letéve a voksot ellene, s az egész „haladó” szemlélet ellen.

Miután 2014-ben mindenki szeret baromi toleránsnak tűnni, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy menő lesz Conchitára szavazni. Mellette igazából kampányolnia sem kellett Ausztriának, mert egyetlen fotóval is óriási internetes érdeklődést generál maga a személy. Akinek a személyes érdekei jókor, jó helyen találkoztak egy népével, egy nemzetközösségével – de elképesztően fontos szem előtt tartani, hogy az emberiségével nem.

Valószínűleg nincs jogom megmondani a frankót, hogy mi áldásos az emberiségnek, ám ha már mindenki más elhiszi, hogy neki van, hát hadd éljek én is a lehetőséggel. Sokszor említettem már: a szélsőségek orr alá dörgölése szerintem nem visz előre. Sőt, inkább hátra, méghozzá sebesen. Szexuális, politikai, mindenféle értelemben. Mondok egy példát.

Ott van például a panel ötödik emeletén lakó Emerencia néni, akinek hosszú hónapokba (évekbe) telt megszokni, hogy a szomszéd albérlő fiú egy másik fiúval él. Nőnemű egyed sehol, így ők ketten valószínűleg… hát, igen. Időközben kiderült róluk, hogy kedves, illemtudó fiatalemberek – meglepő módon egészen normálisak, ugye. Már prímán el lehetett velük csevegni az időjárásról a postaládánál, de most itt van ez az izé a tévében, aki láthatóan nagyon nem normális. Márpedig ha ez a szerzet is az ő fajtájuk, akkor mégsem lehetnek annyira jó fejek.

A nyitottsághoz és az elfogadáshoz vezető út tehát a közös pontok hangsúlyozásával van kikövezve, legalábbis én úgy vélem. A különbségek takargatása nélkül, természetesen. De egészen más dolog felvállalni, mint kötelezően istenítendő bálványként hirdetni.

A toleranciának rég ártott olyan veszedelmesen valami, mint a szakállas nő körüli médiahakni.


Még több cikk: