„És kivel mész?” – kérdezte a milánói út előtt mindenki. A válasz szemelkerekedést, száj elé kapott kezet, izgatott sikkantást, leplezetlen aggodalmat vagy őszinte csodálatot eredményezett. Egyikkel sem tudtam mit kezdeni, mert eszembe sem jutott, hogy amire készülök, rendkívüli lenne. Azon viszont elröhögtem magam, hogy a szervkereskedőktől nem félek-e.

Régen sok mindentől féltem. Féltem a sötétben, az idegenektől, a váratlan helyzetektől, a smink nélküli tükörképemtől, meg ilyenek. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy tudatosan elkerüljem őket, ha lehet. Furcsán néztem azokra, akik meditálnak vagy relaxálnak, mert ha becsuktam a szememet, ellazulás helyett barátságtalan érzések vették birtokba a lelkemet.

Nem paranoiák, csak egészen kicsi, pitiáner gondolatszövedékek, amelyek többnyire arra irányultak, miért nem lehet minden kiszámítható, biztonságos és olyan, hogy semmi kellemetlenség ne érjen benne. Érdekes, de ha az a világ létezne, ma már unalomra hivatkozva állítanám a feje tetejére.

Ez se volt egy rossz pillanat.

Ez se volt egy rossz pillanat.

Kérdezték tőlem azt is, hogy szerintem az egyedül utazáshoz mi kell. Mintha a milánói három nap szakértővé tett volna benne. Oké, hozzácsaphatjuk decemberben jegyzett göteborgi másfelet, mert akkor voltam először hasonló helyzetben. Amikor tavaly szeptember végén világossá vált, hogy a svéd móka így zárul majd, hát én berosáltam.

Volt öt kemény percem, na. Köpni-nyelni nem bírtam, mert elképzelésem sem volt, mihez kezdek éjjel egy messzi nagyvárosban. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg egyetlen szállodából sem vitt még el senkit a rézfaszú bagoly. Talán a mogorva madár hiányára való rádöbbenés egyenlő azzal, amit úgy hívnak: ősbizalom.

Bízom benne, hogy minden jól alakul. Bízom magamban, hogy tudom, mit akarok. Bízom magamban, hogy odatalálok. Bízom az idegen feliratú buszban, hogy oda visz, ahová gondolom. Bízom benne, hogy az Északi-tengerbe nyúló stég elbírja a súlyom. Bízom benne, hogy a víz, a levegő, föld és a tűz a barátom. Bízom a repülőgép-pilótában, az útbaigazító idegenben, meg persze a saját ösztöneimben. Még a dóm előtti galambokban is, hogy nem tojnak le. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, kockáztatok, de ez olyan játék, ahol csodát nyerhetek. Cserébe mindössze el kell fogadnom a szabályt, miszerint a következő lépést nem tudhatom előre.

Utazhatnék úgy, hogy nemcsak a következő lépést tudom előre, hanem az összeset. Órákra bontott napirenddel. Fix programmal, amit magamnak állítok össze, vagy éppen más csinálja meg nekem. Sokaknak biztonságot nyújt, ha fél évre előre papír van a kezükben, hogy augusztus tizenhatodikán tizennégy óra huszonöt perckor a legnagyobb gízai piramis bal elülső csücskénél lesznek, előtte és utána pedig betolhatják az ólinklúzív menüket, hogy még véletlenül se haljanak éhen. Ezzel semmi gond nincsen – egészen addig, amíg nem csúszik a napi program egy keveset. Mert akkor talán jön a rézfaszú bagoly, és vége mindennek.

Pedig akár úgy is lehetne tekinteni, hogy a buli éppen akkor kezdődik el. Amikor fogalmad sincs, merre leszel félóra múlva, hol és mikor jut vacsora, vagy merre megy a villamos, amelyik zötyög alattad. Vannak, akik ezt olyan szintre emelik, hogy még lekötött szállás sem kell nekik – én jóval kényelmesebb vagyok: a komfortérzetemhez kell egy biztos pont, amit kényelmes ággyal és tiszta fürdőszobával a menedékemnek tudhatok. De amint kihúzom a lábam az aktuális szobácskából, a társasjáték elindul. Nem szívtam be, tényleg társas; még akkor is, ha egyedül vagyok.

Aki még nem élte meg, annak nehéz lesz elképzelni, előre szólok. Ez a játék úgy zajlik, hogy lépek – tehát gondolok vagy cselekszem –, és előbb-utóbb választ kapok a lépésemre. Ha átfagyva ücsörgök egy milánói étteremben, C-vitamin utánpótlási lehetőségeken törve a fejem, perceken belül megjelenik a pincér, egy ajándék kosárka mandarinnal a kezében. Ha látni szeretnék egy nevezetességet, de nincs meg a szükséges térkép GPS-en, a papírt meg lusta vagyok elővenni éppen, egyszerűen belebotlom. A Scalával így jártam: egy villamostábla közölte velem, hogy a következő megálló, csak kövessem a síneket.

Ezért merek tehát elindulni, akár egyedül is. Mert frenetikus dolgok történnek, ha csak hagyom, hogy történjenek. Mintha apró fogaskerekek rendeznék olyanra a létezést, amilyennek lennie kell. Ettől a felismeréstől fosztják meg magukat azok, akik szervkereskedők meg rézfaszú baglyok bűvkörében élnek.


Még több cikk: