Nem úgy történt, hogy egy napon elhatároztam: mostantól vérmes nyelvtannáci leszek. Csak jött, egyszerűen és magától értetődően. Még kiskoromban; azóta a lényem része. „Ne is mondd, ma voltam egy temetésen, ahol a pap fülsértő bakit vétett!” – legyintett egy ismerősöm nemrégiben. Vajon hányan lehetünk még hasonszőrűek, akiknek égővörös reflektorfényt vetít a tudata a helyesírási és a nyelvhasználati gikszerekre?

Nyelvtannácinak lenni nem kiváltság, de nem is nyomorúság. Pusztán ez a jellemvonás még senkit sem tett jobbá vagy rosszabbá másoknál. Inkább az a kérdés, hogyan viselkedik az ember, miután hibát talál.

Lehetne mondani, hogy nálam afféle szakmai ártalomról van szó, hiszen éjjel-nappal szövegekkel foglalkozom – ám már óvodásként(!) is lecsaptam azon ritka alkalmakra, amikor a szüleim nekem nem tetsző formában használtak egy-egy szót. Ráadásul igazi kis köcsög módjára a képükbe röhögtem, ha közölték, hogy ez nem túl ildomos.

Melyikért ütnél? | Fotó: YouTube

Melyikért ütnél? | Fotó: YouTube + én

Legutóbb akkor gondolkodtam el ezen a nyelvtannáci-dolgon, amikor egy jó barátom kijelentette: fél a jelenlétemben megszólalni angolul. Azon a meseszép, bonyodalommentes, ugyanakkor páratlan kifejezőképességű nyelven szinte csak a „you’re” és a „your” összekeverése számít slágernek, meg persze a „definitely” félrebetűzése.

Megnyugtattam: szóban egészen biztosan nem taposok a lelkébe, mert mindjárt-tolmácsságom ellenére annyira zavar a saját akcentusom, hogy nem érzem magam feljogosítva a heherészésre. De írásban tényleg szívesen szétkapom, akár egy kiéhezett pitbull. Magyarul pedig bárhogyan, bárkit, bármikor.

Fotó: planetminecraft.com

Fotó: planetminecraft.com

Kivéve, ha nem melózom, és magával ragad a tartalom. Egy világmegváltó gondolatfolyamot ugyanis eszem ágában sincs megszakítani azzal, hogy „egyenlőre a tortát vágod, te faszkalap!” Sőt, még a különírt igekötőtől sem dobja le a gépszíjat az agyam.

Az ilyesfajta kommunikáció azonban a napi adag egészen apró részét teszi ki. A többi esetben ott marad az édes-keserű tény, hogy egyetlen mondatáról zsigerből megítélek akárkit. Keserű, mert ez kőkemény kategorizálás, az alaptalan előítéletek melegágya. És édes, hiszen még nem tévedtem soha.

Felülvizsgáltam a dolgot, hogy tán önbeteljesítő jóslatról van-e szó – azaz a saját hozzáállásom teszi-e olyanná a smittpálokat a szememben, amilyennek látom őket –, de nem.

Fotó: deviantart.net

Fotó: deviantart.net

Aki nyelvileg igénytelen első benyomást tett rám eddig, valóban akkora tajgeci bunkó volt mind, hogy a közös utunk nagyjából azzal a megnyilvánulással véget is ért.

Kivéve, ha valamilyen körülmény határozta meg az út végét, nem pedig egyedül én. Például alá-fölérendeltségi viszonyba kerültünk, ahol a koromnál fogva – mint a kéményseprők klubjában – természetesen alul voltam.

Fotó: wtfedward.wordpress.com

Fotó: wtfedward.wordpress.com

Javította olyan ember a tollbamondásomat tanári álruhában, aki sosem tudta volna megírni kettesnél jobbra. És dolgoztam olyannak, akinek az „a izéj”-re terjedt ki az önkifejezési eszköztára. Óriási leckét jelentettek számomra. Viszonylag hamar rájöttem: van az a szitu, amikor a nyelvtannáci jobb, ha befogja. Meg arra is, hogy fölösleges mások malőrjei miatt idegesíteni magam.

De van itt valami, ami még fontosabb! El kellett fogadnom, hogy egyszerűen így működik a tudatom. Kiszúrom a hibát a plakáton, megüti a fülemet a rosszul használt szó, s még a könyvön is ciccegek, ha vesszőhibát hagyott benne a korrektor.

Na(,) ugye! | Fotó: tumblr.com

Fotó: tumblr.com

Utálhatnám vagy szerethetném magamat érte, de csak emiatt egyiket sem fogom. Inkább egyfajta fogékonyságként tekintek rá, amit a munkában kihasználok, és habozás nélkül magam „ellen” fordítok. Azon kívül pedig lazán hagyom, hogy vigyoroghatnékom támadjon a nyelvi pontatlanságokon.

Úgyis csak azoknak a véleménye számít, akik a saját bakijukat felismerve talán még hamarabb kacagnak, mint én.


Még több cikk: