A WordPress volt olyan kedves, hogy vasárnap értesített: éppen hat éve regisztráltam, s azóta 796 bejegyzés született. Ha ez nem történik meg, jól elfelejtem önnön temptységem szülinapját, de így szerencsére sort keríthetek egy kis visszaemlékezésre. Lássuk, miért szeretek blogolni – azaz nyilvános felületen nyomatni az agymenéseimet!

Olvastad a Harry Pottert? Akár igen, akár nem, most kénytelen leszel megtudni vagy feleleveníteni, hogy Dumbledore-nak volt egy merengője. Ez a rúnákkal díszített kőtál emlékekkel – gondolatokkal, érzésekkel és tapasztalatokkal – telve várta, hogy a tulajdonosa a saját fejéből újabb anyagtalan anyagot töltsön át bele; illetve szükség esetén kiemelje belőle, amin éppen elmélkedni szeretne.

Tizenkét évesen találkoztam a koncepcióval, s rögtön megállapítottam: elképesztően fasza. Csak akkor még nem tudtam szavakba önteni, hogy ez a mentális egyensúly megőrzésének legszuperebb módja.

Rúnákkal készített kőtálat nem sikerült ugyan szereznem, ám hét esztendővel később néhány kattintással elkerítettem magamnak egy talpalatnyi helyet a zinterneten. Szükségszerűvé vált, miután megírtam már vagy két-három cikkféleséget. Azelőtt soha semmit, egyszer sem. Szóval, ha esetleg felmerült benned, hogy én lehettem az iskolaújság mindenese, meg a magyar órai fogalmazások észlénye, akkor gyorsan felejtsd el, mert előbbinek a létezéséről sem tudtam, utóbbit pedig a világ egyik leghülyébb feladatának éreztem.

Én vagyok mindkettő. | Fotó: tumblr18.com

Mindkettő én vagyok. | Fotó: tumblr18.com

Tizenhét voltam, amikor hirtelen bekattant, hogy írni kellene – vagyis talán én kattantam be. Pályáztam egy DUE-versenyre, díjazott lettem. Ez volt az első önindíttatású szövegem. Aztán eszembe jutott egy „bombasztikus” téma, amihez szakértői véleményt kértem, a megjelenés után pedig jelentkezett a szakértő, hogy a kurva nénikémet.

Ő nem gondolta, hogy ez megjelenik, tehát beperel. „WTF?” – gondoltam, hiszen írásban világosan egyeztettünk, mi merre hány méter. Ez volt a második, és eldöntöttem, hogy a szakértők elmehetnek a fenébe. Leplezetlenül a véleménykifejtés felé fordultam, mert aki híreket vár, kattintson az MTI-re.

Véletlenül pont ilyen torta volt itthon.

Véletlenül pont ilyen torta akadt itthon a szülinapon.

Hónapokon belül elkezdődött a szerkesztőségi meló meg az első főiskolai félévem, ez történt 2007-ben. A következő tavasszal legalább már volt egy hely, ahova feltehettem pályázatos cicás cikket, meg emezt. Majd kötelező szakmai gyakorlat itt meg ott – szívből csináltam mindet. Még akkor is, ha az egyik médium miatt masszív szocinak könyveltek el, a másiknál meg átbasztak és hazugságokat terjesztettek rólam, miután a kötelező szemeszterek után nem dolgoztam nekik ingyen. Gyűltek a posztok a blogon: politika, bulvár, minden.

2011 júliusában jött a nagy változás, amikor oviba ment a blog korügyileg: elkezdtem direkt ide írni, senkivel és semmivel sem törődve. A saját rövidtávú érdekeimmel sem, mert képes voltam kétmegyés céges botrányt kavarni azzal, hogy jólesett leírni valamit, amit a létező, ám tagadott cenzúra miatt nem illett. Furcsa, de hiába neveztek „éretlen kölyökkutyának”, vagy ordítottak a képembe, éreztem: amelyik kötöttség így hullik le rólam, annak a maradékát örömmel rázom le.

A blogolásért csupán a merengő-élmény volt az enyém, de már azért is megérte. Kívülről úgy látszott, mindenféle haszon nélkül művelem, ráadásul még bajom is származik belőle. A szüleim aggódtak, féltettek. Én meg csak csináltam, mert kaparászott valami belül, hogy csinálnom kell. Eleinte azt hittem, egyfajta szellemi magamutogatás ez: mások arcába tolom a gondolataimat, hogy nesztek. Aztán rájöttem: sokkal önzőbb vagyok ennél, mert már magamnak írok, magamért. A látogatottság itt nem szempont, a reklámmentességért még én fizetek évente harminc dolcsit.

Ez a poszt ugyanúgy nézne ki akkor is, ha nem olvasná senki – de köszönöm, hogy itt vagy, mert jólesik a kommenteket és a statisztikákat látni. Nem megyek szponzorált felületre, nem hajlok meg semmilyen érdeknek, mint ahogy a szobámba sem engedek vadidegeneket, hogy a bugyis fiókomban matassanak belépti díj ellenében, és azt sem szeretném, ha idegen seggek (nyelvek?) melegítenék elő a vécémet. Nincs abban semmi rossz, ha valaki így csinálja, de nekem igényem és szükségem van a saját, külön bejáratú kis ezmegazomra, ahol senkinek és semmiért nem tartozom elszámolással.

Csak magamnak. Ezzel soha nem is volt baj, azzal viszont már annál inkább, hogy előfordult: valaki azt hitte, beleszólhat. Nem azért nem szólhatott, mert annyira übermájer vagyok, hanem mert nálam egy emberi kapcsolatban nincs helye efféle határszabásnak. (Akár haverság, akár munka.) Jóhogynemmá’ azt is kijelölné, hány fokos szögben pisáljak!

A sikerélmények sorozata nem is tudom, mikor szakadt rám a blogolással kapcsolatban. Elkezdtek jönni a visszajelzések („te, ez nem is annyira borzalmas!”), aztán meg a díjak. Érdekes, hogy hiába törekedtem mindenhol a hónap dolgozója címre, mégis az itteni posztjaim miatt találtak meg az elismerések. És aztán az olyan megbízások, amelyeket a korábbiakban szerzett tapasztalatokkal, plusz ezzel a bűvös linkkel zsebeltem be, s inkább szárnyakat adnak ahelyett, hogy a földhöz szegeznének. Aztán barátság is köttetett itt, méghozzá nem akármilyen.

Hat évvel ezelőtt tehát egy olyan gyámoltalan kis tempty látta meg itt a napvilágot, aki az embergyerek szerencsétlenségével esett, kelt – s olykor bizony szopott. De egészen belejött a játszásba, miután kijárta az oviban a maci nyolcas csoportot. Most, hatévesen iskolaérettnek nyilvánította magát, és elindult. Hogy merre, kiderül, ha vele tartotok.


Még több cikk: