Nem kiabáltam. Nem sírtam. Nem fostam. De én voltam az a vizsgázó, aki átlag hetvenszer közölte a hozzá közelállókkal, hogy most meg fog bukni – majd pókerarccal ledarálta az anyagot, és többnyire ötöst kapott. Aztán a gratulációk örömteli fogadása helyett sorjázta, mennyi mindent elrontott. Ezt az undok magatartást három hete, a német középfokú alkalmával sikerült először sutba dobnom.

Österreichisches Sprachdiplom Deutsch, Mittelstufe B zwei, Prüfling eins, Sándor Alexandra Valéria” – hadarta az egyik vizsgáztató a diktafonba. Két kérdés fogalmazódott meg bennem. Egy: miért nem fordítva mondta a nevem? Kettő: mi a lófaszt keresek én itt, de tényleg? Ezek tényleg azt hiszik, hogy folyékonyan fogok németül beszélni?

Hát legyen, kell ennyi játék! Főleg, miután a folyosón a többiek arról értekeztek, ki hány éve és hány tankönyvből gyűri a nyelvet. Mögöttem alig állt kilenc hónap, tankönyv pedig egy szál se. Ja, egyébként magyarul is a szóbeli volt számomra a rémek réme.

Így is lehet. | Fotó: daad.de

Így is lehet. | Fotó: daad.de

Érettségiig nem érdekelt a tanulás, aztán meg nagyon. Kívülről csak annyi látszott, hogy „stréber” vagyok. Erősen idézőjelben, mert az éjszakák áttanulása nem a műfajom. Azt viszont senki sem tudta, hogy a saját hülye elvárásaim miatt így is igen kevés sikerélményem akadt. Az első főiskolai zéhá előtti hajnalban arra ébredtem, hogy kalapál a szívem, mert én erre nem vagyok alkalmas. A feltételezés onnan eredt, hogy a közoktatásban még a táskám alapos összepakolására sem vettem a fáradságot, s az ellenőrzőm bizonyos tárgyakból ennek megfelelően katonás volt.

A szüleim talán bele is nyugodtak, hogy szakmunkásnak sem leszek jó, de ezt hagyjuk is, mert valami sokkal rosszabb lett belőlem: tollforgató. A lényeg, hogy viszonylag későn bontakozott ki nálam egy baromi rossz magatartásforma. Tizenhat évesen se lát, se hall állapotban támolyogtam ki az angol középfokúról, és maga a vizsga is borzasztó élménynek bizonyult. Egy hónap múlva szent meggyőződéssel állítottam, hogy azért lett nyolcvan százalék, mert megszántak.

Érdekes ellentét volt ez, az önellentmondás mesterfoka. Azt hiszem, attól az eredménytől kezdve váltam sikerélmény-függővé, bár a hozzá vezető utat nem láttam diadalmasnak. Az írásbelikkel soha nem volt semmilyen gondom, mert ha marhaságot írok, jó vastagon átsatírozhatom, hogy még a papír is kilyukadjon. Na, jó: a biztonság kedvéért olyankor is előadtam a „meg fogok bukni” dumát, ám csak hússzor. Szörnyen ellenszenvesnek tűntem még saját magamnak is, ami még jobban bosszantott.

A stressz-spirál úgy nézett ki, hogy mindig száz százalékot akartam nyújtani – de száz százalék a szubjektív érzékelés és értékelés miatt talán nem is létezik. Emiatt aztán félig üres volt a pohár, nem elég szép a mondat, utólag visszagondolva pedig sokkal okosabb is lehettem volna. Tavaly olyannyira ráuntam erre a viselkedésmintára, hogy már le akartam ráncigálni magamról, viszketőporral beszórt ruha mintájára.

Ekkor lépett a képbe a német, amit nyár elején holmi Casanovaként kifürkészhetetlen és kényes nőszemély módjára, egy papírszerzés formájában meg akartam fektetni, hogy aztán a kibírhatatlansága miatt rögvest félredobjam. A szeptemberi alapfokú után (előtt? közben?) azonban utolért a szoknyapecérek végzete: szerelmes lettem. A sokbetűs szavakba, a szögletesen gördülékeny hangzásba, a perverz szabályokba… úgy az egész miskulanciába. Jól van, akkor nincs megállás, emeljük a tétet „bé cvájra”.

Októbertől január közepéig szépen, következetesen elfelejtettem az addig tanultakat, mert korábbi magántanáros tapasztalat hiányában nem vettem észre, hogy a projekt nem a megfelelő mederben halad. Lezárt emberi kapcsolatról vagy jót, vagy semmit, erről az utóbbi marad.

Aztán kiderült, hogy egy Németországban doktorált, pengeagyú nyugdíjas lakik az utca végén, akivel tíz perc alatt összetegeződtünk és elvállalt. Mondtam neki, hogy sose ültem le nyelvtant tanulni, ő meg rávágta, hogy nem baj. (Nem azért nem ültem le, mert alapból is kurvaokos vagyok, hanem mert a magolás nekem életszerűtlen, és szerintem semmi köze a hatékony kommunikációhoz.)

Másfél hét múlva befizettem a középfokúra. A gyakorlókönyvem régóta megvolt, vizsgarendszert tudatosan választottam. Egyetlen hátránya, hogy „mindent vagy semmit típusú”: nincs olyan, hogy csak írásbeli vagy szóbeli bizonyítványt kapsz. Ha a négy rész egyikénél megvágnak, mehetsz az összesből újra. Cserébe viszont echte osztrák szövegek szerepelnek az írásbeli feladatokban. A szóbelin meg érvelni is kell, ami klafa. Főleg, miután napról napra vizualizáltam, hogy ott ülök a kétfős osztag előtt, folyékonyan beszélek, és jól érzem magam. Ezek közül csak az elsőt sikerült elképzelni eleinte, enyhe hasfájással.

Ahogy változott a tudati viszonyom a megmérettetéshez, úgy jutottak eszembe a megoldások a teljesítménybeli hiányérzet feloldására. Ezek egyike volt, hogy ne a szokásos formamondatokat gyakoroljam be, hanem azokat, amelyeket a valóságban is használnék az adott helyzetben. Adott helyzet alatt nem éppen a képleírást értem, mert elég valószínűtlen, hogy Nyíregyháza utcáit róva elém ugrana egy random fotót szorongató német, gyors illusztráció-elemzésért könyörögve. (Egyébként ennek az ő nyelvterületén is csekély az esélye.)

A szorongás feloldásáért folytatott kétfrontos harc vége az lett, hogy mindannyian elröhögtük magunkat a teremben, miután bevágtam: „elméletileg megalapozottnak tartom az ön érvét, de érzelmileg nem tudok azonosulni vele”. Olyan jól éreztem magam a harmadik mondattól kezdve, hogy már csak azért is megérte.

Élményfaktor és letett teher ide vagy oda, a kis híján negyvenezres vizsgadíj miatt szentségeltem volna, ha valamelyik rész nem jön össze. A pontszámok szerencsére tükrözték az érzéseimet, s a pozitív bizsergéssé enyhült vizsgadrukk még sok élethelyzetben a hasznomra lehet.


Még több cikk: