Egyedül is egyensúlyban

„Egyedül vagyok, és ez most fáj” – tett Eszter barátnőm elképesztő bátorságra, őszinteségre, nyíltságra utaló vallomást a blogján. Kendőzetlenül feltárta a gondolatait egy tabunak számító, végletekig sztereotipizált témában, amire a társadalom fősodra talán csak annyit reagál, hogy ha rossz neked, akkor baszasd meg magad. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy én is előálljak a farbával.

Eddig egyetlen párkapcsolatom volt összesen. Négy esztendeig tartott, öt éve lett vége. Ezen kívül egyszer még az oviban hagytam, hogy egy fiú megfogja a kezemet.

Nem, nem jelenti azt a dolog, hogy mostanság szemöldökömet emelgetve vadászom vaskos uborkára a piacon, vagy hogy egy romantikus filmjelenettől zokogva az asztal alá bújok. Megkönnyíti a helyzetemet, hogy célszemély hiányában szexuális vágyaim egyáltalán nincsenek, nem kell tehát egyedül sakkoznom a partnerhiányon keseregve.

Így is van varázslat.
Így is van varázslat.

Nem volt mindig ilyen támogató ez a tudat, mert felmerült bennem az aszexualitás szörnyű gyanúja. Ami bizonyára nem szörnyű annak, aki benne van és megéli; de nekem mégis összeszorul a szívem attól, hogy létezik egy beállítottság, amivel nem lehet teljes egészében szeretni.

Bár még nem szerettem felnőtt fejjel, a lelkem mélyén valami azt súgja, hogy képes vagyok erre a kunsztra. Szerencsére nem ért ilyen tekintetben semmilyen trauma, bár életem első hímneművel töltött közös éjszakáján tizenegyig Sas-kabaré volt a program, egymástól karnyi távolságra való alvással megtoldva.

Nyilván ketten kellettünk ahhoz, hogy ez megtörténjen. Harmadikként azért ott figyelt a csalfa, kiszámíthatatlan természet, aki más érési idővel vert meg minket. Később pedig annyira különböző személyiségekké bontakoztunk ki, hogy beszélni se nagyon tudtunk egymással, nemhogy bármi mást csinálni.

Egy darabig még elhitettem magammal, hogy van, ami nincs, és nincs, ami van. De amikor négy esztendő után, a huszadik születésnapomon kétszavas felköszöntést sem kaptam, a talán kölcsönös sérelmeim egyórás monológ formájában távoztak.

„Miért? Anyádék úgyis vettek neked ajándékot!” – nézett rám értetlenül. Nem kaptam levegőt. Fél évre kihunyt a nap, mert az emberi sors egyik legnagyobb próbatételét, az elengedést még nehezen rendeztem le magamban. A tiniszerelem vége olyan seb, amit mindenkinek meg kell szereznie, s aztán nyalogatnia. Vannak, akik mással nyalatják – és nemcsak a sebet akkor már –, mert az nekik praktikusabb. Az is egy életút, az is egy megoldás. „Kutyaharapást szőrével” – tartja a mondás.

Én akkor és ott nem nyomorodtam meg lelkileg. Ám semmi kísértést nem éreztem arra, hogy ismerkedni kezdjek, vagy hogy mondják ezt. Mint ahogy a kapcsolat előtt sem. Bennem nem tomboltak a hormonok a kamaszévekben. Nem írtam és nem kaptam szerelmes leveleket, nem randizgattam, nem évődtem. A férfi-női kommunikáció sejtelmes része a mai napig valamiféle unalmas idegen nyelvnek hat a számomra, mert ha valakinek kellek, az közölje határozottan – cserébe én sem fogok elpirulva pislogni, hogy hát, izé, hűha. Vagy felmutatom a „nem nyert” táblát, vagy…?

Vagy nem tudom, mi van. Olyan életszakaszba értem, amikor legalább harmincórás napra lenne szükségem, és nagyon észnél kell maradni, hogy az újonnan felfedezett testi-lelki harmóniát megőrizzem.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha felbukkanna az, aki az eddigi jelentkezők ellenében nem csak méla undort váltana ki belőlem, akkor kérnék tőle egy naptárt, s odaírnám magam neki szeptember közepére. Mert minimum egy könyvkiadóval, egy portálokat üzemeltető céggel és egy hírügynökséggel kéne leegyeztetnem a várható időkiesésemet. Ők megértenék, de én magamnak nem bocsátanám meg. Lehetőséget kaptam, hogy szellemileg a csúcsra járassam magam, jól keressek, sokat utazzak – hát örömmel élek vele.

Az a különbség közöttünk Eszterrel, hogy ő mindenre készen áll. Ha kapna egy izgalmas e-mailt egy rejtélyes idegentől, elismerően bólintana, majd az állóképesség tesztelésének céljából laza ötven kilométeres hegyi túrára invitálná. Én olvasatlanul megcsillagoznám a levelet, hogy alkalomadtán válaszoljak rá.

Mivel azonban a fene nagy őszinteségem saját magamra is kiterjed, vállalom, hogy az ominózus bejegyzés igenis megérintett. Éjsötét percekben eszembe jut, hogy mi a francot csináljak, ha egyedül rohadok meg. És lejátszódik előttem, hogy tizenöt év múlva bemegyek egy spermabankba, ahol a recepción pornómagazinok fogadnak halmokban, s azt mondom: jó napot, egy okos és szép gyereknek való fél deci gecit szeretnék.

Amennyiben itt és most leadhatok egy rendelést a sorsnak, hogy mi legyen, mégsem egy vécépapírtekercsnyi elváráslistának megfelelő hapsit kérnek. Hanem bölcsességet és erőt ahhoz, hogy tudjam kezelni, ha bármilyen változás áll be az „egyedül is egyensúlyban” helyzetemben.


Még több cikk:

24 Comments

  1. Teljesen meg tudlak érteni, kb. ugyanebben a cipőben járok, leszàmítva azt, hogy egy időben minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy társat talàljak, mert azt hittem, hogy “a boldogsàg akkor ér valamit, ha van kivel megosztani.” De miután évek òta tök egyedül èlek külföldön olyan szinten önàlló lettem, hogy egyelőre nem tudom elképzelni, hogy ezt mással megosszam, vagy alkalmazkodjak máshoz. Szeretek egyedül lenni, amit senki sem hisz el nekem. Olyan érzésem van, hogy egyáltalán nem állok készen egy kapcsolatra, de idővel ez biztosan változni fog…

    Kedvelés

    1. óriási, h erre rájöttél, mert ez a fajta tisztánlátás nem mindenkinek adatik meg. már csak azért sem, mert sokan egyszerűen a lelki alkatukból adódóan képtelenek megmaradni egyedül. őket a mi hozzáállásunktól rázza ki a hideg, minket pedig az övéktől, és ez így van jól @=)

      meggyőződésem egyébként, h ha változás áll majd be az életemben (és talán a tiédben is), kérdés nélkül fog megtörténni. nem kell az alkalmazkodáson, a feladáson meg ilyeneken agyalni – magával ragad és kész. ettől egy kicsit félek is, az én készen-nem-létem ebből látszik.

      Kedvelés

      1. Sok időbe telt ràjönnöm, hogy valójàban attól vagyok boldogtalan, hogy megerőszakolom a lelkemet azal, hogy csak azért keresek társat, hogy ne legyek egyedül. De amióta teljes harmóniában élek önmagammal, úgy vagyok vele, hogy majd jön, ha jönnie kell. :) ahogy mondod, akkor majd úgyis magával ragad, és készen àllunk majd az új helyzet megoldására!

        Kedvelés

  2. Engedjétek meg, hogy elmeséljem a sajàt sztorimat. Gyerrkkoromtòl kezdve voltak fiú barátaim…persze idővel rá kellett jönnöm, hogy én vagyok a kedves kislány a szomszédból akivel jó labdázni meg békát pukkasztani, vagy sörözni, biliárdozni, de mint barátnő olyan igazi összebújos csokolózós szexelős értelemben teljes kudarc volt az életem. Engem mindig mindenki barát zónába tett, álhattam volna tótágast meztelenül akkor sem változott volna semmi. Egyszer megkérdeztem a legjobb hímnemű barátmat akivel egy lopott estén együtt romantikáztam a kocsiban barátilag: – Te mond már el nekem, hogy velem mi a baj? – és azt válaszolta, hogy én nagyon jó barát vagyok, és az is baj lehet, hogy túl kedves vagyok a pasikkal ezért tekintenek engem barátnak, nem pedig egy megdöngetni való pipinek. Depresszióba zuhantam… lehet, hogy valòban én is aszexuàlis vagyok? vagy csak a sors? lehet, hogy engem soha senki sem akar majd megdugni? Megpróbàltam magamban elnyomni ezt… tettem a dolgom, éltem, utaztam, ismerkedtem, de soha sem pasizàsi céllal.. Aztàn egy este a diszkóban mellém ült egy sràc és azt mondta, hogy én olyan szép vagyok és, hogy ő bármikor szexelne velem… a lelkem örömtáncot járt volt minden szines pillangók, lila köd, meg tűzijáték.. aztán 3 évig voltam vele, ez idő alatt sok mindenre megtanított legfőképp arra, hogy a pasik mind szemetek… persze `

    Kedvelés

    1. szóval, hogy a pasik mind szemetek igazándiból csak az a fontos hogy én kiegyensúlyozott legyek legbelül. Rájöttem, hogy a helyzetem nem átok, hanem áldás. Nem kell elviselnem, azokat a dolgokat ami a pasitartással jár, élvezhetem az életem flörtölhetek vagy bárkit elcsábíthatok. Kipróbálhatok mindent amit akarok, és hogy ez kurvaság-e? Miért lenne az… én csak pont ugyan olyan életet élek, mint bármelyik nő társam a 21. században. Szóval a lényeg, hogy élvezzük az életet ahogy van…

      Kedvelés

      1. köszönöm, h megosztottad <3

        hálából orbitális fasz leszek, de elkezdett motoszkálni bennem egy kérdés, úgyhogy föl is teszem: nem vagy még mindig egy kicsit sebzett? nem baj, nem hátrány és nem gyengeség, ha igen! csak nem árt erre inkább időleges érzelmi állapotként tekinteni – akkor is, ha évekig tart -, mint jellemvonásként vagy sorsfeladatként.

        Kedvelés

        1. Az elején persze sebzettnek éreztem magan minden “befejezett” vagy talán el sem kezdett románc után, de rájöttem, hogy minden egyes találkozásra úgy kell tekintsek, mint egy rövid de velős kapcsolatra. Hiszen mindig van eleje, közepe, és vége még akkor is ha csak rövid ideig tart. Kicsit ilyen tiszavirág feeling de ez is lehet klassz, csak jól kell felfogni.
          Volt egy érdekes rész a cikkben: “… bennen nen tomboltak hormonok..” nem tudom ti, hogy vagytok vele de bennem nagyon is tombolnak… sokszor előfordul, hogy megkívánok pasikat, sőt egyfolytában, persze ez nem jelenti azt, hogy lefekszem velük, csak eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne ha.. de azt hiszem ez normális a pasik is ugyan ezt csinálják nem?
          Az a baj ha várnék az igazira és minden napom azzal tölteném, hogy keresem a herceget a fehér mercivel nagyon sablonos lenne.. . hiszen annyi sok szépség van amit látnom kell, és kipróbálnom, hogy erre nincs időm, mint ahogy te is írtad. Ez teljesen igaz. Ezért csak a pillanatnak élek, és most nagyon boldog vagyok így… azon pedig, hogy mi lesz majd… nincs időm gondolkodni.

          Kedvelés

          1. szerintem a hormonok tombolása teljesen normális – azaz talán éppen olyan témáról van szó, aminél nincs értelme “normális” kategóriákról beszélni. csak az számít, h tisztában vagy a benned lejátszódó folyamatokkal, tudod őket kezelni értelmi és érzelmi szinten egyaránt, oszt’ kész.

            beugrott ez a szám:

            Kedvelés

  3. Hú, de jó írás!
    Én is sokáig voltam egyedül – egyszerűen nem találtam méltó hapsit. Persze, azt gondoltam, velem van a baj. A környezetem is egyre furcsábban nézett rám, és titokban értéktelennek éreztem magam.Pedig akkoriban rengeteg álmom volt, és szépen jártam is a megvalósításukhoz vezető utat. Aztán szerelmes lettem – Párizsban megismerkedtem valakivel, aki azt mondta, nagyon csinos vagyok, hevesen udvarolt, szóval bekkatant valami, persze ő csak kefélni akart, könnyű préda voltam, én meg büszke, hogy mennyivel külömb pasinak kellettem (egy orvos volt az illető). Leveleztünk rövid ideig, aztán abbamaradt. És én akkor feladtam minden tervem, pasit akartam, akivel újra átélhetem mindazt, amit az elsővel – tudjátok, ez a más tekintetében moshatod meeg az arcod érzés, vagy még rosszabb, mert katasztrófa volt, de az elsővel éreztem embernek magam. Sajnos még most is sok nő így érzi, és ezért nem ők, hanem az ostoba szocializációjuk a hibás, mert ebben az országban egyáltalán nem akarnak öntudatos embereket, a nőket mindjárt le is lehet szerelni ezzel a pasi nélkül mit sem érsz dumával.
    Sajnos azóta is előfordult, hogy férfi miatt nem léptem tovább, lemondtam dolgokról. Ezt nem szabad, mert így tényleg csak sodródik az ember. Remélem a lányom lesz olyan erős, hogy a külvilág bornírt huhogását és elvárásait figyelmen kívül hagyja!
    Nekem meg miért is a sirály a kedvenc állatom?

    Kedvelés

    1. köszi @=)

      hú, hát ez is egy roppant tanulságos történet. és nagyon tetszik, h utólag ennyire átlátod a mai szemeddel már hibás viselkedésmintát. engem szerencsére(?) nem fenyeget a veszély, h az elsőt keressem. inkább az ellenkezője fenyegetett, a sarkos ellentét bevonzása, ami ugyanúgy nem szerencsés.

      egyébként a sorsszerűségben hiszek: tehát amiről lemondtál, vagy amit nem éltél meg, azzal amúgy sem lett volna dolgod. talán süket duma, talán önnyugtató stratégia, de legalább segít megélni a jelenben az egyensúlyt.

      (a lányodnak szívből drukkolok!)

      Kedvelés

  4. Legalább ötször töröltem üresre a szövegdobozt, mert sértőnek találtam valamelyik nemre nézve, vagy mert közhelyes volt a hozzáfűznivalóm. Olvastam Eszter sorait is és nehéz erre férfi fejjel helyénvaló kommentet hegeszteni. Igazából nem is akartam hozzászólni, de úgy éreztem magam az írásaitok olvasása közben, mint mikor a teljes nevemen szólítanak. Szóval ez egy erősen megvágott és megszűrt gondolatom. Először az jutott eszembe, hogy be kéne rángatni random embereket az utcáról, és mutatni nekik egy átlagos fotót egy átlagos egyénről, majd feltenni nekik egy kérdést: A képen látható személy miért van egyedül? A válaszok között azt hiszem minden egyedülálló megtalálhatná a rá vonatkozó passzusokat. A kérdés csak az, hogy meg akarják e találni. A magam részéről ha valaki a hülye kérdéseivel traktál, nő/ kapcsolat/házasság témában, élből hazudok olyan természetességgel, hogy lassan már a hazugságvizsgálón a tű sem rezdülne meg. Tudom hogy ez csak ragtapasz a fejlövésre, de legalább nyugtom van. Lefoglal a munkám, meg az élet. Rúgjam fel az egészet egy olyan nő miatt aki TALÁN hozzám való? Igen megtenném. Azt hiszem ez egy életszakasz. Egyszerűen mások az ember prioritásai, ha pedig a lehetséges jelöltekre néz, olyan mint az idei pártlista. Sok lehetőség, de egy sem igazán jó. Szóval köszönöm szépen, de momentán jól vagyok így. Pedig igazából nem vagyok boldog, csak elégedett. Szeretem a munkám és ezt a szabad létet, de egy barátnő nem fér most bele. Több dolgot is fel fogok áldozni a közeljövőben, csak hogy egyáltalán időm legyen emberekkel találkozni. Rájöttem, hogy rosszul fogtam a jövőm építéséhez, szóval vissza a tervezőasztalhoz.
    Nőként persze biztosan más az egész, főleg így, hogy a nemi szerepek is változnak. Sajnálom, hogy szép és intelligens nők vannak parlagon, ahogy azt is hogy egyre több férfitársam vállalhatatlanul gyökér,vagy éppen okoskodó divatbábuvá csökevényesedik. Azt hiszem ez az élet rendje. Minden olvasónak minden jót kívánok.

    p.s.:
    “Listen, Morty, I hate to break it
    to you, but what people call “love”…
    is just a chemical reaction
    that compels animals to breed.
    It hits hard, Morty, then it
    slowly fades,
    leaving you stranded
    in a failing marriage.
    I did it.
    Your parents are gonna do it.
    Break the cycle, Morty.
    Rise above. Focus on science.”

    Kedvelés

    1. hmm… kíváncsivá tettél, mi számít nálad közhelyes vagy sértő mondanivalónak! én sem szoktam szűrni / vágni a gondolataimat, így a kommentelőktől sem várom el. most is és máskor is csak nyugodtan, vagy épp indulatosan – ahogy jólesik @=)

      a képről való megállapítás eléggé leegyszerűsíti a dolgot, talán túlságosan is. vadnak és akadarosnak tűnök, de hát az vagyok, szóval miért árulnék zsákbamacskát? szerintem egy külső-belső összhang már eleve elősegíti a megfelelő élethelyzet megélését, legyen az éppen párkapcsolat vagy egyedüllét.

      érdekes, h a te tudatod azért regisztrálja a “jelölteket”, akármilyen gyér a felhozatal. az enyém szerencsére megkímél. “mi van, ha olyantól is megkímél, akitől nem kéne?” – szokták érdezni. hát basszus, akitől nem kéne, attól nem fog, ez ennyire egyszerű.

      magaddal szemben amúgy elég fair felvállalni az eltérő prioritásokat, szerintem ez teszi az utat járhatóvá hosszú távon.

      nagyon örülök ám, h megosztottad a véleményed “a másik oldalról”!

      Kedvelés

  5. Szia!
    Jó írás :)
    Bizony nehéz dolog ez az egyedüllét, de én úgy vagyok ezzel most, hogy társammal vagyok magányos :( Hogy mire is gondolok…? Nem egyszerű az élet, az enyém se, talán sohase voltam igazán vérbizsergetésig szerelemes soha senkibe, legalábbis nem voltak álmatlan éjszakáim egy pasi miatt se, futó kalandok voltak. Aztán ezelőtt kb 10 éve összekeveredtem a férjemmel és valahogy együtt maradtunk, szeretem meg minden de ez se igazi vérforraló szerelem volt! Mostanra pedig már az a kevés is elmúlt, maradt a megszokás és a szeretet, de most olyat fogok mondani hogy attól valószínűleg mindenki leesik majd a székről: már 2 éve nem szexeltünk :D Pedig 1 ágyban alszunk, van 2 gyerekünk is már, csak az a helyzet, hogy egyszerűen engem már nem izgat vele a dolog… Mert amúgy fantáziálgatok én is a szexről de általában más pasikkal, nem vele… és ezért furdal is a lelkiismeret :( de biztos ő is fantáziálgat róla, esetleg más csajokról, és nagyon bántja, hogy már nem kívánom de elfogadja és nem pedzegeti a dolgot. Csak sajnos nálam a felé irányuló testi közönyöm odáig fajult, hogy már a szájas puszitól is feláll a hátamon a szőr! Körülbelül úgy vagyok vele, mintha az utcáról behoznának egy vad idegent hogy csókolgassam azt… :P Sajnos a szerelem és a szenvedély is elmúlik idővel, nincs mit tenni, lehet praktikázni mindenféle neten keringő “így őrizzük meg a szerelmet 10 tuti tippel” oltári nagy hülyeségekkel de ami elmúlt az elmúlt. Most már csak a gyerekek miatt vagyunk együtt és mert azért mert nincs jobb! Mindkettő nagy összetartó erő! De ha lenne egy tuti melóm amivel el tudnám tartani magamat + a gyerkőcöket akkor biztos dobbantanék gondolkodás nélkül és keresném a nagy szerelmet, holott tudom jól, hogy nem mindenkinek adatik meg az életében, hogy valóban fülig szerelmes legyen egyszer is, az igaz őszinte szerelem olyan ritka mint a fehér holló és kiüresedett lelkünkben néha az egyszerű kéjes fellángolást is vad szerelemnek éljük meg :/ Nah az ilyen emberek szerelmesek állandóan valakibe! Aztán a környezetük meg értetlenül les, hogy tegnap még X-et siratta ma meg már boldogabb mint valaha Y-al :D
    de hogy a témádnál maradjak és hogy ahhoz is fűzzek egy magvas gondolatot, nem mindig az a szingli aki egyedül él, párkapcsolatban élő is lehet szingli, és az sokkal rosszabb! Mert egy egyedül élő szingli legalább megtalálhatja a belső békéjét, örömét önmaga felfedezésében és szeretetében, addig a társas szinglinek mindig alakoskodnia és megalkudnia kell egy másik ember előtt, sohase lehet önmaga és a lelkét marcangoló sebek miatt képtelen lesz szeretni és elfogadni önmagát ami egyenes út az állandó boldogtalanságba és depresszióba!
    És nem, a gyerek NEM vigasz!!! Nem szabad őket lelki szemetesládának használni egy zátonyra futott kapcsolat miatt, rájuk akkor kell mosolyogni ha örülünk nekik, akkor kell ölelni őket ha kicsi szívünkbe nincs keserűség más miatt és nem pótlásként a keserűségre, és csak akkor kell velük szigorúnak lenni ha ők csináltak valami oltári nagy hülyeséget vagy rosszaságot :)

    Kedvelés

    1. juj, de szívbe markoló volt ezt most olvasni… nem, nem a kétévenemszexelés miatt estem le a székről, hiszen a legfiatalabb párok között is sokan járnak hasonló cipőben. meglepően sok olyan fiatal srác van, akinek inkább még egyfajta anyafigurára van szüksége, s az együttélés elsődleges haszna inkább a főzés-mosás-takarítás, mintsem egyenrangú felek értelmi és érzelmi közössége. persze, minden ilyen szituhoz (legalább) két ember kell, ergó a csajoknak is öröm, h van kiről gondoskodni.

      igazából amiatt ragadott meg a kommented, h számomra nyilvánvaló belőle: “ha ló nincs, szamár is jó” alapokra helyezted az egész magánéleted @=( ha szkeptikusan közelítesz az igaz szerelemhez, akkor hogyan is élhetnéd meg? jó, nem úgy működik a dolog, h háromszor elmantrázod a nagy ő létezését, aztán be is toppan, de sorsfordító találkozások igenis vannak. nem muszáj, h mindegyik holtomiglan-holdotiglan legyen – fizikailag lehetetlen -, ám ha te már fél lábbal kint vagy a házasságodból, talán csak egy kis külső bátorításra van szükséged, amit adott esetben bizony egy férfi biztosíthat neked. (az is egy opció, h saját magadból merítesz erőt, de ezt a szkepticizmus blokkolja.)

      tudom, kívülről könnyű pofázni @=P mindenesetre én anyagi függetlenséget szeretnék tartani, bármit hoz a sors.

      Kedvelés

  6. Ahogy Bartolomeo írta, valóban “nehéz erre férfi fejjel… kommentet hegeszteni.” Az hogy helyénvaló-e… megint más kérdés, amivel én nem is akarok foglalkozni, bocs. Igen én is olvastam Esztert. És nem hiszem, hogy a közhelyeket és sztereotípiákat el lehetne kerülni – szerintem nem is kell, csak helyén kell kezelni őket. Pl. természetesen mások a pasik és a csajok. Nagyon. De mindkét nemnek vannak nehézségei. És ahogy Melinda írta, nem csak az egyedül-, hanem az együttlét is nehéz. És nem csak úgy, ahogy ő írta. Én is voltam sokáig “valamennyire” egyedül (ki nem?), legalábbis ahhoz, hogy az érzést bőven megtapasztaljam, de úgy tartósan, teljesen, igazán sosem. Most meg már közel húsz éve párkapcsolatban élek.

    Jó volt tulajdonképp ez a kitárulkozás és Eszteré is, gondolatébresztésre, érzelmi megérintődésre alkalmasak – amikkel aztán lehet tovább “dolgozni”. Köszönjük! Szerintem mindkét nem nevében mondhatom. Viszont hogy mennyire tabu a téma… Nekem már jó ideje nem tűnik úgy, hogy az. Nemrég olvastam pl. ezer évvel ezelőtt írt női naplókat és nagyon-nagyon hasonló érzések, problémák már ott is felmerültek… Ergo: “blogoltak” már régen is a szingliségről, voltak okos asszonyok a múltban is, nem “newyorkban találták fel a szexést”.

    Egyébként nagyon elégedett vagyok a hímneműségemmel, semmiképp sem szeretnék nő lenni, úgy érzem, hogy sokkal nehezebb dolgom lenne úgy. Viszont a szexuális vágyak elmaradását frankón irigylem! Vagy legalábbis részben. A záró mondat meg odaver rendesen, gratula!

    Kedvelés

    1. már hogy’afenébe ne lenne helyénvaló, SŐT!

      egészen elképesztő, hányféle életút találkozik itt most a kommentekben. azt pedig különösen értékesnek tartom, h húsz éve párkapcsolatban élőként sem rejted véka alá az érintettséged. hiszen ahogy mondod, mindenki járt valamikor hasonló cipőben – az a társfüggő is, aki egyetlen éjszakát sem töltött egyedül tizenhat éves kora óta, mert bizonyos szempontból (főképp érzelmileg) tutira.

      szerintem a társadalmi diskurzust tekintve tabu a téma, elvégre azok a naplók nem a nyilvánosságnak készültek. a szex és new york jelenség pedig kifejezetten káros, ha valaki a megfelelő szellemi színt hiányában komolyan veszi, szingli-sztereotípiákat húzva egy szórakoztató sorozatra @=S (nem vagyok sorozatnézős lelki alkat, így fan sem, tehát nagyjából semlegesen állok hozzá.)

      a vágyak elmaradását azért irigyled, mert a meglétük valaha olyasmire sarkallt, amit egyébként józan ésszel nem tettél volna meg? az a világ nekem annyira érdekes! tágra nyílt szemekkel hallgatok sztorikat egyéjszakás kalandokról, idegenekkel szexelésről, friends with benefits viszonyokról meg “kéznél voltunk egymásnak” típusú kapcsolatokról, mert annyira egzotikus, rácsodálkoznivaló!

      (köszönöm.)

      Kedvelés

      1. “‘egészen elképesztő, hányféle életút találkozik itt most a kommentekben”
        – Igen. És ez az ami szerintem igazán ÉRTÉKES. A nézőpontok és vélemények sokfélesége. Jó kommentelőid vannak. Rengeteget hozzátettek a témához!
        “társadalmi diskurzus” -> hirtelen gondolkoznom kellett rajta, hogy mi is ez? Az amikor Berki Krisztián heréjét beszéli ki az ország? Az volt az utóbbi időkben talán az egyik legszélesebb körű ilyen.:( Vagy amit a Fidesz ezen a néven csúfolt, hogy a döntéseit még inkább igazolja? Vagy amikor az Ország Házában elhangzott, hogy az a dolga a nőknek, hogy otthon üljenek és szüljék a jó magyarokat? (vagy hogy is volt ez…)
        Amúgy meg persze, hogy tabu valamennyire. Én is csak így félig-anonim módon nyilvánulok meg ennyire nyíltan kényesebb kérdésekben.
        “vágyak… VALAHA…” -> Erre rögtön elöntötte az agyamat valami és az akart feltörni, hogy kabbe! Ne vedd magadra, rájöttem, hogy nem azt írod, de elsőre a csökött férfiagyamban elkezdett villogni a piros lámpa, hogy kétségbe vonják a libidómat, a potensségemet – fegyverbe! Hogy valaha voltak vágyaim, de ma már esetleg nincsenek. Hogy “leöregeztek”. Hülye vagyok, bocs!xD Most már egy ideje abban az életszakaszban és krízisben leledzem, amikor el kéne fogadnom, hogy már nem vagyok tizen-, huszonéves. Régebben nem volt olyan, hogy fél évre lesérüljek sportolástól. Meg olyan se, hogy annyira elhagyjam magam fizikailag, hogy aztán a szex közben dobogó szívem frankón halálközeli élményt okozzon. Nem nagyon akaródzik megbarátkoznom vele, hogy jövőre már négyessel fog kezdődni az éveim számlálója. Asszem innentől kezdve inkább maradok abban, hogy a harmincas éveimben járok. Még egy-két évtizedig…
        – Egyébként természetesen jól látod. Nálam az a gáz a vágyakkal, hogy eddigi tapasztalatom szerint nincs olyan nő, akire ne tudnék beindulni. Csak idő vagy szituáció kérdése az egész. És ezek nem ilyen “szemét pasi döntések”, hanem egyszer csak kisarjadnak és növekszenek. Kicsit nem figyelek oda, félrenézek és máris felvetik a fejüket itt-ott. “Belülről” viszont ez nem “egzotikus, érdekes”, hanem igencsak problémás, tudathasadt és fájdalmas. Na jó, oké: Bevallom, egy kicsit azért érdekes és izgalmas is, de inkább mellőzném ezeket a szitukat. Nem vagyok hozzájuk elég bohém, a “józan eszem” túl sok fájdalmat sejt, ill. tapasztalt is már.
        – Az érintettségem meg most frissen valahol a Melinda által is mondottaknál csatlakozott be ehhez a témához. Nekem is volt nemrég egy női ismerősöm, aki sok év házasság (nemszexelés-nembeszélés-fészekbőlgyerekkirepülés) után szétment a férjével. Engem ez nagyon megrázott – általános jelenségként is, írtam is róla egy rövidet. De valószínűleg attól fostam be igazán, hogy engem is elhagyhat “életem nagy szerelme”. Legalábbis más női ismerőseim erre világítottak rá. És én párban sem vagyok egyensúlyban – nemhogy egyedül. Hál istennek aztán nemrég megadatott nekem, hogy kicsit összeszedjem magam és ebből másokra is rengeteg kisugárzott, csomó pozitív visszajelzést kaptam, a csajomra és magzataimra pedig tudatosan képes voltam sokkal többet odafigyelni – egy ideig legalábbis.

        Kedvelés

        1. – társadalmi diskurzus = igen, jól érzed. minden, amiről az emberek beszélnek, csak mivel papíron elvetemült “társadalomtudós” vagyok, a kifejezés eleve így jutott eszembe. nem pedig elővettem a szótárat, h okosnak tűnve valamit kimásoljak belőle @XD

          – hú, hát ez a potenciát kétségbe vonó gondolatmenet mekkora már… egy ösztönös félelem felszínre törése! jobban átlátom ezt a fajta rettegést, mint hinnéd, bár még nem született róla poszt, h miért. (röviden: minden orvosilag megmagyarázható ok nélkül elég hosszú szünetet tartott a menstruációm. akkor felvetődtek bennem olyan kérdések, h tulajdonképpen teljes értékű nő vagyok-e.)

          – frenetikus o.O most elképzeltem, milyen lenne bármelyik pasira beindulni. egészen máshogy észlelném az embereket, a helyzeteket, a külvilágot, az életet. elhiszem, nem fenékig tejfel a dolog – nem is tűnik annak, de az egzotikus jelzőt fenntartom. a trópusi táj is egzotikus, miközben odabasz néha egy mérges kígyó…

          – az “összeszedés” módjáról szabad tudni egy kicsit bővebben? a szétmenésről így, szigorúan elméleti síkon azt gondolom, h mivel mindent kölcsön kapunk a sorstól, bármikor benne van a pakliban az elveszítés. de attól még gyakorlatilag gecire fájhat, és magas érzelmi intelligenciával is bele lehet rokkanni…

          Kedvelés

          1. “az “összeszedés” módjáról szabad tudni egy kicsit bővebben”
            – Persze, de lustán oldom meg. Tessék a gerince: http://balaaz.wordpress.com/2014/02/05/kozhirre-tetetik-log-out/
            A bejegyzés volt a kezdet előtti állapot, a komment a feltöltöttség csúcspontja körüli – mely után még volt egy kb. hónapos nagyon pozitív lecsengő szakasz. A feleségemmel kapcsolatos gyönyörű közös élményeimről IRL beszélgettem párakkal, de itt nem érezném helyénvalónak ezeket a “kincseimet” csak úgy kiszórni a net országútjára. Ami még érdekes volt, hogy amikor próbáltam neki visszaadni abból, amiket én kaptam és erről beszéltünk is, akkor feleségként, anyaként, nőként teljesen más igényei voltak mint nekem férfiként, apaként, férjként. Számítottam rá mondjuk, hogy így lesz, de akkor is kicsit fura.

            Kedvelés

          2. nem tudom, mire számítottam, de ez egy kicsit meglepett. aztán eszembe jutott, h nálam több ilyen célt szolgáló cselekvés is van – az utazáson kívül akár napi szinten -, tehát természetes önvédelmi mechanizmusként tudom elfogadni az effajta kiszakadásvágyat.

            elismerésem egyébként, amiért nem “alapból kéznél levőként” tekintesz a párodra ennyi idő távlatából sem, ez ritkaság és becsülendő! (pedig ennek kellene alapértelmezettnek lennie…)

            Kedvelés

          3. “…elismerésem… becsülendő…”
            Ez kedves, köszönöm! DE: perpill nem tudom reálisan megítélni, hogy mennyire tekintem kéznél lévőnek a párom – tekintettel arra, hogy mosott szarrá dolgoztatott alkalmazottként aktuálisan kifolyott az agyam. De valszeg inkább tekintem kéznél lévőnek, mint nem. És a tisztelet ezen túl, más okokból is inkább a páromat illeti! (még ha ő sem hibátlan és valszeg ő is kéznél lévőként tekint engem) (poén lenne, ha ő is bekommentelne ide – meglepődnék…)
            Köszi a beszélgetést, jólesett!:)

            Kedvelés

  7. Jó, hogy írtál erről. Kifejezetten szívesen olvastam róla, mert az eltúlzott depi és a túlreprezentált szinglibüszkeségen túl is van őszinte élet. Ez így nekem hitelesebb.

    Nekem is volt olyan életszakaszom, amikor jól voltam magamban, élveztem. Nincs olyan szabály, hogy mindig minden életszakaszban valakivel együtt kell lenni. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy vannak emberek, nem is kevesen, akik egész életüket egyedül élik le, mégsem magányosan és nem veszítenek semmit. Semmi sem kötelező és követendő, miért volna más ez párválasztás terén? Éreztem, hogy mi meddig jó, és amikor már úgy gondoltam, másképp szeretném, változtattam.

    Ma gazdaságilag megtehetik az emberek, hogy egyedül is boldoguljanak, nem kell mellé feltétlenül valaki (férj, vagy feleség). Ez igen nagy változás a régmúlthoz képest! Sokkal több szabadságot ad, és ez azért jó dolog. Természetesen minden döntésnek van következménye, de ezzel aligha mondtam újat.

    Tomboló hormonok: az mi? Többször olvastam másoktól, hogy benne tombolnak a hormonok, és akkor ezt vagy azt meg kell csinálniuk, át kell élniük, nem bírnak magukkal, de én ezzel nem tudok mit kezdeni, nem tudom értelmezni. Nicns tapasztalat, amihez köthetném, vagy hasonlíthatnám.

    Kedvelés

    1. köszi!

      az eltúlzott depinek és a túlreprezentált szinglibüszkeségnek mostanában megfigyeltem egy bipoláris változatát, ahol ez a két fázis váltja egymást… egyik nap fb-poszt arról, h “egyedül fogok megrohadni”, utána pedig: “de jó szinglinek lenni”. teljes bizonytalanság, aucs.

      a következő két bekezdéseddel abszolút egyetértek, a harmadik pedig melengeti a csöpp lelkemet, miután ritkán találkozom hasonló egyedekkel @=P általában még a legmagasabb szinten lévők is megukénak tudnak némi hormontombolós kilengést, amit a fejlődés iskolájaként könyvelnek el. én meg nézek, h wtf? egyszer csak rájuk jött egy inger, h szexelni kell, vagy mi? ezt valaki megmagyarázhatná akár név nélkül, aki átélte!

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s