Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.

Évente talán két-háromszor álmodom nyomasztót, ezért a ritka alkalmak mindig töprengésre késztetnek, hogy feltárjam az okot. Ehhez most nem kellett Sherlocknak lenni, hiszen elég nyilvánvaló: a kapacitásomat szinte teljes mértékben kihasználom, az idővel pedig majdnem mindennap versenyt futok.

Az, hogy így van, óriási ajándék a sorstól. Az összes melómat imádom. Márciusban a megszokott teendőim mellett újabb regényt fordítottam le – a megjelenések nyomdai izémizé miatt csúsznak egy picinykét, de ez a harmadik volt, és még négy lesz idén. Ilyen terhelés mellett muszáj észnél lenni, meg hát amúgy is.

Ommm... | Fotó: aliveinthefire.com

Ommm… | Fotó: aliveinthefire.com

„Egyik végén égetem a gyertyát, a másikon meg öntöm” – szoktam mondani. A nagy pörgéshez intenzív leállás is kell, ami nálam edzést, jógát és relaxációt jelent, pontosabban naponta bármelyik kettőnek a kombinációját. A gondosan kiszámolt munkapenzum és a tervszerű haladás ellenére mégis sikerült hülyeséget álmodnom: a lelkem mélyén tehát csak cidrizem a túlvállalástól.

Aminél, ugye, csak az alulvállalás rosszabb, de az legalább sokkal. Szóval csütörtök délelőtt így ébredtem – egy kicsit fáradtan, mintha tényleg dolgoztam volna. Éreztem, hogy mélyebb kikapcsolódásra lesz szükségem aznap. Megkaptam. Olyan élmény formájában, amit nem könnyű szavakba öntenem, de akkor is megpróbálom, ha az olvasóim visítva elszaladnak.

Este ketten mentünk jógára. Csak én, meg egy csupa mosoly csoporttársam, akit amúgy harminconelejinek hittem, ám közölte, hogy negyvenhét, és van egy huszonéves fia. Ugyanúgy kezdődött az óra, mint egyébként: leültünk, elcsendesedtünk, befelé figyeltünk.

Én térdelőszéket szoktam választani a dologhoz, ami úgy néz ki, hogy sarokülésben a popó alá, a boka fölé kell tenni egy előrefelé lejtő felületű sámlit. A lényeg, hogy oltári kényelmes, csak kivételesen elbaszarintottam a dolgot, mert pléd volt alattam, amiről lelógott a térdem, és hát nyomta elég rendesen. Néhány percig szokott tartani ez az etap, addig simán kibírom – legyintettem.

Igen ám, de T. – az oktató, a jógi, a guru, de én a keresztnevén szeretem említeni, mert ez mind hülye szó – megnyugtatóan zengő hangja nem arra utasított kivételesen, hogy hason fekvés, aztán valami fincsi testhelyzet kitartása. Nem. Valami egészen másra. Arra, hogy maradjak úgy, ülve, és figyeljek. Maradjak mozdulatlan, a tudatomat pedig egyszerre lazítsam el és regulázzam meg. Hogy egyetlen gondolat hívó szavának se engedelmeskedjek. Csak legyek.

Furcsa módon semmilyen kísértést nem éreztem a mocorgásra, viszont annál jobban tiltakozott az eszem. Cikktémák, feladatok, határidők és regénycselekmények visszhangoztak a fejemben, néhány botrányosan hosszú német szóval kiegészítve. „Ne felejtsd a tavaszi dekorációs ötleteket! Vajon mi történik a kétszázhuszonharmadik oldalon Oliviával és Calebbel? Selbstverwirklichungsmöglichkeit! Hát milyen cuki már kimondva a zelbszt?” – incselkedett a tudatom, én pedig szép nyugodtan közöltem vele, hogy most menjen a fenébe, nem érdekel.

Aztán egyszer csak elhallgatott a messziről odaszűrődő zene, elcsendesült a kutyaugatás, és a földhözragadt gondolatok egytől egyig szabadságra mentek. Nem tudom, mikor történt ez meg. De hirtelen egyedül lettem, tisztán és üresen. Egyedül, ám mindennel szétbonthatatlan egységben.

Nem csak a kényelmes pulóverbe meg puha takaróba bújtatott test voltam kettő darab nyomott térddel. Én voltam a takaró, a terem, a csend, meg az odafelé vezető úton látott naplemente. Én voltam a repülő kondenzcsíkja, a vele kettészelt felhőcske, meg a tenger is, ahová talán az utasokat vitte. Mintha egyszerre lettem volna mindenhol és sehol sem. Mintha ez lett volna a „normális”, de legalábbis természetes állapotom, amit mindig is kerestem.

Örültem a könnyű, gondtalan létezésnek. T. hangja néha felcsendült, hogy hová és miként lélegezzek – nem ám csak úgy hűbelebalázs módjára ki-be! –, de nem kintről hallottam, hanem odabent. Olykor egy-egy hullámban éreztem közeledni zelbsztéket, viszont hamar leesett: nem tiltakozni kell ellenük, csak hagyni, hogy átáramoljanak rajtam a levegővel. És akkor visszasüppedek oda, ahol annyira nagyszerű és magától értetődő („selbstverständlich… takarodj!) minden. Jártam már ott percek erejéig, ám valamiféle álomhatáros állapotnak hittem. Tévedtem, mert ennél élénkebb ébrenlét nincsen.

„Na, megkínoztalak titeket az egyórás üléssel?” – kérdezte később T., mi pedig egyszerre elkerekedő szemekkel válaszoltuk, hogy max húsz percnek hittük mindössze. Életünk egyik legkirályabb húsz percének. Így jártam meg fél napon belül a kapkodással, káosszal terhes kétséget, és a nyugodt, rendezett egységet.


Még több cikk: