Morbid humor, szexizmus, fájdalmas szóvicc – ha spontán jön, bármelyiken képes vagyok eszeveszetten röhögni. Sőt, az sem zavar, amikor a fejemben megfogalmazódó gyöngyszemet emiatt nem tudom kinyögni, vagy éppen könnyezve előadom, de senki más nem érti. Aki viszont nagy műgonddal egymás után pakolt mondatokkal, bevált poénpanelekkel, személyes küldetésének tekintve akar megnevettetni, arra csak nézek, hogy mi a jó ég.

Most, hogy az egész internet Uj Péter intellektuális humort csillogtató futós cikkével van tele, végre megértettem, miért nem megy ez nekem. Kiskoromban értetlenül pislogtam a Szeszélyes évszakok kabaréi alá vágott stúdiókacajon. Később szembesültem vele, hogy alig három percet bírok ki a megrendezett helyzetkomikumon alapuló Jóbarátokból.

Mostanság pedig kimaradok a kor egyik legnépszerűbb műfajából, a „sóderklubbozásból”. Utóbbit még személyes jelenléttel is kipróbáltam, és tényleg visítottam a közönség soraiban. Azért, mert mindig akadt egy elképesztő hangeffekttel hahotázó emberke körülöttem, amire zsigerből a saját mátlizásommal reagáltam.

„Ugye, milyen jó vagyok?” | Fotó: thestandupcomedians.com

„Ugye, milyen jó vagyok?” | Fotó: thestandupcomedians.com

Na, ha tehát adódik egy ilyen helyzet, hogy valaki „hivatalból” megnevettetne, az olyan, mintha valami kívülálló előírná, hány óra hány perckor jelentkezzen nálam bármiféle érzés vagy inger. „Gyerünk, szarjál be!” – mondaná egy fazon a színpadon vagy a tévében, én pedig ellazult ánuszgyűrűvel, tehetetlenül rohannék a vécére. És azért írom most ezt le, mert úgy érzem, tök egyedül vagyok vele.

Mindenki imádja a vicces sorozatokat, a Tékasztorik típusú blogokat, a sztendapos humorpistákat… Én meg öblös ikszdé helyett csak annyit reagálok az ilyen videókra és cikklinkekre, hogy jól van. Amikor viszont a tolmácsképzőben benyögte az egyik csoporttársam, hogy a zsidótörvény angolul Jude Law, még órák múlva is az asztalra borulva rázkódtam.

Nem tudom, mainstream poénok ellen lázadozó vérhipszter humorérzékkel áldott-e meg a sors, vagy csak egyszerűen elbaszottal. Nem mondom, hogy az engem hidegen hagyó dolgok nem viccesek – mert nyilván azok, csupán én nem tudok röhögni rajtuk.

Azon sem tudtam, hogy általános iskolában az egyik lánnyal képtelenség volt akasztófázni, mert mindig Fábry Sándort gondolta ki feladványnak – annyira tetszett neki az Esti Showder mókatára. Totál kikészült szegény, miután negyvenötödszörre is ráhibáztam. „Veled nem lehet játszani!” – mondta lefelé görbülő szájjal. Pedig dehogynem lehet, nem is akármilyen jót, csak egy kicsit árnyaltabb szabályokkal.

Az nem árnyalt szabály, hogy neked röhögtetni kell, nekem meg röhögni. A parancsszó kinyírja a hangulatot, pukkasztja a lufit. Régen azt hittem, ez valamiféle gyermeki dac nálam, amit ki fogok nőni. Hogy lehetek a sok plusz egyedik hang, amikor valahol felcsendül a kötelező nevetés.

Az ellenérzésem tényleg elmúlt, tehát már eszem ágában sincs pofán rúgni azt, aki várakozó tekintettel adja elő nekem a rengetegszer ismételt sztorit, vagy megosztja velem egy oltári vicces iromány linkjét. Csak sóhajtok egyet, mennyire nem ismer, és hogy milyen jól van ez így.


Még több cikk: