Rocksztár voltam Ljubljanában

„Idén csak 6 300 a retúrjegy Ljubljanába!” – vettük észre az egyik barátnőmmel szilveszter éjfél előtt negyedórával. Az utolsó percben lecsaptunk az ajánlatra, az utazás időpontját pedig „nekem mindegy” alapon rábíztam. Mint ahogy a két kattintásnyi szállásfoglaláson kívül mindent. Úgy indultam el itthonról csütörtök este, hogy fogalmam sem volt róla, mi van ott, mit érdemes megnéznem.

Péntek reggel hatkor startolt a busz a Népligetből, vasárnap pedig este tíz körül ért vissza, így nekem tulajdonképpen a kétéjszakás kiruccanás négyre nyúlt. Előtte Eszternél aludtam volna, aki felgyertyázott gyümölcstállal és bozdapezsgővel várt, hogy utólag megünnepeljük a negyedszázados fennállásomat. De be sem állt a szánk egészen ötig, amikor már amúgy is fel kellett kelnem a papírforma szerint. Nulla pihenéssel vágtam tehát neki Ljubljanának, amiről mindössze annyit tudtam, hogy Szlovénia fővárosa.

Ez eléggé ellentétes a korábbi „jajistenem, le ne maradjak valamiről!” hozzáállásommal, ám most így esett jól – az okát nem firtattam. Úgy voltam vele, hogy főváros lévén biztos szép, lehet nagyokat sétálni és jókat enni, oszt’ kész. Induláskor azért gyorsan csekkoltam a TripAdvisort, ahonnan pillanatok alatt kiderült: gyakorlatilag minden egymás mellett van, tömegközlekedésre sincs szükség. Csodálom egyébként a szervezetemet, amiért egyszer csak átkapcsolt „de jó, utazunk!” üzemmódba, így kizárólag farokcsontilag bizonyult kihívásnak végigülni a hét és félórás buszutat.

ljubljana-kilatas-var-tempty
Kilátás a várból.

„Zágráb? Minek megyünk Zágrábba?” – pislogtam értetlenül a barátnőmre, amíg a horvát határnál jó huszonöt percig dekkoltunk a pecsételendő útlevelű ázsiai útitársainknak köszönhetően. Menetrendet viszont nem kérdőjelezünk, „így van megcsinálva”, ennyi. A horvátok amúgy nem túl cukik, mert csúnyán nézett az eurócentre a pályaudvari vécés néni. Pedig bokor vagy pénzváltó nem akadt a közelben, tehát kénytelen volt azzal beérni. „Nem baj, mindjárt odaérünk!” – biztattam magunkat ismét az ülésre huppanva, mindenfelé hajtogatott lábbal.

Fogalmam sincs, hol ütött be pontosan a varázslat – nem, nem írandó az alváshiány számlájára –, de egyszer csak olyan táj következett, ami az alpesi és a mediterrán egészen különleges ötvözete. Kizöldült minden; olyannyira, hogy nálunk talán csak nyár elején van ilyen néhány hétig, mielőtt a napfény szárítani kezdi a leveleket. De kék is volt ott szépszerével! A hegyek, az ég… Nagyon megtetszett. A legelésző tehenek láttán eszembe jutott, hogy a szüleim kiskoromban beszopattak vele: a barna adja a kakaót, a foltos meg a tejeskávét – és azóta is szívatnak, amiért elhittem.

Az Orangeways-től üdítően szokatlan módon percre pontosan gördültünk be a sárkányos hídon áthaladva az állomás Budimpešta felirata alá. Rögtön megállapítottam, milyen találékony nyelv, ami párhuzamba állítja a magyar fővárost a budival. Az első misszió az ebédszerzés volt, s egy fenséges tenger gyümölcsei pizza formájában rögtön meg is valósult. A kis huncutok jobban csinálják, mint az olaszok! Továbbfejlesztették az ötletet a szomszédtól. A barátnőm kolbászt evett, és meg is állapította, hogy ő a következő negyvennyolc órában azon ragyogóan ellesz. „Kolbászt viszek haza szuvenírnek!” – lelkendezett, s már mutogatott is a pincérnek az étlapon csevapcsicsire.

Mindenki tudott angolul. Igaz, hogy a hivatalos feliratokban is világított olyan hiba, amitől a nyelvtannáci énem kicsit feljajdult, ám ha a kommunikáció száz százalékban sikeres, nincs értelme ilyeneken fennakadnom. Főleg, miután a buszsofőr elmagyarázta, hogy a megállóban automata nincs, és nála sem tudunk jegyet venni, mert tömegközlekedési kártyára lett volna szükség – de hagyjuk a fenébe, elvisz a szállásig anélkül is.

A belvárostól két kilométerre lévő modern kis hostelben zárt recepció fogadott, de egy bazi nagy papíron ott állt a nevem a falon a szobaszámmal, az éppen foglalatoskodó villanyszerelő pedig a létráról lemászva felkísért minket, s átadta a belépőkártyáinkat. „Heló, hóvarjú!” – üdvözölt minket két arabnak tűnő gyerek a közös konyhában, akik szemlátomást ott laktak. A polcon liszt, cukor meg ilyenek, a csepegtetőn edények, tehát biztos nem csak városnézőbe érkeztek.

A színes-tágas szobában öt ágy plusz egy falhoz támasztott matrac kapott helyet. „Bakker, ha idegenekkel kell aludni, lelécelünk!” – egyeztünk meg rögtön. Szerencsére a Booking.com-on „private”-nek foglalt helyiség tényleg annak bizonyult. A közös fürdőszobával kapcsolatban volt némi fenntartásom, mert nem akartam újsággal a kezében szaró arabra nyitni az ajtót, ám a zár mindent megoldott.

„Akkor menjünk a hidakhoz!” – indítványoztam, és célba vettük a belvárost meg a Ljubljanica folyót. Csodás levegő, virágillat, rengeteg biciklista és kutyasétáltató, autentikusan málló házfalak, az erkélyeken lazán lengedező teregetett ruhasorok, s akármerre néz az ember, hegyek határolják a horizontot. Már akkor megfogalmazódott bennem, miért nem marketingelik szét Magyarországon ezt a helyet, mert van benne valami megfoghatatlanul egyedi, fantasztikusan kellemes. Pedig semmit sem láttam ahhoz képest, ami következett!

Bevallom: a néhány helynevet most, utólag gugliztam ki, mert egyébként mit bánom én, hogy hívják őket. Biztos van olyan utazó, aki mindig a történelmi háttér ismeretére vágyik. De nekem nem feladatom, hogy tőlem tudjátok meg, mit ki épített és mikor. Én csak élveztem, hogy döbbenetesen gyönyörű tájakat, épületeket látok.

Miután megálltunk fotózkodni a Zvezda parkban, illetve a mellette lévő „epl” nevű Apple márkabolt előtt, hamarosan a Prešeren-térre értünk, amelyet a folyón átívelő Három híd (Tromostovje) mellett a Ferences templom és a Galerija Emporium tesz teljessé, persze a kiülős helyek tömkelegével együtt. Ugyanez a kompozíció Wikipédia nélkül, akkor és ott úgy festett, hogy: „hú, de szép folyó! hú, de szép híd! hú, de szép templom! hú, de szép pláza!”

Némi pózerkedés után beneveztünk egy sétahajózásra, amikor is tátott szájjal néztem jobbra, balra, előre meg hátra. A kővel bélelt folyómedret fák és futónövények díszítették; mintha megelevenedett volna az édenkert. A turisták rajtunk kívül mind angolok és olaszok voltak a kicsiny fedélzeten, ők is ámultak-bámultak rendesen. A város fölé magasodó dombon álló, mindenhonnan látható vár még különlegesebb hangulatot nyújtott a naplementének.

A parton helyiek sétáltak, kocogtak, rollereztek és bicikliztek, vagy csak ültek, tanultak, csókolóztak, esetleg kuksiztak ki a fejükből, örülvén, hová vetette őket az élet. A vízi túra végeztével elment mellettünk egy kocsi-kisvonat, oldalán a „Ljubljana – The Friendly City” felirattal. Sosem láttam még ennyire helytálló szlogent! Itt ugyanis mindenki aranyos, de nem olyan rózsaszín-hellókittis émelyítő módon. Eredendő nyugalom és kedvesség árad mindenfelől: színtiszta egészséges, optimista életigenlés. A vacsorára betolt tintahalam élete viszont kíméletlenül véget ért. A saját tengeri herkentyűs országok nálam eleve pluszpontot kapnak, márpedig Ljubljana néhány óra alatt egyébként is annyit szedett össze, hogy csak na!

Vacsora után benéztünk a Galerija Emporiumba, ahol fehér kesztyűs ajtónálló kívánt mosolyogva jó estét, a barátnőm meg csodálkozott rajta, hogy egyáltalán beengedik. Én Milánóban rögtön megszoktam, hogy a legnagyobb természetességgel lehet a több százezres cuccokat tapogatni, szóval jól kiröhögtem szegényt. Ami itt más volt, mint a divatfővárosban, az a tömeg hiánya. Sehol sem láttunk tumultust a két nap alatt, pedig péntektől vasárnap délutánig feltételezhetően minden látványosság környékén nagyobb a forgalom. Az első estén még mászkáltunk egy keveset, majd beültünk egy helyre sörözni. Vagyis konkrétan a folyón ringott a terasz, ahonnan elégedetten lehetett bambulni a kivilágított főtérre, meg annak a vízen fodrozódó tükörképére.

A szállásra visszatérve kiderült, hogy az arabok ordítva óhajtanak szkájpolni a konyhában hajnalig, ezért megkértem a barátnőmet, szóljon nekik. Ha ugyanis én megyek ki, annak 36 órás ébrenlét után mészárlás lett volna a vége, márpedig a vér a rózsaszín tehénkés pizsamámhoz a legkevésbé sem illett. Szerencsére hallgattak a szép szóra a közel-keleti úriemberek, tehát másnap kipihenten vehettük célba a várat – a megszokott módon, gyalog. Út közben megálltunk egy kávézónál, ahol jó hipszterként megkóstoltam organikus nyers csokitortát, ami rohadt kicsi és drága volt, de megérte, mert isteni finom.

A városban kézzel fogható jólét ellenére picit elcsodálkoztam rajta, hogy egy hi-tech aszimmerikus üvegliftet neveznek siklónak, de nem volt időm mélázni: a barátnőm a nyakára mutatva már el is intézte, hogy ingyen jussunk fel a várba. (Pajzsmirigy-problémája van, amiért az ő szavaival élve nyomikártya járt neki sokáig. Most már nem, de nem kell ezt mindenkinek tudni.)

A lenyűgöző panorámájú vár belseje egy üvegfalakkal és halogénvilágítással korszerűsített múzeum-komplexum. Rögtön a belépéskor aprócska polc fogadott a falon, amire az volt írva, hogy „Little Free Library”. Elveszel egy könyvet, és otthagysz egy másikat helyette. Nálunk a polcot is lelopnák, meg a falat együtt vele. Mázli, de sikerült olyan fotókat készíteni, hogy egyetlen japán turista se lógjon bele. Mivel van egy enyhe magaslatikilátás-fétistem, gyakorlatilag tízméterenként lőttem képet.

A siklóval ismét alászállva találtunk egy éttermet, ahol nagy adag salátát adtak a gnocchi mellé összesen öt euróért, a helyi piacon pedig negyed kiló friss jagodát, azaz epret kaptam utána egyért. Jellemző, hogy enyhe zöldség- és gyümölcshiány alakul ki nálam az utazások alkalmával, mert itthon legalább napi öt adagot tolok belőlük – de itt nem kellett hiú vágyakozástól tartanom. A barátnőmnek sem, aki az ő kolbászain továbbra is prímán megvolt. A szlovén konyha mindenkinek jó!

Random irányban elindulva róttuk az utcákat, és meglepve tapasztaltuk, hogy Ljubljana tele van ugyan graffitikkel, de nem a megszokott „fuck the system!” típusúakkal. Ezek az emberkék képesek cicákat, kutyákat, nyuszikat meg ilyeneket pingálni a falakra! Az UFO Travel utazási iroda táblájának láttán úgy gondoltuk, ideje visszafordulni az óvárosba, ahol az előző nyomikártyás sikeren felbuzdulva bepróbálkoztunk a „tourist train”-re, amiről fene se tudta, mit jelent. Mint kiderült, egy hosszú hajú fazon őrülten ralizott fel kocsi-kisvonattal tizenkét perc alatt a vár dombjának szerpentinjén, miközben a barátnőm kétszer előrekiáltott neki, hogy az anyja picsáját ezért. Én pedig majd’ megpusztultam a röhögéstől, s az eső bőszen csapkodni kezdte fölöttünk a ponyvatetőt.

Szlovéniában még az eső is aranyos: csak szépen, egyenesen hullik lefelé. Nem csap az ember képébe, nem szakad végeláthatatlanul. Úgy döntöttünk, bemegyünk addig szétnézni valamilyen élelmiszerboltba, de a belvárosban csak egy csöppnyit találtunk épphogy nyitva. Akkor jöttünk rá, hogy ott szombat délután minden bezár, és hétfőig nem is nyit ki. A szuveníresek is, tehát nem kapott tőlünk képeslapot vagy hűtőmágnest senki. Állateledelt pedig sehol sem láttunk, noha szívesen hoztam volna a cicámnak – arra jutottunk, hogy az ottani négylábúak fénnyel táplálkoznak.

A bőséges kétszemélyes hústál-vacsora után (igen, volt rajta kétféle kolbász!) kitisztult az idő, így tudtunk még caplatni egy keveset. Leltünk egy érdekes kis üzletet, ahol lehetett venni barackmagolajat meg iPad-et, de utóbbira éppen nem volt pénzem, szóval csak előbbit vettem. Végül a megint csöpögő eső elől beültünk egy huppanóskanapés kávézóba, ahol a barátnőm frappét kért, de habos eperturmixot kapott. Az én teám viszont tényleg tea volt, ráadásul nagyon finom. A hostelhez visszafelé menet természetesen GPS-szel is eltévedtünk, viszont legalább nem nagyon. Az arab kollégák pedig előző este letudták a családi csevejt, így nyugiban alhattunk.

Nekem egyébként az állandó bámulást is ki kellett hevernem, mert korosztálytól, nemtől és etnikumtól függetlenül mindenki utánam forduló fejjel pislogott a hajamra. Biztos hasonlítok valami helyi rocksztárra – fogalmazódott meg bennem, miután egy tetovált fazon sörrel a kezében mellém ugrott a jelzőlámpánál, és metálvillát intve rám kiabált, hogy „jíííhááá, jeee!”

Az utolsó napra hagytuk a Tivoli parkot, ami merőben eltér az én parkfogalmamtól. Mesebeli erdőszélnek mondanám leginkább, bájos kis kastéllyal. A fák között mókusok szaladgáltak, a kavicsos utacskán vadászgörényt sétáltattak. Egész Ljubljana megkapóan zöld, és még a hatsávos út mellett is friss a levegő, de ebben a parkban mintha a zöldség esszenciája lakna. A zöld ötven árnyalata!

Visszaindulás előtt marhasonkás pizza egy vigyori olasz pincértől, aki úgy írta le a wifi-kódot, hogy azóta sem sikerült megfejteni. Kivis fagylaltkehely búcsúzóul, meg fetrengés az állomás előtti téren lévő függőágyban. Csomagok kiszedése a megőrzőből, amibe néhányan nem is dobtak pénzt, hogy bezárhassák a szekrényke ajtaját – minek, ha úgysem lopja el senki?

Aztán felmordult a busz motorja, én pedig délután háromtól este tízig csak bámultam ki a fejemből. Sosem csináltam még ilyet, de ezúttal jólesett. Egy harmadik barátnőmnél aludtam éjjel, hogy kora reggel hazajöhessek, és a TripAdvisoron rögtön kedvencnek jelöljem Ljubljanát egy szívecskével.


Még több cikk:

13 Comments

  1. Nagyon tetszett ;-) az ujsaggal szaro arabon hangosan rohogtem :-D a konykolcsonzorol eszembe jutott hogy en egy turan hasonlo dolgot lattam csak ott valaki tojast arult becsuletkassza modszerrel. Egybol az jutott eszembe hogy Magyarorszagon mar ures lenne vagy ha mas nem ott helyben sutnek a rantottat…

    Kedvelés

    1. köszi @=) a tulajdonhoz fűződő viszony nálam a tavalyi krétai nyaralás alkalmával rengett meg alapjaiban, akkor poszt is született róla. felemelő élmény nem félteni és nem félni, ugyanakkor a kisördög még ilyenkor is ott lapul bennem, mert itt és most félelemre szocializálódtam. (igen, van a félelemnek jóval szélsőségesebb formája is, például életveszélyben, de ez a párhuzam nem arra való, h bárki is elkezdjen háborút meg harmadik világot emlegetni, hiszen a pozitív példa elgondolkodtató hatásáról van szó.)

      Kedvelés

      1. Elolvastam a kretai tortenetet ;-) total egyetertek! A gorogok amugy sem egy ideges tipus /hacsak nem a vizuket vedik :-D / Ez nekunk szerintem a genjeinkben van hogy ha valami ott van “szabadon” akkor atfut az agyunkon hogy mi lenne ha elvennem. Sajnos ilyen kornyezetben nottunk fel. En epp a hetvegen voltam igy egy boltban. Az uzletnek van egy oldal kijarata. Itt mentunk ki. Eszrevettem hogy itt nincs az a csipogo kapu. “huha itt le lehetne akasztani valamit es kisetalni” mondat utan erosen szegyelltem magam de mit csinaljak? Persze nem akasztottam le semmit :-D
        Sajnos ez egy magyar dolog hogy felunk es feltjuk a tulajdonunkat. Remelem hogy egyszer ez meg fog valtozni es ha leulunk pl a Mekiben ket harapas kozott nem kell a taskat lesni…

        Kedvelés

        1. jó lenne tudni, min múlik ez. honnan örököltük és mennyire mélyen van bennünk? érdekes, h egyszer élet- és vagyonmentő ésszerűségnek élem meg a saját ilyen jellegű érzéseimet / döntéseimet, máskor pedig kifejezetten szégyellem őket, még saját magam előtt is. egyfelől kicsinyes és méltatlan hozzáállás ez, másfelől tök logikus.

          szerintem csak akkor változhatna a magyar kultúra ilyen irányú beállítottsága, ha a lakosság biztonságot nyújtó általános jólétben érezné magát, ami alatt nem feltétlenül jövedelemnövekedést értek, hanem inkább egyfajta elégedettséget. (utó pista a sokadik nevem…)

          Kedvelés

          1. Hm ez tenyleg erdekes. Mert nyilvan a tobbseg nem otthonrol hozta hiszen pl a Te meg az en csaladomban nem lop senki. Szerintem az mas kerdes ha eletmentesbol gondol valaki ilyenre. Pl ha valaki nem evett regota es eszebe jut hogy hm itt egy szendo ezt most el tudnam venni az elfogadhato hiszen a szukseg viszi ra. Egyfajta oszton ez ami talan az osi idokre nyulik vissza amikor aki eros es talalekony volt az evett, aki meg gyenge az nem. Azt is el tudom kepzelni hogy ezt a tarsadalmi es gazdasagi helyzet alakitotta ki bennunk. Mert sok mindent nem engedhetunk meg magunknak es tudat alatt is ugy gondoljuk hogy itt egy taska vegyuk el, van lehetoseg probaljuk meg…Az mas kerdes hogy sok embert a kenyszer visz arra hogy elvegyen dolgokat. A masik oldalrol meg ez van bennunk tudjuk hogy mi a helyzet es mar szinte paranoiasak vagyunk figyelunk mindenre, mindenki gyanus. Igen egyet ertek veled nem feltetlen a jovedelemnovekedes kell, inkabb egy kultura valtozas es foleg mentalitasbeli valtozas…:-D ;-)

            Kedvelés

  2. Jóóóóóóó! Csak néhány órát töltöttem Ljubljanában, egyik este, sielés után néztük be, de elvarázsolt. A Mura part, a helyi dizájer üzletelk, szerintem megfizethető bárok, a kézműves csokik!

    Kedvelés

    1. köszi @=) na, a síelés nekem eddig még kimaradt. a bárok abszolút megfizethetőek, de csoki bolt az nem volt nyitva… ez a “zárjunk be mindent” dolog olyan kis aranyos! itt meg ha egy napra bezárnak a boltok, előtte kitör a tömegpánik.

      Kedvelés

  3. Úúúú, szuper volt elolvasni a beszámolódat! Holnap utazom haza, itt éltem egy évet, és nagyon érdekes volt a ” te szemeddel” látni azokat a helyeket, amik már olyan ismerősen köszönnek vissza, hogy sokszor fel sem tűnik a szépségük! :)

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s