Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!

Érdeklődve figyeltem, hogy ennek az okos lánynak az összes gondolatát elfoglalja az a fránya szakdolgozat. Két oldal a napi penzum, ám nemcsak írásból áll a dolog. A tortúra része az elmélkedéssel töltött idő is.

Olyan kérdések feltevésével, mint a „hogyan kezdjek neki?”, „milyen forrásokat használjak közben?”, „elég tudományos-e?”, „mi van, ha visszadobják az egészet?”, esetleg „elég jó vagyok-e egyáltalán ehhez?”. Az utolsó a legveszedelmesebb, mert nyilván a jégen is eltaknyol az ember, ha úgy lép ki az utcára, hogy látja magát gyalogbékaként elterülve.

Már csak 3687 oldal van hátra! | Fotó: drprem.com

Már csak 3687 oldal van hátra! | Fotó: drprem.com

Hiába mondom ennek a leányzónak, hogy nyugodjon meg, mert a rajta és a konzulensen kívül voltaképpen senkit sem érdekel, mit hablatyol össze. Sőt, talán csak ő tudna róla, ha a tizedik oldaltól a harmincötödikig valamilyen trágár szó szerepelne rengetegszer egymás után, nagybetűvel.

A tömegképzés ilyen: analfabéták is diplomát kapnak, méghozzá akármilyet. Már egyetlen foglalkozás sem „szent”, a papír nem jár presztízzsel. Tehát a napjainkban csak formaságként létező szakdolgozat végképp nem ér annyit, hogy bárki is átalakítsa miatta a fontossági sorrendet az életében, vagy akár egy percig is idegeskedjen. Kiváló példa viszont arra, hogy miként szokás a nagy dolgokhoz állni úgy összességében.

A nagy dolgok az első pillanattól az utolsóig elkísérnek. Eleinte még maga az egybeírt nagydolog jelenti a stresszforrást, a külső kényszert, a küzdelmet és a sikerélményt. A környék első liberósaként tudom, milyen, amikor a szülők sokadjára is röhögve legyintenek, hogy „már megint beszartál, az isten áldjon meg”. Én meg teli pelenkával kacagtam velük, hiszen miért is ne tettem volna, ha egyszer a kényelmetlen és hideg bili helyett így volt kényelmes. A szobatisztasághoz hasonló meccsek aztán végigvonulnak az életen. Rá kell ülni a bilire – akkor is, ha töri a segged.

De az a baj, hogy ha előre morfondírozol rajta, milyen elképesztően jeges, barátságtalan és kemény a műanyag toalett, miközben a borzalmat fejben ezerszer átéled, a valós akcióról egyszerűen lekésel. Beszarsz, a lényeget tekintve. Holott tizedannyi energiaráfordítással akár oda is ballaghattál volna a bilihez, vagy legalább megkérhettél volna valakit, hogy segítsen odavonszolni a csöpp tested.

Az is egy variáció, hogy pontosan tisztában vagy vele: te ezt képes vagy megcsinálni, ennélfogva kudarc nem érhet. Mégis engeded úrrá lenni magadon a rettegést, a pánikot, a nyomást – végül a hosszú fejbeni mérkőzés után magadat is megleped, bárhová nyomtál. A barátnőm utólag ugyancsak meg fog lepődni, hogy sikerült a szakdolgozata. Az idővel és az elemekkel vívott harcként fog rá visszagondolni. Pedig ő maga tette azzá, ami.

Nekem is vannak nagy dolgaim. És szoktam tőlük félni. Pontosabban nem tőlük; inkább attól, hogy nem tudom őket elég gyorsan és elég jól megcsinálni. Olyankor mindig beugrik, hogy nem a nagy dolgok között, hanem magamban kell rendet teremteni.

Tudatosítani, hogy az aktuális bilijeimet immáron én választottam ki. Meg hogy ezek a nagynak tűnő dolgok csupán valami még nagyobbnak az egészen pici részei. Mint futáskor egy-egy lépés. Mint a fordítás alatt álló könyvben egy-egy bekezdés. Mint a sokoldalas vizsgafeladatsoron egy-egy alkérdés.

Ahelyett, hogy a mozzanatok mikéntjén és jelentőségén agyalnék, inkább nekifogok. Csinálom, azt’ kész. A legjobb tudásom szerint. Annál jobban nem bírok, rosszabbul meg nincs értelme alkotni. Se nagyot, se kicsit.


Még több cikk: