Dr. Kazánházy Snoopy emlékére

Néhány nap alatt árnyékká fogyott kis test hever a körtefa tövében, a kérlelhetetlen tavaszi napfényben. Már nincs benne élet. Zsemleszínű mancsa mintha megrezzenne – de csak a remény űz csúf játékot velem. Nagy és erős kutya volt még a múlt héten, ám a természet úgy döntött, hogy gyorsan és kínok között mennie kell. Hová? Nem tudom, mert azon a reggelen, a sírgödör fölé hajolva a hitemet is elvesztettem.

Álmomból olyan panaszos jajkiáltás ébresztett, amilyet talán még nem hallottam soha életemben. „Meghaaalt!?” – szakadt fel anya torkából a szörnyű szó, apa pedig elcsukló hangon, a saját válaszától rettegve mondta, hogy igen. Mi a fene? Ki halt meg? Robot üzemmódban kipattantam az ágyból, köntöst húztam a pizsamámra, s leslattyogtam a földszintre.

„Meghalt Snoopy…” – zokogták mindketten. Anya úgy sírt, mintha az egész világmindenséget számon akarná kérni, hogyan történhetett ez meg. Apa pedig úgy, ahogy csak a férfiak tudnak, és ahogy a majdnem huszonöt évem alatt nem láttam egyszer sem. A férfi sírásban van valami elementáris: tudod, hogy valami olyasmi történt, ami kiforgatta a sarkaiból az univerzumot, és már nincs mit tenni. Hogy a társadalmi berögződések nem számítanak, mert az érzelmeknek utat kell engedni.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Nekem is utat kellett engedni a garázs felé, mert képtelen voltam elhinni. Snoopy odabent éjszakázott – úgy volt, hogy az infúziónak köszönhetően aznapra jobban lesz, már enni is fog. A kocsi körül sárga hányástócsák fénylettek, a másik oldalon pedig két hátsó láb hevert a kerék mellett. „Biztos…?” – kérdeztem aprókat lélegezve, szinte fulladozva, mint egy reménykedő gyermek. Semmit és mindent gondoltam egyszerre.

Egymás vállába zokogtunk a szüleimmel, aztán apa átvitte a hátsó kertbe, mielőtt sírt ásva visszaadta a természetnek. Kit vagy mit vitt? Már nem Snoopy-t. Nem is a holttestet, mert az a szó bűnügyi hírekbe való. Nem is a kutyát, hiszen aki nem ugat, nem csóválja a farkát, és nem bújik hozzád, csak hidegen és mereven pihen örökre, nem kutya már.

Az egész úgy történt, hogy tizenegy évvel ezelőttől a múlt hétig volt egy virgonc, habókos, fantasztikus kutyám. Pénteken kevesebbet evett, szombaton már annyit sem – a szomszédok biztos alaposan megkínálták jóféle csontokkal, azért nem fogadja el a konzervet meg a levest. Vasárnap már Prágában ért az üzenet, hogy rosszul van, a tujafa alatt fekszik, csúnya gyomorrontása lehet. Aggódtam, persze, de volt már ilyen.

Hétfőn dél körül írtak a szüleim, hogy elvitték orvoshoz. Babéziózis, nem ismertem a szót. A lényeg, hogy az erdőtől két kilométerre fekvő kertünkbe egy sün vagy egy rigó fertőzött kullancsot hozhatott, amiben a vörösvérsejtek pusztulását okozó kór lappangott. Három injekció és gyógyszer. Megevett egy kiskonzervet, szuper! Keddre még jobban lett. Erőtlenül bár, de követte apát a kertben.

Szerda reggeli hazaérkezésemkor a kocsit senki sem ugatta meg. Futárnak, oszkárosnak, először érkező barátnak mindig az a biztos pont, hogy ott állj meg, ahol úgy vakkangatnak és morognak rád, mint a kurvaélet. Besétáltam a kapun, s már a bejárati ajtó előtt álltam a bőröndömmel, amikor apa a hátam mögé mutatott: „ott van Snoopy!” Ott volt.

A tuja alatt állt elgyötört tekintettel, soványan. Örült nekem, láttam rajta. A szívem beleszakadt, de addigra tudtam: súlyos betegség ez, ami a vese- és a májsejteket pusztítja, úgyhogy nem két perc alatt hat a terápia. „Huszonnégy kiló” – mondta anya. Tehát a súlya negyedét elvesztette egyik napról a másikra.

Annyi szeretetet próbáltam áramoltatni felé a kezemből és a tudatomból, amennyit csak bírtam. Jöhettek-mehettek az emberek a kert körül, még az olyannyira üldöznivaló biciklisták is. Ugatás nem hallatszott. Csak hegyezte a fülét, vagy odament a kerítéshez megnézni. Egy kicsit jobban, egy kicsit rosszabbul.

Egy fél szelet sonka, két korty víz. Itthon szomorúság és némi veszekedés, hogy lehetett volna-e hamarabb orvoshoz vinni, ki mit rontott el, satöbbi. „Időben tetszettek jönni” – mondta csütörtökön a doki, amikor infúzióra volt szükség. Apa tartotta a karjában mozdulatlanul Snoopy-t, amíg lecsöpögött a tasakból a vese- és májműködést serkentő cukros keverék.

Zöld kötéssel a kis lábán hozták haza. Kocsival kellett hozni-vinni a kétutcányira lévő állatkórházba, mert néhány méter után összerogyott fáradtan. Tíz év feletti kutyáknál szinte törvényszerű egy-két infúzió, holnap reggelre enni fog, semmi baj. Este kilenckor voltam nála kint utoljára. Orvosi javaslatra zártuk a garázsba, ahol szívesen töltötte a hideg téli éjszakákat.

Simogattam, vizualizáltam a gyógyulását, ő pedig mindentudó tekintettel nézett a szemembe, kicsiket és felületesen lélegezve. „Meg fogsz gyógyulni!” – jelentettem ki teljes meggyőződéssel, apa pedig néhány perc múlva kérdezte, mit varázsoltam vele, mert járkál és élénk lett.

Hajnali három körül a munkától kellemesen elfáradva dőltem ágyba, hogy aztán négy és fél óra múlva belecsöppenjek egy hátborzongatóan valóságos rémálomba. „Köszönöm, hogy itt voltál. Köszönöm, hogy szerettél. Köszönöm, hogy szerethettelek. Köszönöm, hogy annyi mindenre megtanítottál minket. Most elengedlek” – suttogtam a sírgödör mélyén fekvő kis testnek, amiben nemrég még ott lakott a szertelen, játékos élet.

Szerethettem volna többször is, jobban is. Ott lehettem volna mellette, amikor görcsösen hányva, leállt vesével, kórokozókkal és mérgekkel a vérében, kínjában a kocsikerék és a kerti szerszámok közé feszülve átment oda, ahol már nem fáj semmi sem.

Apa kezéből az ásót kivéve szétverhettem volna ezt az egész kurva világot, az összes pusztulást hozó rohadék sündisznóval, rigóval és kullanccsal egyetemben. Az nekem nem hatalmam, nem feljebbvalóm, nem sorsom, nem istenem, aki vagy ami hagyta, hogy így legyen. Egyszerre éreztem magamban mindent elsöprő, megsemmisítő erőt, meg kínzó ürességet.

Már két napja ennek, s azt hittem, ha leírom, jobb lesz. Nem lett. De menni állítólag könnyű, maradni nehezebb. Nekem, nekünk kell felfogni, hogy a menhely egykor leghuncutabb kiskutyája – aki tömeglázadást szított a kazánházban, miután összeszedték a négyes főút mellől – már a föld alatt pihen.

Csend honol a kertben, csak a szél süvít be a lelkembe. Csupa szép emléket akartam feleleveníteni, de még sivár és keserű minden.

Dr. Kazánházy Snoopy, ég veled!


Még több cikk:

9 Comments

  1. Istenkem, annyira sajnalom! Nekem is konnyeket csalt a szemembe, ahogy elkepzeltem, hogy fekszik kint elettelenul! Egybkent nagyon jo latni, hogy Snoopy csaladtag volt: az en rokoni koromben, ha van allat, a szerepe mellekes: sajnaljak, hogy elpusztult, de nincs gyasz vagy ilyesmi, mert nem volt csaladtag. De Snoopy halala szamomra azt is mutatja, h nagyon jo helyen volt nalatok.

    Kedvelés

    1. köszi… *ölelés*
      hát igen, minél közelebb engedsz magadhoz valakit, annál több szeretetet tudtok adni és kapni, de “cserébe” sebezhetőbbé is váltok. nem bánnám, ha most egy kicsit elmenekülhetnék az érzéseim elől, mert hiába ülök itt bent a házban, a falakon kívülről átsüt a nem-lét, a semmi, a hideg idegenség. sokat beszélgetünk, plusz megvannak a saját kis feszültség-levezető módszereim, így legalább nem baszok ököllel a betonba, ahogy ösztönből tenném.

      Kedvelés

  2. Őszintén sajnálom! Eszterhez hasonkóan nekem is könnyeket csalt a szemembe a nekrológod! Hálát adok a sorsnak, hogy 6 évvel ezelőtt a mi 17 éves echte korcsunk lényegében egy nap alatt omlott össze (kapott egy stroke-ot), eszméleténél sem volt, mikor pokrócban átvittük a szemközti lódoktorhoz, vagyis nem szenvedhetett.

    Kedvelés

    1. köszönöm.

      jajistenem… ilyenkor mindig megállapítom, mekkora perverz seggfej volt petőfi, amikor azzal menőzött, h neki az ágyban, párnák közt verzió nem elég hipszter. oké, h valahogy véget kell érnie, mert az anyagi világból származó test nem működhet örökké, de pont ilyen méltatlan módokon…?

      Kedvelés

        1. maradt-maradt, csak irtózatosan sötét árnyalatot öltött. egyik első gondolatom volt, h “kedves sors! reklamálni szeretnék, mert úgy volt, a kutyám pénteken már enni fog, erre őt eszik…” @='(

          thx <3

          Kedvelés

  3. Elmúlt egy hétben többször beleláttam a halál teadélutánjába, ami egy kicsit segített átértékelni a saját elengedési folyamataimat. A távozók között volt kutyus, idős férfi, kisbaba és olyan, aki maga választotta a halált. Nem akartam nagyon sokat gondolkozni, de mégis annyi mindenre rájöttem… Én már tudom, ugye, hogy a halál nem a vég, hanem egy kapu, de a gyászfolyamat mégis a legkeményebb elengedés, amit az ember átélhet, és mindenkit megráz, darabokra tép, aztán újra összerak, ha engedjük.

    Két dolog jár a fejemben, mióta megtudtam, hogy hétfő reggel G. is elment:

    “[…]

    Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
    Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
    Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
    s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
    a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
    mint vízbe süllyedt templomok harangja
    a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
    „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
    vagy bort ivott és boldogan meredt a
    kezében égő, olcsó cigaretta
    füstjére, és futott, telefonált,
    és szőtte álmát, mint színes fonált:
    a homlokán feltündökölt a jegy,
    hogy milliók közt az egyetlenegy.”

    […]

    Mennyire szerettem ezt a verset már a suliban is, örömmel tanultam meg. “Látjátok feleim, egyszerre meghalt, és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt…” Mert így érezzük, mindig, meg így,

    ez persze dallam:

    “[…]

    What am I supposed to do?
    Is there something more?

    The engines power down
    Like a soldier to his end I go
    Because I’m convinced
    That there is nothing more…

    And whose life do I lead?
    Whose air do I breathe?
    With whose skin and whose blood do I feel?
    What happens now?
    Have I done something wrong?

    Forgive my need to bleed right now
    Please forgive my need to breathe
    But I’ve so much to say
    And it wouldn’t matter anyway
    You’re not here to hear these words that I must say
    And I’m convinced inside
    That there is nothing more…

    […]

    Meg is hallgattam most van hússzor.

    Persze, aztán mindig jön a szakasz, amikor már nem a miért-mit-csináltam-rosszul, az üresség és a hiány van, hanem a béke, de… ez egy út. Annyira remélem, hogy mindenkinek könnyebb lesz az útja a megértésekkel.

    Kedvelik 1 személy

  4. És még valami, feltöltöttem direkt a YouTube-ra, ez egy ismeretlen hidden track, de meg kell osztanom, muszáj, annyira ide kapcsolódik, illetve kicsit már talán a következő lépéshez. Egészen más aspektus, de ez az a dal, ami valaha is a legnagyobb hatással volt rám teljesen spontán módon az életben.

    Miután az InfraWarrior album megjelent, nagy rohanásban voltam, amikor letöltés után meghallgathattam. Egy parkon rohantam épp keresztül, nagy volt a forgalom, nem hallottam tisztán mindent, csak foszlányokat: “It was morning, and WITH HER HEART she looked at me, it seemed she was about to speak of better times…I dreamed she did speak to me, you see… [elcsuklik a hang]… Here I am and that’s enough for now…” meg “While I stared transfixed dizzy, she flickered and I couldn’t remember exactly who she
    was or who she had been, I will see her again…”, szóval csak pár részlet tudatosodott bennem.

    És akkor rohantam végig a parkon, és egyszer csak jött ez a rész, elhalkult a forgalom, és tisztán telibe kaptam, és ezt csak és kizárólag Monica Richards tudja így mondani, azon a hangon, azzal az érzelemmel, ennyire tökéletesen: “This is what it’s like when someone you love’s gone. And you hope to see them in dreams, though you never remember all you want to say… It’s always that way. She said “I am with you.” That’s enough for now. I will see you again…” És akkor én teljesen spontán, egyszer csak azt vettem észre, hogy az egész arcomat könnyek borítják, és semmit sem látok, és ezt észre sem vettem egészen addig a pillanatig. Fél órán át csak potyogtak a könnyeim, elkéstem onnan, ahová mentem, de nagyon nagy megtisztulás volt. Ilyen még soha nem volt.

    (Annyira szép, finom, finom darab ez, tele érzéssel, őszinteséggel, méltósággal, fénnyel.)

    Aztán nem sokkal később volt szerencsém interjút készíteni Monicával, és elmondtam az neki az élményemet (nagyon odavoltam, sokat fecsegtem zavaromban, hülyefangirl voltam, régi nagy rajongóként nem bölcs dolog interjúzni). Megosztotta, hogy ez egy nehéz felvetél volt, mert végig sírt ő is közben, de ez neki sem a fájdalom, hanem a megtisztulás volt…

    Ez az egész számomra egy nagyon meghatározó élmény a gyásszal, az elengedéssel és a megtisztulással kapcsolatban.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s