Ha valaki vicces akar lenni

Morbid humor, szexizmus, fájdalmas szóvicc – ha spontán jön, bármelyiken képes vagyok eszeveszetten röhögni. Sőt, az sem zavar, amikor a fejemben megfogalmazódó gyöngyszemet emiatt nem tudom kinyögni, vagy éppen könnyezve előadom, de senki más nem érti. Aki viszont nagy műgonddal egymás után pakolt mondatokkal, bevált poénpanelekkel, személyes küldetésének tekintve akar megnevettetni, arra csak nézek, hogy mi a jó ég.

Most, hogy az egész internet Uj Péter intellektuális humort csillogtató futós cikkével van tele, végre megértettem, miért nem megy ez nekem. Kiskoromban értetlenül pislogtam a Szeszélyes évszakok kabaréi alá vágott stúdiókacajon. Később szembesültem vele, hogy alig három percet bírok ki a megrendezett helyzetkomikumon alapuló Jóbarátokból.

Mostanság pedig kimaradok a kor egyik legnépszerűbb műfajából, a „sóderklubbozásból”. Utóbbit még személyes jelenléttel is kipróbáltam, és tényleg visítottam a közönség soraiban. Azért, mert mindig akadt egy elképesztő hangeffekttel hahotázó emberke körülöttem, amire zsigerből a saját mátlizásommal reagáltam.

„Ugye, milyen jó vagyok?” | Fotó: thestandupcomedians.com
„Ugye, milyen jó vagyok?” | Fotó: thestandupcomedians.com

Na, ha tehát adódik egy ilyen helyzet, hogy valaki „hivatalból” megnevettetne, az olyan, mintha valami kívülálló előírná, hány óra hány perckor jelentkezzen nálam bármiféle érzés vagy inger. „Gyerünk, szarjál be!” – mondaná egy fazon a színpadon vagy a tévében, én pedig ellazult ánuszgyűrűvel, tehetetlenül rohannék a vécére. És azért írom most ezt le, mert úgy érzem, tök egyedül vagyok vele.

Mindenki imádja a vicces sorozatokat, a Tékasztorik típusú blogokat, a sztendapos humorpistákat… Én meg öblös ikszdé helyett csak annyit reagálok az ilyen videókra és cikklinkekre, hogy jól van. Amikor viszont a tolmácsképzőben benyögte az egyik csoporttársam, hogy a zsidótörvény angolul Jude Law, még órák múlva is az asztalra borulva rázkódtam.

Nem tudom, mainstream poénok ellen lázadozó vérhipszter humorérzékkel áldott-e meg a sors, vagy csak egyszerűen elbaszottal. Nem mondom, hogy az engem hidegen hagyó dolgok nem viccesek – mert nyilván azok, csupán én nem tudok röhögni rajtuk.

Azon sem tudtam, hogy általános iskolában az egyik lánnyal képtelenség volt akasztófázni, mert mindig Fábry Sándort gondolta ki feladványnak – annyira tetszett neki az Esti Showder mókatára. Totál kikészült szegény, miután negyvenötödszörre is ráhibáztam. „Veled nem lehet játszani!” – mondta lefelé görbülő szájjal. Pedig dehogynem lehet, nem is akármilyen jót, csak egy kicsit árnyaltabb szabályokkal.

Az nem árnyalt szabály, hogy neked röhögtetni kell, nekem meg röhögni. A parancsszó kinyírja a hangulatot, pukkasztja a lufit. Régen azt hittem, ez valamiféle gyermeki dac nálam, amit ki fogok nőni. Hogy lehetek a sok plusz egyedik hang, amikor valahol felcsendül a kötelező nevetés.

Az ellenérzésem tényleg elmúlt, tehát már eszem ágában sincs pofán rúgni azt, aki várakozó tekintettel adja elő nekem a rengetegszer ismételt sztorit, vagy megosztja velem egy oltári vicces iromány linkjét. Csak sóhajtok egyet, mennyire nem ismer, és hogy milyen jól van ez így.


Még több cikk:

6 Comments

  1. Jude Law, lol!

    Hát, én azért nem vennék egy kalap alá minden sztendapost, vígjátékot és tréfablogot, az ismertebb nevek ingadozó minőségű alkotásairól nem is beszélve. Van köztük, ami vicces, míg más produktumok csak azok akarnak lenni, és ez jár bizonyos izzadtságszaggal. De a körkép nagyon vegyes, hiába jön be XY humorista/rendező/blogger egy poénja, a másik ötöt simán faarccal végigülöm, mert hiányzik belőlük a spontaneitás, a meglepetés ereje. Valszeg ez a kettő kell ahhoz, hogy nevessen az ember, és ezt meglehetősen kevés forrás tudja megadni. Emellett a jó humor okos is, ami a mainstream, tévés humorra általában nem jellemző: tetszik, ha két rétege van a poénnak, egy profán és egy elvont (akár társadalomkritika is lehet), nálam az üt. Na, és itt lép be az ellentmondás, ami szűkíti a kört: tudatosnak, okosnak kell lennie, ami tervezést igényel, de ***mégis*** spontán kontextusba kell kerülnie ahhoz, hogy üssön. Ez a humor művészete, és ezt kevesen értik, és az sem segít, hogy a szimpla altesti poénokon röhög a tömeg.

    Kedvelés

    1. jól mondod, a humor művészet… de nekem ezzel együtt is azok a pillanatok a legértékesebbek, amikor egy favicctől kezdek sárga csíkot húzni magam után, és utána valahányszor eszembe jut, beüt az ikszdé @;D mindenesetre ha ilyen kimunkált művel találkozol, akkor azért muti, hátha!

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s