„Boldog negyedszázadot!” – firkantotta üdvözlő cetlire egyik akkori munkatársam a másiknak hat esztendeje. Mivel csak tizenkilenc voltam, ez baromi soknak tűnt leírva, úgyhogy a piros tintával ívelt betűk képe megragadt az emlékezetemben. „Még milyen fiatal, de mennyivel tapasztaltabb nálam!” – gondoltam. Fogalmam sem volt róla, hogy a saját huszonötödik születésnapomon elmondhatom majd: több minden történt velem az utóbbi egy-másfél évben, mint azelőtt összesen.

Néhány óra múlva negyedszázados leszek. Úgy terveztem, örömposztot írok majd róla, hiszen tavaly tavasz óta élményáradat az életem. De mivel úgy alakult, hogy ezt az időszakot nagyjából Ferihegyen kezdtem, s hét ország érintése után a kert végében ásott sírgödör mellett fejeztem be, a dolgok egy kicsit más megvilágításba kerültek. Az öröm attól még öröm maradt; csak mintha most egy fal választana el tőle.

Meg akartam köszönni a sorsnak mindazt, amit kaptam, ám annyit tudok mondani csupán, hogy nagyon szeretnék hálát adni, s hiszem, hogy hamarosan sikerül majd. Én ugyanis nemcsak a jó dolgokat szoktam megköszönni – azért sem, mert a „jó” relatív.

Ilyen érzés volt 24-nek lenni.

Ilyen érzés volt 24-nek lenni.

Nézzük például ezt a gyászt. Egy napon majd azt fogom mondani: hálás vagyok, amiért tizenegy éven át lehetett egy csodálatos kutyám. Mert természetes, hogy senki és semmi sem lehet örökké az enyém. Mindent kölcsön kapok, ennélfogva a saját dolgomat könnyítem meg, ha az érkezőt üdvözlöm, a távozót pedig elengedem.

Kőkemény lecke, viszont a mindennapokban is szükséges. Enélkül ugyanis órákig bosszankodnék egy törött fejhallgatón, egy drágított számlavezetési díjon, vagy akármin. Régen hajlamos voltam előre rettegni tőle, mi lesz, ha valaminek a végkimenetele kívül esik az elvárás-készletemen. Most már a „hadd legyen” elvét vallom, nagyjából felismerve, mi múlik rajtam és mi nem.

Bár control freak kis lelkem éjsötét órákon arról álmodik, hogy a kezemben van minden, ösztönös-intuitív felem megdorgálja: hé, milyen unalmas lenne akkor az élet! Kevésbé fájna olykor, de cserébe elveszítenék sok-sok szépséget. A helyzet az, hogy egyszerre múlik rajtam minden és semmi sem. Minden egyenletben akad legalább egy ismeretlen, egy változó – különben mit oldanék meg?

Persze, odabent kell rendet tartanom ahhoz, hogy a számológép és a függvénytáblázat folyton kéznél legyen. És néha egészen új műveleteket muszáj megtanulnom, hogy rájöjjek az iksz értékére. Olyan esetek is adódnak, amikor hiába osztok-szorzok, kérdőjeles basszameg a vége.

Sokan kérdezik tőlem, mi kell ahhoz, hogy ennyit utazzon az ember. Mert huszonnégy évesen jöttem rá, hogy a világ felfedezése itt és most számomra a létezés egyik értelme. Amikor elárulom, hogy egy külföldi kiruccanás akár huszonezerből megvan, plusz kaja, mindenki szembesül vele: nem a pénz az élményszerzés fő akadálya, hanem a tudati gát, amihez a körülmények is alkalmazkodnak.

Rám egy elvégezendő munkamennyiség vár minden nap, minden héten és minden hónapban – de a hely mindegy, időben pedig a kedvem szerint osztom be a dolgokat. És ha huszonnégy órából éppen tizenhatra jönnek ki a teendők, mert előre intézkedem, akkor is imádom őket, csak relaxálok egyet közben.

A hátországomról se feledkezzünk meg, mert nem akármilyen. Olyan emberek vannak mellettem és körülöttem, akik nem firtatják, mit miért igen vagy nem. Ha holnap azt mondanám a szüleimnek vagy a barátaimnak, hogy elmegyek egy sarkkutató expedícióra, az elmúlt évben kapott kiképzés hatására szemrebbenés nélkül jó utat kívánnának. Habár tudnák, hogy viccelek, mert az említett helyen tuti nincs internet. Legyen inkább bármelyik másik földrész a példa, ahová magammal vihetem a teendőimet.

A számomra fontos emberek egyike sem mondaná, hogy a napi könyvfordítási penzumomra vagy az edzésre szánt időben inkább igyunk meg egy kávét egymás mellett némán ülve, esetleg felületes témákról fecsegve – holott ez társadalmilag elfogadott, alapvető módja a kapcsolatépítésnek. Számukra is nyilvánvaló: akkor tudok adni magamból, ha egy kicsit önző vagyok, és nem feneketlen kútként tekintek a saját energiámra, hanem a határaim feszegetésével, élményszerzéssel, meg persze pihenéssel gyarapítom a készletet.

Imádtam huszonnégy éves lenni. De miután a végén a fellegekből a mulandóság kőkemény talajára zuhantam, könnyebb elengedni. Sőt, picinykét talán hessegetném is az órát, annyira kíváncsi vagyok, milyen érzés lesz ez a fiatalon öregnek hangzó negyedszázad most.


A hét ország:


Még több cikk: