Prágai kaland a 22-es csapdájában

Parókásfasz-kiállítást rendeznek a vár lovaglóiskolájában. Az egyik villamos ajtaját rácsukják a lábadra, a másik pedig fütyül – azaz csilingel – a menetrendben jelzett útvonalra. Ha angolul kérsz eligazítást, németül küldenek az ellenkező irányba. Disznótérdet esznek három levélnyi salátával. De a csehek mindezzel együtt is irtó aranyosak, ráadásul elbűvölő fővárosuk van!

„Megyünk Prágába?” – kérdezte az egyik barátnőm még december elején, amikor éppen egy svédországi étkezőasztalnál dolgoztam és fészbúkoztam. Először úgy éreztem, pofátlanság erre így rábólintani, ám miután hozzátette, hogy tízezerbe kerül két éjszaka háromcsillagos szállodában büféreggelivel, másképpen nyilatkoztam. A közlekedés oda-vissza egyébként tizenkettő se, tehát minden adott volt egy jó kis alacsony költségvetésű városnézéshez.

Vasárnap hajnalban indultunk vonattal. Egészen komfortosnak bizonyult a dolog egészen addig, amíg egy szlovákul durva orrhangon hadaró hölgyemény be nem vonszolta magát a bőröndjével együtt a fülkénkbe, hogy ott egyoldalú beszélgetésbe bocsátkozzon a kísérőjével. Közel négy órán át hallgattuk a produkcióját, de legalább zavartalanul vitathattuk meg, milyen szankciókat alkalmaznánk ellene. Mielőtt a megtorlás lehetséges eszközévé avanzsálódott volna az ásványvizes üvegem, megláttam valami óriásplakáton egy .cz végződésű webcímet, és úrrá lett rajtam az újabb ország megismerésének bizsergése. A kalauz pedig fokozta a hangulatot azzal, hogy a csehül elkezdett mondatot angolul folyatta, majd németül kívánt kellemes utazást a végére.

Vencel-tér.
Vencel-tér.

Délután egy előtt érkeztünk Prágába, ahol véletlenszerűen sikerült lecsapni egy príma marhapörköltre knédlivel, s tele hassal indulhattunk a hotelbe, hogy lepakoljuk a bőröndöket. A villamos a céltól hatszáz méterre vitt volna, ha GPS-szel a zsebemben nem javaslom szent meggyőződéssel, hogy sétáljunk rosszfelé egy kilométert. Ráadásul emelkedőn, mert a változatos domborzat a hely egyik jellegzetessége. Nem gond, így is szépet láttunk. A kuckónkról pedig kiderült, hogy voltaképpen egy kisebb lakás, másfél szobával meg fürdővel.

Elismerően bólintottunk, rávetettük magunkat a wifire, aztán nyakunkba vettük a várost: a Károly-hídra böktem. Éppen a tömegközlekedést dicsértük, meg azon morfondíroztunk, miért prioritás ez a legtöbb országban, illetve nálunk miért nem, amikor a villamosvezető rábaszta az első ajtót a barátnőm amúgy is érzékeny térdére. Térdre csak a puhányoknak van szüksége, meg amúgy is van másik, tehát szóra sem érdemes! Ezzel a felkiáltással folytattuk utunkat, csapatunk ötven százaléka némileg bicegve.

A naplemente egy moldvai sétahajón lelt minket, ahol az idegenvezető oltári viccesen beszélt angolul, de azért minden második szavát érteni lehetett. A többit meg összeraktuk, hiszen mindketten a nyelvből élünk, ugye. Amikor az egyébként elképesztő műveltségű fazon fejből ledarálta Márai Sándor életművét válaszként a mi hángörinkre, úgy a negyvenedik évszámokkal telezsúfolt mondatánál a tájba feledkezett barátnőm odasúgta nekem: „ez most amúgy kiről beszél, te?” Mire jómagam a visszatartott vihogás következményeképpen rákúrtam a lefelé nyíló ablakot a hüvelykujjamra. Körömágyra, ahogy kell. A jeles alkalomra felkent mágneses körömlakk helyén lüktető lila folt keletkezett, és sajnálkozva vizualizáltam fényképezgetés közben, hogy ez most akkor le fog rohadni, vagy akkor mi lesz. (Nem rohadt le.)

Ha már se kezünk, se lábunk, legyünk törzsvendégek! – gondoltuk, s a kivilágított folyópart megcsodálása után egy kiváló vacsora reményében felültünk az első kínálkozó villamosra. Észrevettük ugyanis, hogy ami nagy toronyhoz van közel, ott nem szabad venni csehmmit, hiszen sokkal prágább. Merénylettel felérő szóvicceimért cserébe megkaptuk a sorstól a 22-es vilit, ami nevéhez hűen csúnyán csapdába csalt minket: néhány megálló után úgy kivitt a picsába, hogy a semmi közepén leszállva várhattunk a visszafelé induló párjára. A sötétbe bámulva megállapítottuk, hogy ez eredeti cseh sötétség, ennélfogva műértő módon kell szemlélni.

Nemsokára a korábbi kiindulási ponttól nem messze lévő étteremben vártuk, hogy a kezünkbe nyomják az étlapot. A korán kelésnek köszönhetően akkor már a semmin is röhögő józanrészegek állapotában dülöngéltünk a füstszagú és vakkantgatástól hangos helyen – ez a két tényező mindenhol állandó, utóbbit aranyosnak találtuk, előbbit viszont nem –, de mintha a vihogásunk ellenére észre sem vettek volna minket. „Today no food, no chef, sorry!” – közölte a pincér, amikor a vendég kutyákat átlépve megkérdeztük, mikor szabad rendelni.

Másik helyre be, kaja kiválaszt, örül neki. Útitársamat boldoggá tette a knédli, én viszont változatosságra meg sok zöldségre vágytam, így megpróbálkoztam egy vegetáriánus fogással. Huszonöt perc múlva elém tettek néhány deka sült paradicsomot és padlizsánt egy nagy tál közepére hajigálva, istentelenül elsózva. Majd rám szóltak, hogy máshol igyam a saját vizemet, mire egy „szarjál sünt” mellékzöngéjű okéval reagáltam. A szállodába visszavacogva arra a következtetésre jutottunk, hogy alighanem a 22-es villamos minden viszontagság oka.

Forró zuhany és egy jó alvás után rögtön újabb dilemmával találtuk szemben magunkat: a reggelihez tartozó ketchup meg mustár vajon a lekvár, a zabkása, a meggyes piskóta vagy a mákos kifli elmaradhatatlan kelléke-e? A majonéz helyett körözöttszerű kötőanyaggal ellátott franciasaláta is a versenyzők között volt, ami egyébként magában finom, de plusz öntettel nem esett volna jól kipróbálnom. Még a velünk étkező svéd házaspár sem vegyítette az élvezeteket, pedig náluk aztán a mogyorókrémes pizza is lecsúszik egy jobb kajálás keretében.

Délelőtti tervünk a mini-Eiffel-toronyra hajazó Petřín kilátó felkeresése volt, hogy madártávlatból is szemügyre vehessük a várost. A dombra felkapaszkodó fogaskerekű kötelező turistaprogram, a megállójára hamar rá is találtunk. Meg vele együtt a feliratra, hogy március tizedikétől, tehát aznaptól két hétig zárva. Egy darabig kitartóan kaptattunk a nyomvonalán, de a kilátás már onnan is díjnyertes volt, a barátnőm térde pedig kezdte beadni a kulcsot. Így hát pózoltunk egy keveset, aztán alászálltunk az óvárosba, ahol kedvünkre bolyongtunk a macskaköveken. Az ominózius térd csak a magasságkülönbséget nem bírta, tehát tulajdonosa hozzájárulásával beleraktunk húsz kilométert, minél kevesebb lépcsővel.

Ebédre nekem grillezett csirkecomb csicseriborsós kuszkusszal és gránátalma-öntettel, majd egy plázában szembejött egy óriási, kecses kehelybe álmodott, málnás-vaníliás fagylaltcsoda, amit a mozgásra való tekintettel habozás nélkül, de tejszínhabbal toltam be. Közben a szüleimtől hír, hogy megbetegedett a kutyusom: babeosis, amiről bunkó módon még nem is hallottam, pedig olyan veszélyes, hogy… szóval eléggé, igen.

Sün vagy fecske hozhatott fertőzött kullancsot az erdőtől több kilométerre eső kertünkbe. Az utazás humorral megélt döccenői ellenére vagy mellett még repülőgép nélkül is a fellegekben jártam, de ettől aztán kettlebell költözött a hasamba. Legalább málnával és vaníliával. „Jaj, otthon kéne lennem! Szegény Snoopyka!” A gondolataim jó részét innentől kezdve ez kötötte le. Fölösleges volt túlagyalnom vagy küzdenem ellene: csak hagytam és hittem. (Ahogy teszem hazaérve is, sok-sok simogatás kíséretében.)

Engedtem, hogy a képek, a hangok, az illatok és a bőrömet érő napfény és szellő magukkal vonszoljanak a Vencel téren. Ahol egyébként másnap (azaz harmadnap) beestünk pisilni a Mekibe, ám hirtelen megjelent két elegáns pincér(!), aki ajándék csokis sütivel meg forró csokival kedveskedett. Mondjuk, jobban jártam volna, ha szentségtörő turista módjára a második vacsorát inkább ott költöm el, mert az újdonságkedvelőként kipróbált disznótérd mindössze öt deka ehető húst rejtett, mellette három kornyadt salátalevéllel. Gyanítom, a „használati utasítás” szerint a zsíros rész a menü leglaktatóbb részét jelentené, jó sok kenyérrel.

Amivel nem elvi problémám van, csupán előbb tudnám lehányni, mint elnyammogni békésen. Estefelé egyébként meg akartuk nézni a Királyi nyári palotát, csak a jelzett villamosmegállónál sehogy sem akart előkerülni az épület – 22-es, persze, nyilván csapda lehetett –, ráadásul e remek tömegközlekedési eszköz nemes egyszerűséggel letért az útvonaláról a városba visszafelé menet. Ez nemcsak onnan derült ki számunkra, hogy a bemondott megállók nem hasonlítottak a térképen leírtakra, mivel ez csehül aligha szokatlan, hanem még az egyetlen érthető nevűnél, Spartánál is megállt – noha ott pont nem kellett volna.

A mögöttünk ülő őslakos fiatalember vállat rándított, hogy nem tudja, merre megy a cucc, mert garázsmenet, de az egyik metrós átszállási lehetőséget biztosító megálló nekünk tutira jó lesz. Azt is megkérdeztük tőle, mit jelent a térképen bőszen hirdetett „Kiss and Run” lehetőség, ami a „Park and Run” alternatívája. Mondtam a barátnőmnek, hogy ezt nem feltétlenül kellett volna, mert a végén még flörtnek veszi a szőke harmincas bölcsész, de útitársam megnyugtatott: „akkor elküldöm az anyjába, nyugi!” Ilyesféle óvintézkedésre nem volt szükség, mert a fazon csak mosolygott, de válaszolni nem tudott. Később megtudtuk, hogy az ilyen helyeken egy pillanatra állhat meg az ember kocsival, például amikor a párját dolgozni viszi – egy csók belefér, parkolás kevésbé.

Hétfő este, miután a 22-es megint csapdába csalt, egy kis vásárlás tűnt a legjobb programnak. Régóta tudom, hogy az itthonra szánt legjobb szuvenírek nem csecsebecsebódékban lapulnak, hanem bármelyik helyi szupermarketlánc boltjában. Mondjuk addigra volt nálam máshol szerzett lazacos macskakonzerv és kutyáknak gyártott, kacsahúsba tekert kivifalatka(!), de ez nem akadályozott meg benne, hogy például teafilter módjára lógatható levespiramist, csokoládét, tiramisus kesudiót, mássalhangzós nevű akármit, óriásostyát, lekvárt és persze sört vásároljak. Utóbbiból találtam tizenöt százalékosat, húha! Jut eszembe, én a világosat meg a barnát kóstoltam meg a három nap alatt az íze kedvéért – maga az alkohol nekem a tökmindegy kategória, hiszen nélküle is tudok hülye lenni.

Éjfél előtt, átmeneti otthonunk felé tartva a megállóban helyben jártunk, hogy ne fagyjon belénk a béltartalom. A barátnőm fájós térdét felemelve mindig azt mondta, „auu”, én pedig a Yello-klasszikust idéző mély hangon hozzátettem a másik lábnál, hogy „jee”. Ezen aztán úgy elkezdtünk röhögni, hogy néhány környező ház ablakában fény gyulladt, a függöny pedig megrezzent. Sőt, amikor elalváshoz készülődve becsuktam a szemem, nyomban megjelent lelki szemeim előtt a kép, amitől a paplan alatt csöndben rázkódni kezdtem. Más ezért az állapotért iszik, azt hiszem.

Meglepetéssel indult a kedd, mert azt hittem, tizenegykor raknak ki a szobából, de tíz lett belőle. Villámpakolás, hazaviber, bőröndöket a buszpályaudvaron lead, aztán nézzük meg rendesen nappal, amit előző nap csak sötétben láttunk, vagy még abban sem! A Muzeum metrómegálló kiindulópontnak tökéletes, onnan sodródni csak jó irányban lehet. Ebédre megjátszottunk egy roppant tradicionális running sushi éttermet, ahol a „mindent bele” opció azt jelenti, hogy iksz összegért annyi apró tálkányi ételt veszel le az asztalok között keringő futószalagról, amennyit csak nem szégyellsz.

Fogalmam sincs, miket ettem, de egy-két elrettentő kivételtől tekintve isteni volt minden. Jellemző párbeszéd volt közben, hogy az útitársam felkiáltott: „de jó, sült banán!” – mire én egy ugyanolyat lekapva megállapítottam: „vazze, ez egy nyers állat!” Hideg és meleg kaják, főételek, szószok meg desszertek kanyarogtak felváltva. Pálcikával kellett űzni az ipart, amit még sosem próbáltam, de más eszköz nem lévén egészen profira fejlesztettem magam. A végén már csak minden negyedik falat esett ki a számból, ami a kezdeti százszázalékos arányt tekintve imponáló.

Az utolsó délutánon a fejünkbe vettük, hogy megkeressük az alkímiai múzeumot. Vagyis én találtam ki, miután létezéséről értesültem a TripAdvisoron. Oké, az ilyen tanokból csak a „beavatottak”, jobban mondva a nyitott érdeklődők meg az olcsó trükkökre vevő turisták részesülnek, de mégiscsak túlzás, hogy két órán keresztül egy árva lélek sem tudta megmondani, hol van az a bizonyos cím. (A Google Maps és a Sygic GPS szoftver sem!) A probléma alaphangját az a néni adta meg, aki mosolyogva elküldött minket az ellenkező irányba még az elején németül. Mindenki nagyon segítőkész volt egyébként, csak nem tudtak válaszolni. Abszurd: adott egy múzeum, egy cím, aminek az utcáján elvileg ott állunk, végigjártuk, mégsem tudott róla senki. Végül kiszaladt hozzánk egy hölgy egy étteremből, hogy hallja, mit keresünk, menjünk erre és arra, ott lesz a virágbolt mellett. És tényleg!

„Éppen most zárunk!” – közölték az alkimisták, majd feljött a pincéből egy fekete csuklyás alak sportcipőben. A barátnőm meg szépen előadta, hogy neki Magyarországon rokkantkártyája van (ami volt is egy fennálló egészségügyi probléma miatt, csak szigorították a kibocsátását, ezért már nincs), ám otthon hagyta, ezért bemehetünk-e ingyen, légyszi-légyszi, holnap már nem leszünk itt. Így lett záróra utáni tízperces privát túránk nulla koronáért az alkímia tudorainál, akiknél sajnos mű a koponya és a könyvtár, de azért a bugyborékoló arany lötty egészen élethű. Sőt, néhány ezresért meg is vehető!

A villamos sújtotta térdnek egy laza tizennyolc kilométert adtunk kedden. A kirándulás zárásaként majdnem beültünk vízipipázni, de rohadt drága volt. Megbeszéltük, hogy rendben, ha már bölcsek köve nincs, akkor banános dohány legyen. Nagy boldogan lehúztuk a cipőnket a hófehér ágyas-párnás helyen, ahol mi voltunk az egyedüli vendégek, mire a pincér csaj közölte, hogy inni is kell. Jó, mi a legolcsóbb? Abból kérünk egyet. „Jó, de másfél órát se maradhattok, mert foglalásunk van…” – fűzte hozzá úgy mellesleg, mire felálltunk, eljöttünk, én pedig odakint megkértem a barátnőmet, hogy a csöppnyire összecsukható fekete esernyőmet tegye már el, mert nálam nem fér sehová sem.

„Mióta van ilyened?” – nézett rám elképedve. Hát úgy két perce volt, mert a vendégfogason lógott magányosan, és Milánó óta olyat kerestem. Ott láttam hasonlót mindenkinek. Itthon egyrészt nem találtam sehol, másrészt a comói vihar széttépte a régimet. Amit a sors ad, elveszem. „Nagy faszok vagyunk…” – állapítottuk meg a korábbi múzeumos eset fényében. Eszünkbe is jutott a vár lovaglóiskolájában tartott parókásfasz- és zombimell-kiállítás, ami alatt azt kell érteni, ami. Kortárs művészet, ugyebár. A szexuális, illetve túlvilági fixáció megfigyelhető egyébként az átlagos édességboltban kapható csoki-csehcsek, az útkereszteződést közepére álmodott meztelenül terpesztő női szobor, valamint a felsővezetékre erősített, éjjel világító műszellemek formájában.

Abban viszont nem volt semmi szexuális, hogy kedden esete fél tizenegykor a buszpályaudvar mosdójában mostam arcot és fogat – utóbbi lehetőségre nem számítottam, bár a mosdót utánam takarító hölgy se, az arckifejezéséből ítélve –, így nem várt komfortérzettel fölszerelkezve ültem fel a budapesti buszra. Ami a korábbi Orangeways-tapasztalatomra cáfolva szupermodern és kényelmes volt, ráadásul háromszor megállt pisiszünetre. Néhány órát még aludtam is, viszont a tervezett 5:20-hoz képest háromnegyed óra késéssel érkeztünk a Népligetbe. Így a 6:23-as vonatot lekésve, de a közösségi autózás előnyeit kihasználva kénytelen voltam szinte feleannyi pénzért egy bőrüléses Mazdával beérni Nyíregyházáig.

Szerencsére a napszemüveg hűen titkolta, milyen csehül néztem ki. A térdes történetet leszámítva egyébként minden tökéletes volt így – még a szemem alatti karikák is.


Még több cikk:

9 Comments

  1. Ugyan, a térdes sztori sem gáz.
    Egy az, hogy már jobb( csak lépcsőzés után visítok a fájdalomtól, közben már nem)
    Kettő: legalább itt tudom, hogy hogy történt a dolog (álmomban lábat törtem 15 évesden, lehet röhögni), nem 1 szobabiciklin törtem el a lábamat, hanem egy viszonylag “hétköznapi” baleset történt.
    Három: örülök h földszinten lakom :D

    Kedvelés

  2. Egy élmény vóóóót olvasni, és a képek is szuperek! Ráadásul most má’ be vagy avatva alkímiába is, ahogy azt megálmodtam előre. Nagyon helyes, mert jó volna, ha a következő utunkra csinálnál aranyat, bébi. De nem eret.

    Én ugye 2003 és 2008 között minden nyáron cirka két hetet lehúztam Prágában és környékén, szóval ismerősek voltak nagyon az utcák, és mindenről eszembe jutott valami. Amikor a milliárdos meleg diplomatasrácnál aludtunk hárman csajok az asztro-órával szembeni puccos kecóban, akit aznap ismertünk meg egy pubban. Amikor a Blind Eye-os faszival összevesztünk, és a brit kolóniával mentünk bulizni. Amikor a négycsillagos hotel halljában 80-as évek bulira mentünk, és olyan jól táncoltunk, hogy a DJ fizette nekünk az üveg borokat. Amikor a zombi-piknikre mentünk. Amikor a helyi tévi megállított, hogy ha leveszem a pólómat egy egy pillanatra, ad ezer koronát (levettem, szóval, lehet, hogy már logó pár telefonon a csöcsöm, de még mindig jobb, mintha lógó lenne, ugye). Hú, mennyi emlék, mennyi emlék! A vicc az, hogy nem szerettem a sört ezekben az időkben, így nem használtam ki a sörlehetőségeket, pedig jó kis darabjaik vannak.

    ps.: A tömegközlekedéses megjegyzést nem értettem. Jó, a kisvárosokban csapnivaló, de a fővárosban azért Európa legjobbjai között van. Talán csak Berlinben lehet gyakoribb járatszórás, de ott orbitálisan drága is cserébe a bérlet, emlékszem, egy hétre volt annyi, mint itt egy hónapra, egy hónapra meg négyszer annyi. Az egyik előnye tehát Budapestnek: éjjel is 20-40 perc alatt eljutok kábé bárhova otthonról, és semmire se kell sokat várni (kivéve nagyon külváros, nagyon éjszaka). Hogy jót is mondjuk szegény városról. :)

    ps2: A cseh barátaimmal szállóige a “thirsty, robbed and in Bilá Horá” kifejezés, amit egyszer egy helyi TimeOutban olvastunk, miután rossz villamosra szálltunk (mármint, kinek rossz, ugye, de nekünk nem a megfelelő irány volt). A cikk a 10 signs you are drunk in Prague volt, és a Bilá Horá, ahogy azt helyi barátaim elárulták, az éjszakai járatok garázsmenete. :D Mi mondjuk nem ittuk magunkat eszméletlenre, de párszor józanul is előfordult, hogy a Bilá Horánál kötöttünk ki. Szerencsére nem thirtsty és robbed, at least. Szóval, eltévedni, tömegközlekedésen elaludni tudni kell.

    Kedvelik 2 ember

    1. kösziii!

      a ps-re reagálnék először, mert sorban haladni túl mainstream: a magyar tömegközlekedéssel alapvetően a járművek minősége, tisztasága, illetve az infrastrukturális tényezők elmaradottsága zavaró számomra. tudom, menjek keletebbre (fogok is, biztosan), de amikor megláttam a sokkal újabb cseh mozdonyokat és vonatokat, egyből arra gondoltam, h a kurva életbe @XD sokat elmond, h odafelé nyíregy – bp távon félóra késést sikerült összehozni, másnap pedig bp – prága megvolt 10 perc késéssel összesen, mert a szlovákok és a csehek jobban odafigyelnek a sínek állapotára. külföldön szép és tiszta aluljárókat, illetve újabb és makulátlan járműveket szoktam látni. oké, h az iksz perces elérhetőség pozitívum bp-n, de ne felejtsük el, milyen kedvező helyen laksz és dolgozol ilyen szempontból @=) (hát még én, akinek hálistennek nincs is dolga a tömegközlekedéssel a mindennapokban.)

      ps2: azt hittem, a bila horát azért írod, mert a 22-es villamos útvonalának egyik végpontja @=P fehér hegyet jelent, ahol nem nagyon éjszakáznak villamosok, szóval érdekelne a sztori, miért hívják a garázsmenetet is pont úgy.

      az emlékeid pedig bombasztikusak, jó volt olvasni őket <3 a logó-csöcs oltári!!!

      Kedvelés

  3. Élmény volt olvasni! :) Amikor láttam instán a képeidet, már akkor nagyon megörültem, hogy lesz hamarosan bejegyzés is. Mókás, hogy Prágában miféle kalandok érik az embert. Nekem annyira nem jött be a cseh konyha, vagy nem jó helyen próbálkoztunk. A sör viszont finom, és a hangulat sem utolsó.

    Kedvelés

    1. thx @=) ó, instán mi a neved? (privátban is jöhet, ha úgy jobb esetleg.) a cseh konyha nálam sem tarolt, bár a marhapörkölt knédlivel egész finom. a legtöbb helyen “magyarszki” gulyást kínáltak egyébként az étlap tetején, nagyon odavannak érte.

      Kedvelés

  4. Párom pont a héten volt Prágában üzleti ügyben, de volt ideje kicsit várost nézni a cseh partner ajánlására. Nézzük itthon a képeket, ismerős pár helyszín a netről – idén együtt visszalátogatunk -, várnám a Károly hidat, mert már a folyót nagytotálban megörökítette. Mondom hol a híd? Mert híres. Meg minden. Meg szimbólum. Válasz: engem a folyó érdekelt.
    A folyó.
    És azt lefotózta, de a híd lemaradt…
    Meg dugig volt emberrel, és az zavarta.
    Lemartam az arcom :D Mintha valaki kihagyná Párizsban az Eiffel tornyot, mert dugig van emberrel…

    Kedvelés

    1. ezen csak azért nem röhögtem fel hangosan, mert az útitársam szó szerint ezt mondta rajta átsétálva: “sok ember meg sok szobor egy hídon, mi a faszt nézzek rajta?” @X’D

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s