Karon ülő gyermekkel, miskolci képviselőjelöltes és vonagáboros szórólappal, s persze elmaradhatatlanul csücsöri szájjal nyerte meg egy fiatal kismama a Jobbik kampány előtti szelfiversenyét. Nem volt könnyű dolga, hiszen lufival pucsító lánykák, nácított kisbabák, magyar zászlóval pózoló fiatalemberek, illetve nemzeti érzelmű macskák is ringbe szálltak a pártelnökkel közös reggeliért.

Igaz, hogy a résztvevők és a közönség alaposan lecigányozták és –zsidózták egymást az összecsapás hevében, ám a moderátor résen volt, s igyekezett törölni a kompromittáló kommenteket. Az indulókat sem kell félteni, mert az általuk feltöltött kép ars poeticáját alaposan kifejtve, olykor anyázva keltek a saját maguk védelmére.

A győztesnek például meg kellett magyaráznia, hogy nem a kisfia orrából származik a vaku fényében megcsillanó váladék, hanem a szájából, mert a pici fogzik. Méghozzá nem is akárhogy: Pakusza Zoltán és Vona Gábor társaságában!

Sajnálom, hogy csak három hét távlatából értesültem a Jobbik hivatalos Facebook-oldalán futó akcióról. Nem azért, mert lelkes indulóként nyalogattam volna egy helyi jelöltes óriásplakátot a feltöltésre szánt fotón. Hanem mert megér egy-két szót ez a dolog.

A meredek politikai irányváltások országában élünk, ahol a népvezérből az igényeket felismerve miszter „hit, haza, becsület” lett, pedig annak idején vadliberálisként kiabálta, hogy „ruszkik, haza!” meg ilyenek. Vona úr pedig nemrégiben bocsánatot kért, amiért sóval akarta felhinteni a kereskedelmi tévécsatornák székházának romjait. Tovább is van, mondjam még?

Fotó: Facebook

Fotó: Facebook

Ott vannak a szocik, akik igazából vérkapitalisták, de a lámák lekommunistázzák szegényeket. Ott vannak a kisebb pártok, akik a káoszhullámot meglovagolva aratni akarnak – ám ha közel óhajtanak kerülni a húsos fazékhoz, úgyis seggnyalás lesz a vége. Mindent szabad és mindent lehet: nincsenek határok, nincsenek elvárások.

Nincsenek kommunikációs stratégák, akik óva intenek, hogy ezt már azért nem kéne. Nem mondom, hogy a Jobbiknak nem illik szelfiversenyt indítania. A kezdeményezés nagyon huszonegyedik századi, nagyon ötletes, már-már követendő példa.

Csak én voltam az a középiskolás, akinek az akkori helyi Jobbik-alelnök magyartanára órán előadta, hogy a tévé és az internet is az ördögtől való, mivel elvonja az időt más, hasznos dolgoktól. Óriási fazon volt egyébként: elsős koromban még majdnem úgy festett, mint Brad Pitt, szóval az osztály több lánya szivecskével véste radírra a nevét.

Aztán negyedikben nekiment autóval az egyébként álló nyolcas busznak, és konyharuhát hordott kötés gyanánt a fején, amitől úgy nézett ki, mint akire homloktól fölfelé ráfotosoppoltak egy nyolcvanas évekbeli házinénit. Így tuti sikert arathatott volna a 2014-es szelfiversenyen – kár, hogy hét esztendővel korábban történt mindez. A világháló tekintetében egyébként ő is meggondolta magát, mert hamar egymásra találtak a kuruc.infóval.

Jobbikosnak lenni hipszter dolog volt anno: zabolátlan szélsőség, ami nem tűrt kompromisszumot. A népszerűség azonban felveti a kor egyik legnagyobb ellentmondását, a divatossá váló hipszterség mainstream-mivoltát. Harmadik erőként már nem lehet olyanokat összehordani, mint a parlamentbe jutáshoz szükséges küszöb összeimádkozásakor.

Egyre több szimpatizáns kell, aki bármilyen csatornán terjeszti a szót. Két választással ezelőtt jobbikosnak lenni még merész és kirívó volt, mostanra pedig teljesen átlagos. Aminek az az ára, hogy a jobbikos-lét esszenciáját csupán kevesen értik, ám a többieknek tökéletesen megfelel a „munkát mindenkinek!” meg a „vesszenek a cigányok!” mottó. És ez a célcsoport nem rest szórólapokkal, plakátokkal, lufikkal és tollakkal szelfizni, ha arra kerül sor.


Még több cikk: