Iskoláskorú lett a blogom, juj!

A WordPress volt olyan kedves, hogy vasárnap értesített: éppen hat éve regisztráltam, s azóta 796 bejegyzés született. Ha ez nem történik meg, jól elfelejtem önnön temptységem szülinapját, de így szerencsére sort keríthetek egy kis visszaemlékezésre. Lássuk, miért szeretek blogolni – azaz nyilvános felületen nyomatni az agymenéseimet!

Olvastad a Harry Pottert? Akár igen, akár nem, most kénytelen leszel megtudni vagy feleleveníteni, hogy Dumbledore-nak volt egy merengője. Ez a rúnákkal díszített kőtál emlékekkel – gondolatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal – telve várta, hogy a tulajdonosa a saját fejéből újabb anyagtalan anyagot töltsön át bele; illetve szükség esetén kiemelje belőle, amin éppen elmélkedni szeretne.

Tizenkét évesen találkoztam a koncepcióval, s rögtön megállapítottam: elképesztően fasza. Csak akkor még nem tudtam szavakba önteni, hogy ez a mentális egyensúly megőrzésének legszuperebb módja.

Rúnákkal készített kőtálat nem sikerült ugyan szereznem, ám hét esztendővel később néhány kattintással elkerítettem magamnak egy talpalatnyi helyet a zinterneten. Szükségszerűvé vált, miután megírtam már vagy két-három cikkféleséget. Azelőtt soha semmit, egyszer sem. Szóval, ha esetleg felmerült benned, hogy én lehettem az iskolaújság mindenese, meg a magyar órai fogalmazások észlénye, akkor gyorsan felejtsd el, mert előbbinek a létezéséről sem tudtam, utóbbit pedig a világ egyik leghülyébb feladatának éreztem.

Én vagyok mindkettő. | Fotó: tumblr18.com
Mindkettő én vagyok. | Fotó: tumblr18.com

Tizenhét voltam, amikor hirtelen bekattant, hogy írni kellene – vagyis talán én kattantam be. Pályáztam egy DUE-versenyre, díjazott lettem. Ez volt az első önindíttatású szövegem. Aztán eszembe jutott egy „bombasztikus” téma, amihez szakértői véleményt kértem, a megjelenés után pedig jelentkezett a szakértő, hogy a kurva nénikémet.

Ő nem gondolta, hogy ez megjelenik, tehát beperel. „WTF?” – gondoltam, hiszen írásban világosan egyeztettünk, mi merre hány méter. Ez volt a második, és eldöntöttem, hogy a szakértők elmehetnek a fenébe. Leplezetlenül a véleménykifejtés felé fordultam, mert aki híreket vár, kattintson az MTI-re.

Véletlenül pont ilyen torta volt itthon.
Véletlenül pont ilyen torta akadt itthon a szülinapon.

Hónapokon belül elkezdődött a szerkesztőségi meló meg az első főiskolai félévem, ez történt 2007-ben. A következő tavasszal legalább már volt egy hely, ahova feltehettem pályázatos cicás cikket, meg emezt. Majd kötelező szakmai gyakorlat itt meg ott – szívből csináltam mindet. Még akkor is, ha az egyik médium miatt masszív szocinak könyveltek el, a másiknál meg átbasztak és hazugságokat terjesztettek rólam, miután a kötelező szemeszterek után nem dolgoztam nekik ingyen. Gyűltek a posztok a blogon: politika, bulvár, minden.

2011 júliusában jött a nagy változás, amikor oviba ment a blog korügyileg: elkezdtem direkt ide írni, senkivel és semmivel sem törődve. A saját rövidtávú érdekeimmel sem, mert képes voltam kétmegyés céges botrányt kavarni azzal, hogy jólesett leírni valamit, amit a létező, ám tagadott cenzúra miatt nem illett. Furcsa, de hiába neveztek „éretlen kölyökkutyának”, vagy ordítottak a képembe, éreztem: amelyik kötöttség így hullik le rólam, annak a maradékát örömmel rázom le.

A blogolásért csupán a merengő-élmény volt az enyém, de már azért is megérte. Kívülről úgy látszott, mindenféle haszon nélkül művelem, ráadásul még bajom is származik belőle. A szüleim aggódtak, féltettek. Én meg csak csináltam, mert kaparászott valami belül, hogy csinálnom kell. Eleinte azt hittem, egyfajta szellemi magamutogatás ez: mások arcába tolom a gondolataimat, hogy nesztek. Aztán rájöttem: sokkal önzőbb vagyok ennél, mert már magamnak írok, magamért. A látogatottság itt nem szempont, a reklámmentességért még én fizetek évente harminc dolcsit.

Ez a poszt ugyanúgy nézne ki akkor is, ha nem olvasná senki – de köszönöm, hogy itt vagy, mert jólesik a kommenteket és a statisztikákat látni. Nem megyek szponzorált felületre, nem hajlok meg semmilyen érdeknek, mint ahogy a szobámba sem engedek vadidegeneket, hogy a bugyis fiókomban matassanak belépti díj ellenében, és azt sem szeretném, ha idegen seggek (nyelvek?) melegítenék elő a vécémet. Nincs abban semmi rossz, ha valaki így csinálja, de nekem igényem és szükségem van a saját, külön bejáratú kis ezmegazomra, ahol senkinek és semmiért nem tartozom elszámolással.

Csak magamnak. Ezzel soha nem is volt baj, azzal viszont már annál inkább, hogy előfordult: valaki azt hitte, beleszólhat. Nem azért nem szólhatott, mert annyira übermájer vagyok, hanem mert nálam egy emberi kapcsolatban nincs helye efféle határszabásnak. (Akár haverság, akár munka.) Jóhogynemmá’ azt is kijelölné, hány fokos szögben pisáljak!

A sikerélmények sorozata nem is tudom, mikor szakadt rám a blogolással kapcsolatban. Elkezdtek jönni a visszajelzések („te, ez nem is annyira borzalmas!”), aztán meg a díjak. Érdekes, hogy hiába törekedtem mindenhol a hónap dolgozója címre, mégis az itteni posztjaim miatt találtak meg az elismerések. És aztán az olyan megbízások, amelyeket a korábbiakban szerzett tapasztalatokkal, plusz ezzel a bűvös linkkel zsebeltem be, s inkább szárnyakat adnak ahelyett, hogy a földhöz szegeznének. Aztán barátság is köttetett itt, méghozzá nem akármilyen.

Hat évvel ezelőtt tehát egy olyan gyámoltalan kis tempty látta meg itt a napvilágot, aki az embergyerek szerencsétlenségével esett, kelt – s olykor bizony szopott. De egészen belejött a játszásba, miután kijárta az oviban a maci nyolcas csoportot. Most, hatévesen iskolaérettnek nyilvánította magát, és elindult. Hogy merre, kiderül, ha vele tartotok.


Még több cikk:

12 Comments

  1. Isten (és Tempty) éltesse sokáig a blogot!


    Már megint több dologban magamra ismertem: a (most a freeblog megszűnte, és a saját blogmotor még mindig nem megléte miatt alvó állapotban lévő) blogom egyértelműen és deklaráltan merengő. Csak nálam kicsit fordítva volt: amikor olvastam a Harry Potterben Dumbledore rúnás kőtáljáról, egyből beugrott, hogy bakker, hát a blogom pont ez.
    Aztán a politika. A jobboldalon zsidóbérenc, a balon náci antiszemita vagyok. Ez szerintem nem is rossz karrier. :P
    A harmadik a beleszólás. Több párom is megpróbálkozott azzal, hogy megmondja, mi jelenhet meg a blogomban és mi nem. Meg hogy milyen “sötét” a blogom, minden rosszról írok, bezzeg a jó dolgokról nem. Az volt a válaszom, hogy senki nem tiltja és akadályozza, hogy indítson egy blogot, és írjon arról, amiről csak szeretne.

    Kedvelés

    1. köszi!

      igen, egészen más élmény felnőtt fejjel olvasni vagy végiggondolni a pottert, mert tele van ehhez hasonló csudijó metaforákkal. mindannyian varázslók és boszorkányok vagyunk, még ha nem is tudunk róla @=)

      a “politikai karriered” valóban impozáns, de eleve egy jelzőnyi hátrányból indulsz, mert téged nem kurvázhatnak le.

      a beszólás dolog egyébként szuper szűrő, mert építő jellegű kritikát megfogalmazhat ugyan, aki közel áll az emberhez (sőt, akár az is, aki nem, csak úgy nem mindig könnyű tiszta fejjel és szívvel fogadni), de az ilyen vaktában lövöldöző jelzők, mint a “sötét”, elárulják: adott köztetek egy alapvető gondolkodásbeli különbség, amivel muszáj valamit kezdeni. elfogadni vagy elbúcsúzni.

      Kedvelés

      1. köszi, de szerintem te is tudod, hogy nincs így :) egyrészt fejlődni mindig van hova, és én még nagyon az út elején járok, másrészt meg ezt a ráérzést arra értem, hogy régebben nagyon kevesen tudtak róla, hogy blogoltam, mert nem mertem megmutatni senkinek sem. És most, hogy nyilvánosan és felvállaltan csinálom, nem is hittem, hogy ilyen jó lehet és ennyi pluszot adhat. Fura megtalálni anyám íróasztalán a titokban kinyomtatott posztomat, vagy a barátokkal átdumálni vagy éppen elvicceskedni egy-egy kritikát. vagy mikor a tesóm barátnője alig várja, hogy személyesen is megismerhessen, mert imádja a blogom :-) szóval ezek azok a dolgok, és akkor a többi, szakmai részekről nem is beszélve. hogy eddig miért nem voltam bátrabb? :D na de kellett ez az út is

        Kedvelés

        1. fejlődni mindig van hova – ebben igazad van @=) mindenesetre én szerettem a régi blogodat is, erre utaltam. olvasóként nem is nagyon szokott tudatosulni bennem, miért (nem) tetszik valami. vagy megragad, vagy nem, ennyi.

          Kedvelés

          1. Köszi :) már csak azért is jól esik, hogy ezt írod, mivel amolyan példaképek vagytok számomra a blogolás terén te és Eszter, szóval köszi :) sokat tanultam tőletek amúgy az évek során, mégha nem is mondtam, vagy nem kommenteltem mindegyik posztotok alá. Mégegyszer boldog szülinapot a blognak, bár én csak 2011 körül bukkantam rá sajnos.

            Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s