„Hát… remélem, ez a kenőcs segít!” – mondta aggodalmas képpel a patikus. „Baaazmeg!” – vette le lassított felvételként a szemüvegét az egyébként kifinomult nyugdíjas hölgy prototípusát megtestesítő némettanárom. Merthogy van három apró lyuk az arcomon. Egyszer meg kikaptam a lábszáramból egy több centis darabot. Még a pihéket is irtottam eddig, de mindezt ideje átgondolnom.

Ha most azt várod, hogy a médiát hibáztassam a csupasz ideálért, csalódni fogsz. Persze, nem függetleníthetem magam a külső tényezőktől, mégis azt mondom: nincs túl sok köze a női magazinoknak vagy éppen az óriásplakátoknak ahhoz, hogy a hajamon, a szemöldökömön és a szempillámon kívül minden szőrt oda nem illőnek látok magamon.

A lelkem mélyén még irigylem is azokat a nőket, akiknek nyáron előbukkan néhány rakoncátlan szál a bikinialsójuk alól, vagy teljes lelki nyugalommal villantanak meg egy-egy részt a hónaljkutyából.

Nem kéne túlzásba vinni. | Fotó: atomiccowlick.com

Nem kéne túlzásba vinni. | Fotó: atomiccowlick.com

Próbáltam én kompromisszumot kötni. Sőt, fanszőrt is növeszteni. De feladtam, miután minden pisilésnél rácsodálkoztam, hogy jé, odaköltözött egy bundás kis állat. Békés teremtmény volt, a látványa mégis zavart. Pedig a természet nyilván nem véletlenül szánta pont oda. Száműztem, mert borz jutott róla eszembe, nem pedig saját magam. (Nyugi, nem a szag miatt.)

Aránylag szerencsés alkat vagyok szőrtéren: a sötétebb hajúak már hatodikban hetyke bajusztól és kusza lábszőrtől szenvedtek – ez így működik, csak titkolni kell! –, amit az anyukájuk vagy hagyott eltávolítani, vagy nem. Az én gyárilag középbarna tincseimhez szőkés szemöldök és sima barna miegyéb társul, de hófehérkeként már tizenkét éves koromban úgy döntöttem, elég volt. A borotva tökéletes megoldásnak bizonyult lábszáron és hónaljon – butaság, hogy sűrűsödik tőle a szőr, csupán a szálak vége nem lesz olyan vékony –, ehhez jött hamarosan a krém bajusztájékon.

Még véletlenül se vizualizálj Salvador Dalít megszégyenítő huszárantennát (bár talán későn szólok), mert nagyrészt szőkés pihék laknak nekem ott. Csak zavarnak például sminkeléskor: megül rajtuk a púder, meg hasonlók.

Amikor tavalyelőtt nyáron egy eldobható borotvával tíz centi hosszú foltban sikerült eltávolítanom a teljes hámréteget a jobb lábamról, majd a sebbe éjszaka belegyógyult a kötözőanyag, emiatt a gondos tisztántartás ellenére elfertőződött az egész a picsába, megint felnyüszítettem: elég volt. Gyökerestől akartam kitépni a kis gonosz rondaságokat – akkor is, ha sírva fakadok a fájdalomtól. Ezzel még mindig nem voltam annyira hardcore, mint aki csipesszel tépked egyenként sunatájékon, vagy mint aki gyertyával perzseli magát, akár böllér a disznót.


Madonna anno – Így festene a nő amúgy


A gyanta nálam érzékenység miatt kizárva, így vettem egy epilátort. Kábé a tizenötödik alkalommal már nem folytak a könnyeim, tehát elkönyveltem, hogy ez így oké. Térdtől felfelé, mondjuk, eszembe sem jutna használni, mert a viszonylag magas fájdalomküszöböm ellenére is berosálnék. Elvoltam így egy ideig: lábra a berregő csipeszautomata, a borzra meg hónaljra borotva, krém meg havi egy-kétszer az arcomra.

Aztán elkezdtem többre vágyni. Annyi új technológia létezik már e célra… Végleges, de legalábbis hosszú távú megoldások, amelyek elvileg éveken keresztül megszabadítanak az örökös „mikor esedékes a nyúzás?” kérdéstől. A lézertől és a villanófénytől per pillanat idegenkedem, mert nagyon sok idő kell még ahhoz, hogy biztosan elmondhassuk róluk: nem jelentenek semmiféle egészségügyi kockázatot. Az elektrolízis viszont megtetszett, hiszen csak fel kell rakni két elektródás tappancsot, a szőrtüsző kisül, aztán hellóbelló. Ja, és elvileg bármilyen testtájon alkalmazható.

Vettem is egy ilyen gépet* körülbelül másfél hónappal ezelőtt. Egyszerre néhány négyzetcentimétert lehet vele kezelni csupán, de már akkor is megéri a befektetést, ha elfelejthetem vele az arcpihegondot – gondoltam akkor. A krémmel valami kémiailag nem stimmel, azt súgja az intuícióm. Olyat kenni a pofámra, ami a címke szerint még a szőnyeget is kimarja, nem jó. Az elektrolízis icipici áramkája ehhez képest ártalmatlannak hangzott. Úgy is volt. Heti egyszer tizenöt perc, amíg el nem tűnnek a kis köcsögök, tiszta a sor.

Vasárnap este viszont a már szokásossá vált akció után furcsa dolgot láttam a tükörben. Vörös lyukat ott, ahol a feszültséget átadó öntapadós tappancs széle lehetett. A bőröm legfelső rétege néhány milliméteres kör formájában egyszerűen eltűnt. Nem felhasadt, nem hólyagos lett. Köddé vált, vagy tudja a fene. Sosem láttam vagy hallottam még ilyet. Finoman szólva megijedtem – pláne, amikor a fizimiskámon két újabb szépség jelent meg. Nem fájt, csak ronda volt, mint a veszedelem.

Nagy levegő, lassan kifúj, három pötty jód, a rémképek elűzése. Ezeknek el kell tűnniük, de nagyon és tényleg. Relaxáció, egy kis tudati varázslás, másnapra varasodás, maradandó hegek miatt sopánkodó anya udvarias leszerelése. (Igen, a lábamon a borotvás incidens után olyan lett.) Hámosító kenőcs beszerzése, aztán reménykedés, hogy a teendők sodrása elnémítja a lelkiismeretem. Mert én csináltam ezt. Meg kell bocsátanom a saját hülyeségemet, és hagyni, hogy a természet helyreállítsa, amit tudatosan elcsesztem.

Most már nem fogom bántani a barackpihéket, csak legyen megint bőr a képemen!

__________

*Eladom olcsóbban. Kell?


Még több cikk: