Kilométerek a jégesőben

Ütemesen cuppog a cipőm az ázott salakon. A viharos szél jégdarabokat vág hozzám; vagdalják az arcom. Alig látok a sűrű esőfüggönyben, valami mégis hajt: menni kell előre. A pálya néhány méteres fedett szakaszán emberek állnak, tapsolnak valakinek. Érzem, hogy tök hülye vagyok, amiért ellentmondok a józan észnek. Nem érdekel. Én csak megyek.

„Ilyen időben futni, ez igen!” – harsogja túl egy fociedzőnek tűnő fazon a szorosan megkötött, csöpögő kapucni alatt dübörgő zenémet, miközben bőszen csattogtatja a tenyerét, mintha egy jóféle színházi előadást nézne.

„Köszönöm!” – vágom rá ahelyett, hogy elmesélném: nem voltam ám mindig ilyen. Régen megfáztam a szemerkélő esőben, az antibiotikumot cukorkaként szedtem, a futást pedig meg sem próbálhattam, olyan pocsék erőnléttel éldegéltem. Most meg itt szaladok a szakadó, dörgő, villámló jégesőben, ami olyan vad, hogy a bőrig ázáshoz másodpercek kellenek.

Loccs-poccs. | Fotó: charphar.com
Loccs-poccs. | Fotó: charphar.com

Várom, mikor szólal meg a megfontolt, felelősségteljes énem, hogy takarodjak hazafelé, ha kedves az életem. De nem szólal meg, úgyhogy csak megyek. Minden egyes lépéssel seggig verem a sarat az egyébként frissen mosott futócuccomon, érzem. A testemnek már egyetlen száraz négyzetcentimétere sincsen.

Mindenhonnan víz csorog: táncot jár a bőrömön az eső, az olvadó jég meg a verejték. Már megtettem két kört, nem mindegy, ha megyek többet is? Marha lennék folytatni, de félbe hagyni úgyszintén. Akkor már inkább az elsőt választom, és kiélvezem, mekkora állat vagyok.

Ösztönlénnyé változom. A pályát csak sejtem magam alatt, mert sem napszemüvegben, sem anélkül nem látok. A lencse vizes és homályos, nélküle meg a szememből szedegethetek jégdarabot. A résnyi hunyorgás éppen jó. A szél az izmaim ellen dolgozik, szemből fúj. Nem baj, bírom. Már talpalatnyi szilárd rész sincs a salakon. Puha pocsolyákba csapódik a lábam, egy-egy centire megcsúszom. A térdalatti nadrágból kikandikáló lábszáramat vörösesbarna mocsok fedi, a zoknim szörcsögő hangot ad minden lépésnél.

A lelátó nyújtotta fedezékben emberek gyűlnek. Nem mernek moccanni, se ki, se be. Néznek – de úgy, hogy a fejüket természetellenes szögig fordítva követnek a tekintetükkel. Profi és eszelős keverékének tűnhetek, pedig nem vagyok egyik sem. Vagy most éppen mindkettő, mert az időjárás rám ruházta e megtisztelő szerepeket. A levegőben friss és kellemes illat terjeng, csak belélegezni nehéz – mintha súlyos párába harapnék. Eső van a szememben, az orromban, a számban, a többiről meg nem is érdemes szólni.

„Mindjárt eláll!” – gondoltam eleinte, de negyedóra csillapítatlan zuhogás után be kell látnom, hogy mégsem. Bírnék menni még, ám a csúszós tócsák bokáig érnek. „Fuss haza…” – tanácsolom magamnak, hiszen akkor az alsó küszöböt, a négy kilométer márt már biztosan teljesítem. Bosszús esernyősök között szlalomozva vágok ki az útra. A kapucni alatt letapadt hajam hűs cseppeket küld a hátamra, s érzem, hogy lejjebb haladva mintát rajzol a sáros vádlimra. Mintha már belőlem is víz csöpögne, nemcsak az égből meg rólam.

Hazaérve salakot, jeget és zöldellő falevelet találok a kicsavarásra váró melltartómban. Rejtély, hogy a nyakig felcipzárazott, hosszú ujjú felső alatt miként kerülhettek oda. Mire kijövök a fürdőszobából, látom: kisütött a nap. Nem bánom, hogy hamarabb mentem futni – így legalább még jobban megismertem magamat.


Még több cikk:

4 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s