Hogy merek egyedül elindulni?

„És kivel mész?” – kérdezte a milánói út előtt mindenki. A válasz szemelkerekedést, száj elé kapott kezet, izgatott sikkantást, leplezetlen aggodalmat vagy őszinte csodálatot eredményezett. Egyikkel sem tudtam mit kezdeni, mert eszembe sem jutott, hogy amire készülök, rendkívüli lenne. Azon viszont elröhögtem magam, hogy a szervkereskedőktől nem félek-e.

Régen sok mindentől féltem. Féltem a sötétben, az idegenektől, a váratlan helyzetektől, a smink nélküli tükörképemtől, meg ilyenek. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy tudatosan elkerüljem őket, ha lehet. Furcsán néztem azokra, akik meditálnak vagy relaxálnak, mert ha becsuktam a szememet, ellazulás helyett barátságtalan érzések vették birtokba a lelkemet.

Nem paranoiák, csak egészen kicsi, pitiáner gondolatszövedékek, amelyek többnyire arra irányultak, miért nem lehet minden kiszámítható, biztonságos és olyan, hogy semmi kellemetlenség ne érjen benne. Érdekes, de ha az a világ létezne, ma már unalomra hivatkozva állítanám a feje tetejére.

Ez se volt egy rossz pillanat.
Ez se volt egy rossz pillanat.

Kérdezték tőlem azt is, hogy szerintem az egyedül utazáshoz mi kell. Mintha a milánói három nap szakértővé tett volna benne. Oké, hozzácsaphatjuk decemberben jegyzett göteborgi másfelet, mert akkor voltam először hasonló helyzetben. Amikor tavaly szeptember végén világossá vált, hogy a svéd móka így zárul majd, hát én berosáltam.

Volt öt kemény percem, na. Köpni-nyelni nem bírtam, mert elképzelésem sem volt, mihez kezdek éjjel egy messzi nagyvárosban. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg egyetlen szállodából sem vitt még el senkit a rézfaszú bagoly. Talán a mogorva madár hiányára való rádöbbenés egyenlő azzal, amit úgy hívnak: ősbizalom.

Bízom benne, hogy minden jól alakul. Bízom magamban, hogy tudom, mit akarok. Bízom magamban, hogy odatalálok. Bízom az idegen feliratú buszban, hogy oda visz, ahová gondolom. Bízom benne, hogy az Északi-tengerbe nyúló stég elbírja a súlyom. Bízom benne, hogy a víz, a levegő, föld és a tűz a barátom. Bízom a repülőgép-pilótában, az útbaigazító idegenben, meg persze a saját ösztöneimben. Még a dóm előtti galambokban is, hogy nem tojnak le. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, kockáztatok, de ez olyan játék, ahol csodát nyerhetek. Cserébe mindössze el kell fogadnom a szabályt, miszerint a következő lépést nem tudhatom előre.

Utazhatnék úgy, hogy nemcsak a következő lépést tudom előre, hanem az összeset. Órákra bontott napirenddel. Fix programmal, amit magamnak állítok össze, vagy éppen más csinálja meg nekem. Sokaknak biztonságot nyújt, ha fél évre előre papír van a kezükben, hogy augusztus tizenhatodikán tizennégy óra huszonöt perckor a legnagyobb gízai piramis bal elülső csücskénél lesznek, előtte és utána pedig betolhatják az ólinklúzív menüket, hogy még véletlenül se haljanak éhen. Ezzel semmi gond nincsen – egészen addig, amíg nem csúszik a napi program egy keveset. Mert akkor talán jön a rézfaszú bagoly, és vége mindennek.

Pedig akár úgy is lehetne tekinteni, hogy a buli éppen akkor kezdődik el. Amikor fogalmad sincs, merre leszel félóra múlva, hol és mikor jut vacsora, vagy merre megy a villamos, amelyik zötyög alattad. Vannak, akik ezt olyan szintre emelik, hogy még lekötött szállás sem kell nekik – én jóval kényelmesebb vagyok: a komfortérzetemhez kell egy biztos pont, amit kényelmes ággyal és tiszta fürdőszobával a menedékemnek tudhatok. De amint kihúzom a lábam az aktuális szobácskából, a társasjáték elindul. Nem szívtam be, tényleg társas; még akkor is, ha egyedül vagyok.

Aki még nem élte meg, annak nehéz lesz elképzelni, előre szólok. Ez a játék úgy zajlik, hogy lépek – tehát gondolok vagy cselekszem –, és előbb-utóbb választ kapok a lépésemre. Ha átfagyva ücsörgök egy milánói étteremben, C-vitamin utánpótlási lehetőségeken törve a fejem, perceken belül megjelenik a pincér, egy ajándék kosárka mandarinnal a kezében. Ha látni szeretnék egy nevezetességet, de nincs meg a szükséges térkép GPS-en, a papírt meg lusta vagyok elővenni éppen, egyszerűen belebotlom. A Scalával így jártam: egy villamostábla közölte velem, hogy a következő megálló, csak kövessem a síneket.

Ezért merek tehát elindulni, akár egyedül is. Mert frenetikus dolgok történnek, ha csak hagyom, hogy történjenek. Mintha apró fogaskerekek rendeznék olyanra a létezést, amilyennek lennie kell. Ettől a felismeréstől fosztják meg magukat azok, akik szervkereskedők meg rézfaszú baglyok bűvkörében élnek.


Még több cikk:

9 Comments

  1. Én sem értettem, miért mondja mindenki, amikor meghallotta, hogy három hétre Dél-Amerikába utazom, egyedül, hogy bátor vagyok. De hát miért? – kérdeztem. Senki nem mondta, de most már tudom, azért, mert az egyedül utazó nő kalandor, “rosszféle”, különben jött is a következő kérdés? És mit szól a férjed? (Kvázi: elengedett-e.) És a gyerekeid? (18 és 13) Értem: hogy képzelem, hogy 3 hétre otthagyom a kis ártatlanokat, anyai meleg nélkül.

    Kedvelés

    1. azt a mindenit, milyen jól hangzik!! és mennyire szuper dolog, h felismerted saját magadban az igényt, s ahelyett, h jó mélyre elástad volna a társadalmi elvárásoknak megfelelően, mertél is lépni!
      párkapcsolati szinten egyébként értelmezhetetlen számomra a “ki kit hova enged el” téma, pedig másoknál a társas viszonyok nagy részében jelen van. mégis miféle önzőség visszatartani, aki menni akar? ebből is látszik, h a megfelelő ember van melletted. mert aki “nem engedett volna el”, azzal végzetes hiba lenne leélni egy életet… a gyerekeknek pedig nyilván minőségi időtöltés kell, nem mennyiségi, tehát ha 3 hét után egy önmegvalósított, boldog anyukát kapnak vissza, sokkal jobban járnak, mintha el sem mentél volna.

      Kedvelés

  2. …ezt a posztot megtalálni hozzá, lol! :DDD

    Én sem tudom elképzelni, mitől fél a többség. Szerintem nem annyira Mr. R.F. Owl látogatásától, mint inkább attól, ki mit gondol. Ahogy adele1014 fogalmaz fentebb: oooottthagyni a férjet és a gyereket??? Kalandorkodni??? Mindkettő??? Húú…. Mások egyszerűen a magánytól félnek: attól, hogy egyedül beülni egy étterembe nem olyan autentikus élmény, mint párban vagy társaságban. Persze, más fíling, de nem rosszabb még ettől, az fix. Ennek a legyőzéséhez meg kell érteni és át kell élni pár dolgot: társsal és társasággal is lehetsz végtelenül magányos bárhol, és egymagadban is érezheted magad tökéletesen teljesnek és végtelennek, az egy részeként. Mindkettő tudatállapot, ami nem külső tényezőtől függ, és én mindkettőt átéltem.

    Kedvelés

    1. hát mer’ olyan kevés nem szektás írás van a vonzás törvényéről, h csak na! de bővebb választék esetén is valószínűleg ez maradt volna fenn a rostán, mert elég kézzel foghatóan tárgyalod benne a témát.

      kicsit olyan, mintha a társas magányt és az egyedül megélt teljességet nem illene felvállalni, pedig dehogynem… o.O

      ps.: milyen jól hangzik már az a név, h mr. owl copperdick? my name is copperdick. owl copperdick.

      Kedvelés

    2. “…egyedül beülni egy étterembe nem olyan autentikus élmény, mint párban vagy társaságban. Persze, más fíling, de nem rosszabb még ettől, az fix…”

      Kinek mi… Életemben nem voltam még egyedül étteremben, utazni meg pláne nem utaznék egyedül (nyilván munkát leszámítva, amikor muszáj). Egyszerűen nem köt le, totál unalmasnak tartom. Pedig hidd el, nincsenek félelmeim ezzel kapcsolatban :P

      Kedvelés

      1. egyedül sokkal jobban figyelek a környezetre, és olyan apró dolgok is megmaradnak az emlékeimben, amelyeket talán nem vettem volna észre. társaságban pedig közös poénok és pillanatok raktározódnak. egyik sem értékesebb a másiknál, nekem például mindkettőre szükségem van @=)

        az ellenérzés alapja nyilván nem csak félelem lehet. lelki alkat, pillanatnyi hangulat meg sok más tényező függvénye, akar-e az ember egyedül lenni. annyit azért visszakérdeznék, h ha még nem voltál egyedül, akkor mivel érdemelte ki a dolog az unalmas jelzőt @=P (jó, értem, munkaügyben muszáj, és olyankor tapasztaltál egyet s mást, de az szerintem tök más. vagy mégsem?)

        Kedvelés

        1. Nemes egyszerűséggel el sem tudom képzelni, hogy lekötne, úgyhogy nem is próbáltam soha… Egyedül lenni persze kell, de akkor nem ülök be étterembe, vagy utazom el, hanem elszöszölök otthon magamban a gondolataimmal.

          Kedvelés

  3. Na hát megint a szívemből beszéltél. Jó pár éve egyszer csak arra ébredtem, hogy nekem meg kell innom egy cappuccinot az Eiffel toronyban. Ha kell, hát kell, kinéztem egy napot, amikor olcsó volt a fapados repjegy oda is, meg vissza is, aztán elkezdtem neten szállást keresni. Persze nem találtam. Na mondom, annyi baj legyen, legfeljebb egész éjszaka sétálok, vagy alszom egy padon. (Úgysem csináltam még olyat. Eddig a legkalandosabb alvásom egy Love Parade után volt Berlinben, a pályaudvaron, a földön. De az nem ér, mert akkor az unokahúgommal voltam.) A kaland azzal kezdődött, hogy a reptérről bejövő busz (rendes vonaljegyes, nem iránytaxi, kinek van arra pénze) letett valahol a fenében, ami rajta sem volt a térképen. Házak, bokrok, fák, be is sötétedett. Hol lehet a metró? Egyáltalán mit kell keresni? Ja és egy kukkot nem tudok franciául, de tényleg. Na nem baj. Most már benne vagy gbw, járd körbe a teret, azt’ valahol csak találsz valami lejáratot, ami vagy nyilvános WC, vagy metró. Aztán egy fél óra múlva már két amerikai turistát istápoltam a metró térképe előtt, mintha született párizsi lennék. Na de továbbra sem volt szállásom, az éjszaka meg közeledett. Gondoltam, elmegyek Anvers állomásig, ott van a legtöbb szálláshely, majd csak lesz valami. És lett is. Mondjuk az első (elegáns) szállodából alig tudtam elmenekülni, a 120 eurós szállásdíj pillanatok alatt lement 80-ra, de ez még mindig vagy másfélszer volt, mint amennyit az egész párizsi kirándulásra rá tudtam szánni. Aztán pár sarokkal odébb találtam egy kis aranyos motelt (rövid alku után) 30-ért.

    Kedvelés

    1. fúúúú, e komment láttán hányan fogják gondolni: “én is de sokszor álmodoztam erről! de jó neki…”

      és ezen a ponton felmerül a kérdés, h ki tekinthető örültnek. aki egy életen át csak agyal rajta, de nem bírja megtenni, vagy aki felpattan és nekivág, fittyet hányva mindenre? gondolati struktúrától függ a válasz, nálunk egyértelmű, ugye @=) mindenesetre óriási sztori, már csak ezért is megérte a poszt, úgy érzem.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s