Milánó fantasztikus, egyedül utazni meg tanulságos

Olaszország második legnagyobb városa már vonzott egy ideje. Így amint megláttam, hogy négyezer forint sincs egy repjegy, azonnal eldöntöttem: megyek. Senkinek sem szottyant kedvem feltenni a szokásos kérdéseket („szeretnél jönni? ráérsz? van pénzed?”), tehát egyértelmű volt, hogy ezt a kalandot a saját magam társaságában kell megélnem. Vártam, mikor kezdek majd félni, de az a pillanat nem jött el. Még akkor sem, amikor lázasan remegve fetrengtem egy hotelszobában az otthonomtól ezerkétszáz kilométerre – de ne szaladjunk ennyire előre!

Amikor szombat hajnali fél négykor bambán kornyadoztam Ferihegyen, eszembe sem jutott firtatni, hogy hülye vagyok-e. Előtte úgyis megtettem, s a válaszom egy laza tökmindegy. Ha megtetszik egy hely, ahová van időm, energiám és lehetőségem eljutni, miért ne tenném meg? Talán mert az egyetemes társadalmi etikett szerint hobbiutazni évente csak egy vagy két alkalommal lehet, azt is csak diszkréten? Morális elősírások helyett viszont hirtelen jogszabályokra lett szükségem, amikor az induló járatokat mutató kijelzőn a beszállás helyével ellentétben a következő infó jelent meg…

Képzeld el a fejem, amikor megláttam...
Képzeld el a fejem, amikor megláttam…

Éjjel egy óta úton voltam Nyíregyházáról, a három ajándék napomból pedig kapásból elvettek felet. Nem baj, jót beszélgettem egy lánnyal, aki éppen az olasz szerelméhez igyekezett, és ez volt élete első repülése. A pozitív gondolkodás és az asszertív kommunikáció mellett masszívan tanakodtunk, kinek pereljük szarrá a kurva anyját, amiért egy hetvenperces útnál ekkora csúszás történhet. Megállapítottuk, hogy jár nekünk kétszázötven euró, ami jól jönne, csak az ügyfélszolgálat vis maiornak titulálta a gép műszaki hibáját – pedig nyilván nem az, úgyhogy folyamatban az udvarias levelezés a Ryanairrel.

Amikor a repülő az esőt és a szürke felhőket maga mögött hagyva végre felemelkedett, minden a helyére került bennem. Nem érdekelt, hány óra van, vagy éppen miről maradok le. Fix programom nem volt, másfelől pedig hiszek benne: minden úgy történik, ahogy lennie kell. Ha ennek most pont így, akkor végül is ámen – úgysem tehetek ellene semmit, ha beleszakadok se. Inkább optimistán nézek előre. Azaz oldalra, az ablakon kifelé, mert imádom hófehér vattacukorfoszlányokkal díszített végtelen kék eget.

Már majdnem ott.
Már majdnem ott.

Bergamo megint szürke volt. De legalább Caravaggióról nevezték el a repülőteret, aki majdnem olyan ügyesen festett, mint ahogy én rajzolok ránézésre is halmozottan hátrányos helyzetű pálcikaemberkéket. Milánó stíluskavalkádját egyórányi buszutat követően pillanthattam meg. Azelőtt sosem láttam még műemlékszerű házakkal egybeépített üvegpalotákat, a tetejükön világító neon feliratokkal! Hallottam, persze, hogy az észak-olasz régió az ipar és a művészet békés együttéléséről nevezetes, mégis elkerekedett a szemem. Pláne akkor, amikor rájöttem, hogy hiába egész európás a telefonra telepített GPS-em, néhány ország térképe nincs benne alapból – természetesen az itáliai sem. Hát én vagyok a hülye, meg kellett volna néznem. A hotel amúgy is csak vagy három kilométerre van, és biztos kinyögi valaki, merre.

A Stazione Centrale (stációne csentrále, zene füleimnek!) hemzsegett a segíteni vágyó afrikaiaktól meg a helyi csövesektől, akik nyilvánvalóan pénzt vártak az eligazításért cserébe. Szerencsére az olaszok valami csoda folytán akkor is kommunikációképesek, ha egyszerűen nincs közös nyelv. Nyitottak és meg akarják érteni az embert, úgyhogy a szálloda utcanevének hallatán elmutogatták, hanyas busz kell nekem. Nyilván tájékozódtam előre, de olyan villamost javasolt az útvonaltervező, amiről senki sem tudta, hol áll meg.

Vettem egy 48 órás tömegközlekedési jegyet, sikeresen elfoglaltam a tágas, saját fürdős szobácskát – rácsodálkozva a bekészített eldobható textilpapucsra, fogmosó- és borotvaszettre –, majd a wifi sebességéből megállapítottam, hogy a következő három napban egészen biztosan nem lesz Olaszország GPS-térképem. A háromszázvalahány megát ugyanis hetvenkét óra alatt sem töltöttem volna le. Nessun problema, a recepción kaptam papír változatot, rajta a metróvonalakkal és a nevezetességekkel. Meg amúgy is oda megyek, ahova sodor az élet. Először is a Duomo megállóhoz, átszállással a föld alatt – milyen szépen kitábláztak mindent!

Őszintén meglepett, hogy olaszok tömegével sodródtam, akik olaszul beszélgettek, kiabáltak, telefonáltak, nevettek és SMS-eztek. Igyekeztem minél kevésbé bámulni, mi van rajtuk, hogyan állnak, ülnek, gesztikulálnak és viselkednek. Hogyan nyitják ki az apróra hajtogatott esernyőjüket, amikor az aluljáró lépcsőjén felérve, a Piazza del Duomo díszkövére lépve csupán egy pillantásra méltatják az előttük magasodó reneszánsz-barokk-gótikus épületet – mintegy megállapítva, hogy „még ez is megvan, vazze!”, aztán tovább zsizsegnek a hasonló kaliberű vityillók valamelyikébe. Mondjuk a Galleria Vittorio Emanuele II galéria-passzázs-plázába, valamelyik múzeumba vagy ilyenek… Jézusom, merre forduljak, mit nézzek meg elsőnek? „Szkúzi, szkúzi szinyorína!” – ütközött belém egy talján fiatalember, aki annyira nagyon olasz volt, mintha az összes tipikus vonás egyszerre öltött volna testet benne.

A dóm külső-belső szemrevételezésére voksoltam kezdetnek. Amikor viszont egyszerre kutattam a fényképezőm és a telefonom után, rájöttem: ez így nem lesz jó. Egyensúlyban kell lennie a megélésnek, illetve a megörökítésnek. Tehát ha engem most hajt a kíváncsiság, hogy bemenjek, körülnézzek, tapasztaljak, lássak, halljak, érezzek, akkor pont leszarom a tökéletes szöget. Kattintok kettőt, aztán arrivederci, amore. A XV. században épült székesegyház oldalán LCD kijelzős reklámok kaptak helyet. Amikor először jutott el az agyamig, hogy nem a kialvatlanságtól hallucinálok bazinagy DKNY feliratot, leesett: a divatfővárosos duma kőkemény valóság holmi költői túlzás helyett.

Mielőtt azonban erről meggyőződtem volna, bementem a dómba, gyújtottam egy gyertyát, megköszöntem, hogy ott lehetek, és végignézegettem az ablakokat, a szobrokat, az oltárt – japán turisták hónalját nem. A párizsi Notre Dame-ban ugyanis más sem volt, csak rikácsoló tömeg, tehát számítottam rá, hogy a világhírű templomok talán mind olyanok lehetnek. A milánói építményben szakrális hangulat uralkodott, ám nem időztem sokáig, mert jelzett a gyomrom, hogy kajálni kéne.

Az ilyesminek márpedig igyekszem megadni a módját, úgyhogy az utcai hotdogárus helyett szépen átcaplattam a Galleria Vittorio Emanuele II-be (magamban aranyplázának neveztem el), és kilenc euróért olyan étteremben faltam pizza margheritát egy Gucci meg egy Louis Vuitton üzlettel szemben, ahol a pincér a valagam alá tolta a széket. A hamisítatlan paradicsomszószra olvadt sajt néha kilógott a számból, amíg a tőlem néhány méterre álmélkodó, rohanó, vásárolgató tömeget figyeltem. A végén kiderült, hogy borravalóval nem gatyáznak, a tízesből automatikusan visszaadnak egyet.

Az eső zuhogott és besötétedett, tehát a boltok nézegetése tűnt a lehető legszuperebb ötletnek. Igyekeztem a lehető legnagyobb természetességgel bemenni a legnagyobb divatmárkák boltjaiba, felpróbálni néhány egyévnyi minimálbérbe kerülő napszemüveget, megtapogatni a táskákat, a ruhaanyagokat… Talán Dioréknál találtam egy olyan osztályt, ahol már árcédulák sem voltak, noha addig még kihagyhatatlan akcióval is találkoztam: 6 995 € helyett csupán 6 495-be került egy tárca méretű tatyócska. Hamar világossá vált, hogy az ilyen boltok egyik alapszabálya, hogy fotózni nem lehet. Ezért a Galleriával szomszédos korzóról nyíló La Rinascente illatszer-kánaánjába lépve már tudtam: okosan, gyorsan és észrevétlenül kell az ilyesmit intéznem.

Fejkendős arab nők, afrikai csokibabák, hadarva mutogató ázsiaiak és porontyukat szorító olasz családanyák tolongtak a luxusparfümök és sminktermékek között. Az egyenruhás, egyensminkes és egyenmosolyú kiszolgálók – bár jócskán derogálna nekik ez a szó – mindenkire lelkesen fújkáltak meg pingáltak, hogy mindenki el tudja dönteni, melyik kompozíciót vagy árnyalatot válassza. Esetleg mindet, ha éppen kedve szottyan. A kosár helyett elvehető, hosszúkás bevásárlószatyorban ugyanis elfér vagy száz rúzs, körömlakk, szemceruza, blabla. Mozgólépcső visz az emeletre, az elsőre, a másodikra, a harmadikra… Armani, Ralph Lauren, Dolce & Gabbana, Valentino, Loboutin, Manolo Blanhik. A kifutók életre kelnek, s modell lesz rajtuk mindenki. Selyemsál már van ötszázért. Euróban, tetszenek érteni.

Egyszerű öltözetű asszonyok huppannak le a tömött puffokra, hogy az eladók kifinomult eleganciával húzzák az üvegtopánkákat a lábukra. Nézegetnek, próbálgatnak, választanak, vásárolnak. Elsőrangú szombat esti a program. A pasik meg engedelmesen várakoznak a sarokban, vagy éppen a márkás öltönyök és ingek közül válogatnak. Amikor a tükörben szelfizek, egy hátrazselézett hajú, csokornyakkendős fazon a pult mögött rám vigyorog – mintha mi ketten játszanánk egy ligában, nem a vásárlók. A hangulat őszintén lenyűgözött és magával ragadt, de a rózsaszín felhőn keresztül egy kérdés mégis beférkőzött az agyamba.

Vásárolnék-e itt, ha kimeríthetetlen bankszámlám volna? Adnék-e valamiért annyi pénzt pusztán azért, hogy elmondhassam magamnak és másoknak, hogy igen, megtehetem, halleluja? Hamar rájöttem a válaszra: egyszer talán kipróbálnám, de nálam ruhák, kiegészítők és kozmetikumok terén a funkció a változatosság a legfontosabb. Szóval előbb vennék meg kétszáz darab tízezer forintos cipőt, mint egy kétmilliósat. Ez sem kevésbé gyarló, mert szívből örülnék annak, hogy szinte mindennap másik van.

A La Rinascentéből kiballagva egy csokibolt-reklámba botlottam, ami a kiírás szerint a hetediken van. Négy emeletet alatt is egy fél életre való élménnyel, gondolkodnivalóval és impulzussal gazdagodtam, jézusmária! Vissza nem mentem, csak előre, a boltíves árkádok alatt egy márványlépcsős Zarába, ahol csak felfelé lehetett menni – lefelé nem vezetett semmi, csupán egy félreeső sarokba dugott lift. Szermányoltam két nadrágot magyar viszonylatban is jutányos pénzért; egy ötödáron kínált fekete bőrcsizmát viszont ott hagytam, mert az orrán fehér karcolás húzódott, mintha végighúzták volna rajta egy kulcs hegyét. Hibás cuccért képtelen vagyok fizetni, ráadásul az időjárás-portálok által ígért tíz fok körüli, napsütéses, maximum enyhén felhős időjárást tökéletesen komálni fogja a velúrcsizmám is. Az éppen aktuális zuhé biztos csak átmeneti meteorológiai baki. A hotelbe visszatérve lezuhanyoztam, hazatelefonáltam (mármint neten, mivel a szüleim szerencsére nem elveszettek a digitális korban) és a szomszéd szoba olasz kacarászását hallgatva már tíz körül álomba zuhantam.

Vasárnap korán keltem, és a kiválasztott ingyenes sétatúra kiinduló pontja felé vettem az irányt. Ennek az lett volna a lényege, hogy a San Babila templomtól két és félóra alatt egy helyi emberke megmutatja a nevezetességeket, csakhogy a meseszép utcán elindulva magamtól is megtaláltam mindent.

Először a helyieket követve találtam egy pékséget, ahol ropogós, prosciuttós paninit szereztem reggelire. Majd véletlenszerűen elindulva elém tárul a dóm tornya, csak el kellett indulnom az irányában. Napsütésben még szebb volt, mint előző nap. A négerek fonalkarkötőket aggattak a csuklómra („Good luck from Africa! Do you know Africa? Do you have a boyfriend?”), néhányan megkérdezték, orosz vagyok-e, a japán turisták pedig folyton odajöttek kérdezősködni, mert helyinek néztek. Sőt, még a politikai célzattal aláírást gyűjtő helyiek is lecsaptak rám, amit bóknak vettem – hiszen Milánónak van stílusa.

duomo-galamb-tempty
Mondom én, hogy van stílusa.

A dómtól továbbsétálva hirtelen feltűnt a horizonton a Sforza kastély trónja. Akkor dőlt el, hogy az egyetlen helyhez és időhöz kötött programot is kihagyom. Inkább tényleg arra megyek, amerre a szellő sodor. „Hey, Angelina! I’m Brad Pitt!” – kiáltott felém egy fehérre mázolt képű, csigás parókát viselő, pufók itáliai. Mivel a napszemüvegemmel bajlódtam éppen, amihez egy három milliméteres csavarra kellett koncentrálnom, nem tudtam előre kitérni. Már vonszolt is a csuklómnál fogva a társához, aki Leonardo DiCaprióként mutatkozott be. Én meg a nyílt lapok híveként kapásból rávágtam, hogy bocs, de nincs nálam pénz. Ettől szemmel láthatóan alábbhagyott a lelkesedésük, de aranyfogukat rám villantva mosolyogtak még egy kicsit.

Hátat fordítottam nekik, mert várt a tornyos-boltíves kastély, ahol az átjárókban régi olasz muzsikát húzott az utcazenész, a lövészárokból pedig kismacska dugta ki a fejét. Nem számított a múlt, a jövő, vagy hogy hány óra van épp. Mentem, amerre jólesett, és méterenként akadt valami meglepetés. A Petőfiről elnevezett sétány a kastély előtti Sempione parkban. Az Arco della Pace, ami diadalívre hajaz. Olaszul ujjongó gyerekek a vidámparkban. Egy hülyén, terpeszben futó ferdeszemű faszika. Egy apró vízesés a fák között. Egy csodás kút, ahol hajléktalan mosakodott – természetesen öltönyös. Egy hosszú, forgalmas sugárút, rajta a tévétornyos RAI székházzal. Egy étterem valamelyik mellékutcában, ahol isteni tintahalat és grillezett cukkinit adnak.

Az órák teltek, és mire a lépésszámlálómra pillantottam, már meghaladtam a tizenöt kilométert. Közben találtam egy kávézót, ahol a desszertlapról a séf specialitását kértem, őszintén bízva benne, hogy nem nugátos hiénaszelet lesz. Finom sütike volt ribizlivel, ráadásul az ottani wifinek hála, húsz perc alatt letöltődött az olasz térkép a GPS-hez. Csak éppen ránézni nem volt időm soha, mert mindig jólesett elindulni valamelyik irányban. Kockázat nulla, a tömegközlekedés segítségével bárhonnan háromnegyed órán belül visszajuthatok a szállodába.

A sütit viszont… hát, elloptam. Az úgy volt, hogy az emeleten üldögélve fizetni szerettem volna, de a pincér mondta: a földszinten tudok majd. Lementem, sorbaálltam, végül megkaptam a kasszánál, hogy perkálnom odafent kellett volna, esetleg itt lent az ajtó melletti sarokban. Utóbbit választottam, de se pénztárgépet, se másik pincért nem láttam. Addig kerestem őket, hogy egyszer csak kint voltam. Az üvegen keresztül visszakukucskáltam, hátha utánam szólnak, vagy mégis megtalálom az illetékes elvtársat. Sehol senki és semmi. „Oké” – állapítottam meg magamban, és nem teljesen tiszta lelkiismerettel, de a továbbindulás hívó szavának engedelmeskedve elsétáltam.

Miután már tényleg minden lépést éreztem a lábamban, s a huszonöt kilométeren is túl voltam, lehuppantam a főtéren egy garnélás panini vacsorára, hogy aztán egy villamosmegálló tábláját kémlelve a homlokomra csapjak. A következő: Teatro alla Scala. Basszuskulcs, azt meg kihagytam! A vili nem jön, még egy kis séta. Közben egy affocato, ami fagylaltgömböt jelent forró csokoládéban úszva. Tiramisut választottam tejcsokival. A világhírű színház előtt egy márványpadra rogyva fejeztem be a desszertet, majd szemrebbenés nélkül belógtam az előtérbe. A turisták beérték az épület külsejének fotózásával – az egyedül utazók amúgy mind szelfiznek a nevezetességekkel –, de az én kíváncsiságomnál csak a pofátlanságom erősebb. Így kerültem zebramintás nadrágban az opera fellegvárába, s pózoltam ájfónnal a tükörben. Az estélyis-öltönyös olaszok pedig jól megnéztek. Cserébe én is őket.

Aztán felültem a retró, szó szerint fapados villamosra – hipermodern is van, városrésztől függően –, amiről fogalmam sem volt, merre megy. De hát nem mindegy? Bárhol leszállhatok, a szemközti megállóból a főtérre érkezve. Zötykölődtem és nézelődtem jó sokat, majd egy Billánál valósággal leugrottam. Élelmiszerboltot vagy szupermarketet ugyanis addig egyáltalán nem láttam. Már komolyan tanakodtam, hogy ezek kizárólag péksüteményen, kávén, tésztán, pizzán meg paninin vannak. Ami kissé para, mert gyümölcsből meg zöldségből nekem azért lecsúszik a napi öt adag. A sors ezúttal friss, olcsó epret és sárga szilvát sodort az utamba. Villamoshoz vissza, metrózás átszállással, hotel, fürdés, net, húdefáradtvagyok, jóccaka. Ez aztán a dolce vita!

Hétfőn fél hétkor keltem, mert egy egész napot terveztem Comóban. A Stazione Centrale huszonvalahány vágányt tartogat, és olykor az indulás előtt két perccel írják ki, melyikről indul a vonat. Természetesen az enyém is ebbe a kategóriába tartozott, szóval futottam egy keveset, de nem para. A sima gyorsvonat volt olyan, mint nálunk az InterCity első osztálya. Egy középkorú úriembertől azért megkérdeztem, ez a szerelvény megy-e Comóba, mire rávágta, hogy persze. „Az utolsó megálló Svájc előtt” – magyarázta, mire leesett az állam. Akár hiszitek, akár nem, én az idegen országokkal még mindig úgy vagyok, hogy rájuk csodálkozom: jé, ezek léteznek a valóságban, nem csupán a földrajzi atlaszban?

A félóránál alig hosszabb utazás alatt egyik pillanatról a másikra váltották fel hegyek a toronyházakat. Mégpedig olyan magaslatok, amelyeknek nem is a tetejük veszett a felhőbe, hanem a közepüknél úsztak szürkés vattapamacsok. A látvány csodálatos, az idő meg majd kitisztul – gondoltam, amikor leszálltam a S. Giovanni állomáson. Rögtön megcsapta az orrom a nagy vizek utánozhatatlanul finom illata. Térképre nem volt szükség, követtem a szimatomat. Esett az eső, de csak egy kicsit zavart. Mivel napközbenre tíz fokot és napsütést ígértek még három napja, azt hittem, néhány óra múlva már a fogaskerekűvel kapaszkodhatok az Alpokba, hogy a lábaim előtt heverjen két ország csodálatos tava. A félgömb alakú, zöldellő fák, a selymes gyep és az erkélyekről mindenfelé futó növények még a februári esőben is hamisítatlan mediterrán hatást keltettek.

Aztán megláttam a Comói-tavat. (Nem esik jól kötőjellel írni, pedig elvileg így kell.) Meg sem torpanva közelebb mentem hozzá a parkból, és abban a pillanatban – mintha egy láthatatlan buborék falán hatoltam volna át – orkán erejű szél tépte darabokra az esernyőmet, a fémdarabok szanaszét szakadtak és törtek belőle. Egy részük a hajamba akadt, de nem volt időm foglalkozni vele, hiszen a csizmám teljesen átázott, mégpedig a zoknimmal együtt. Ez még kevés ahhoz, hogy feladjam, úgyhogy a lábujjaimmal is kapaszkodva végigcaplattam egy hosszú stégen, amitől csak egy irányban volt messze a part, amúgy kikötő ölelte.

Láttam a hajókat, láttam Svájcot, és láttam a fogaskerekűt, ahogy már az útja elején elvész a szürke felhőkben. Fájdalmas volt a felismerés, hogy nincs értelme felmennem, de az egyre kegyetlenebb időjárás miatt maradnom sem. Úgy terveztem, kimerülésig mászkálok a parton, ehhez képest tíz perc jutott belőle. Nagyon fáztam. Remegtem. Éreztem, hogy a jéghideg, csuromvizes láb már nem puszta kényelmetlenség, hanem kifejezetten veszélyes.

Nem volt más választásom, vissza kellett mennem az állomásra, s mihamarabb eljutni az egyetlen biztos pontra, a szállodába. Az sem segített volna, ha lepottyan az égből egy vízálló csizma, legalább két pár zokni, egy vastag nadrág, egy télikabát, sapkával, sállal meg kesztyűvel, ja meg egy acélszerkezetes atomernyővel. Akkor sem láttam volna semmit. A felhők megették a hegyeket. Menet közben (slitty-slatty) betértem egy Carrefourba melegedni, ahol vettem némi tésztát és fűszert itthonra. Kétszázvalahány forint fél kiló teljes kiőrlésű, barna spagetti, halleluja! Csakhogy a lábam már nem melegedett, sőt: kifejezetten érzéketlenné vált, ami egy csöppet aggasztott, na.

Az állomáson örvendezve láttam, hogy tíz perc múlva indul egy vonat Milánóba. Odamentem a vágányhoz, és vártam. Leülni nem lehetett, tehát a teljes súlyommal jéggé fagyott lábamon tipegve szuggeráltam, hogy pitbull vagyok, nem lesz semmi baj. Olyan gyerek- és tinikor van mögöttem, hogy egyetlen köhintés után dukált a doboz antibiotikum, tehát a saját fizikai határaimat ilyen értelemben még nem tudom. Számoltam a perceket visszafelé, s próbáltam érdekes, pozitív dolgokra figyelni. A néni szatyrából hirtelen kibúvó kutyafejre. A furahajú pasasra. A bőröndjében megbotló koreaira. (Nem, nem tudom megkülönböztetni az ázsiaiakat, szóval tippeltem csak.)

A vonat nem jött.

Bemondták, hogy késik tíz percet. Olaszul, de minden szót értettem. Biztos van egy vészüzemmód az agyunkban, amikor a nyelv nem lényeg, hiszen bizonyos asszociációk mentén össze tudjuk rakni a jelentéseket. Egyre jobban rázott a hideg. A kijelzőn a 10-es 15-re váltott, 20-ra, majd 25-re. A fölötte lévő vonat mellett 70 szerepelt. Féltem. Tehetetlen voltam, sebezhető és szerencsétlen. Már rég nem bírtam azt hazudni magamnak, hogy nem hideg a lábam. Csak azt hajtogattam fejben, hogy nem lesz semmi baj, erős vagyok, leküzdi az ilyesfajta apró környezeti kellemetlenségeket a szervezetem. Több mint félóra késéssel befutott a lausanne-i EuroCity, ahol volt ugyan fűtés, de már semmit sem éreztem belőle Milánóig. Robot üzemmód, két metró, még több víz a lábamra, jaj.

Egy kiscsávó éppen a toalettet takarította a szobámban, amikor beestem, lerúgtam a csizmámat, kicsavartam a zoknimat, és megállapítottam, hogy hiába csípek óriásit a talpamba, mintha hozzá sem értem volna. Az ujjaimat sem láttam még ilyen lilásnak, szobahőmérsékleten pedig valósággal égni kezdtek. Elsőfokú fagyási sérülés – állapítottam meg, amire egy kis langyos áztatás tűnt a legjobb ötletnek. A légúti tünetek alapján pedig lassanként, fejfájással együtt jelentkeztek. Még délután egy sem volt, de nem hagyhattam, hogy a harmadik napom emiatt kárba vesszen. Hajszárítóval nekiestem a csizmának, de a masina fél perc alatt bedöglött. Kikapcsolt és úgy maradt. Szinte hallottam, hogy a sors röhög a markába valamelyik sarokban.

Akkor két zokni fel, szomszéd étterembe át, szénhidrátpótlás. Csak olaszul tudott a pincér meg az étlap, de elég hatásosan adtam elő, hogy hiába előétel a házi ravioli, nekem biiig (távol tartott kezek) pasta kell. Megértette. Hozott mellé péksüteményt. Ők zsömlével eszik a tésztát, előételnek. Plusz van mellé ropogós kétszersült pálcika. Mennyei volt a hússal és gombával töltött, sonkával meg parmezánnal megszórt tészta. Ja, pezsgőt is adtak hozzá ajándékba, meg kihoztak egy nagy tál mandarint mogyoróval – pont, amikor a C-vitamin pótlási lehetőségeken morfondíroztam. A csizmám nem sokkal lett szárazabb, a hideg se rázott kevésbé, de legalább jóllaktam.

Most mi a frászt csináljak? A Duomo környéki boltlátogatás tűnt a legvízmentesebb, legmelegebb alternatívának. Jártam lemezboltban, pincébe rejtett outletben – egy sima fehér ing csak negyvenezer négyszáz helyett –, miközben a testem pihenést követelt, a tudatom meg hajtott volna előre. Nem kétséges, utóbbinál szoktam tartani az irányítást, csak nem éreztem azt a pontot, mikortól kezdve lehetek a saját magam ellensége. Az aranyozott tükrökből egy vörös, bágyadt szempár nézett vissza rám. A szituból még egy echte (vagyis originale) tiramisut tudtam kihozni, némi villamosozást – a 48 órás jegyre még hétfőn is zölden villogott és buon viaggiót kívánt az automata –, meg egy diszkrét hatvandekás zöldségvásárlást vacsorára, helyi prosciuttóval és mozzarellával. „Pitbull vagyok!” – motyogtam egy isten háta mögötti megállóban, megint (vagy még mindig?) csuromvizes lábbal.

A hotelben forró fürdőt vettem, amiből kiszállva epilepsziás sztepptáncos módjára remegtem össze-vissza, és átfutott az agyamon, hogy a bankkártyámmal járó biztosítás éles helyzetben vajon mit takar. Közben a tudatom egyik fele seggbe rúgott iszonyatosan, hogy egy kis láztól nehogy már befossak. Alig tudtam megfogni a telefonomat, ezért kihangosítva, rekedten és taknyosan vázoltam a helyzetet egy barátnőmnek meg a szüleimnek. Úgy terveztem, először cenzúrázatlanul ráöntöm valakire, aki elbírja, utána meg szépítve leadom az ősöknek. Én meg a szépítés, képzelhetitek. Pláne, hogy anya már a hellónál diagnosztizálta a helyzetet.

Elhatároztam, hogy a farkam alá csapok, és másnap négy óra negyven perckor ha üdén nem is, de legalább tűrhető közérzettel kelek. Amikor a lázálmokból többször felriadtam, akkor sem fogadtam el más lehetőséget. Haza kell jutnom, haza fogok jutni. A testem tudja a dolgát, ennyi. Amikor az éjsötétbe belevisított az ébresztő, reflexszerűen pattantam fel. Villamos, állomás, busz, repülő, menni kell, menni kell. Kifújtam az orrom, és megállapítottam, hogy jé, egy kicsit mintha náthás lennék, de amúgy minden fantasztikus.

Megveregettem a vállam, ötkor leadtam a kulcsot a félálomban kitámolygó portásnak, és az útvonaltervező app utasításait követve elsétáltam a közeli villamosmegállóba. Ahol kiderült, hogy az útvonaltervező jól tervez ugyan útvonalat, de a menetrend nem nagyon érdekli, mint olyan. Hiába adtam meg az utazás időpontját, óránként egyszer közlekedő járatot ajánlott, ami pont tíz perccel azelőtt ment el, ötven várakozás meg nem fért bele.

Semmi gond, akkor megyek metróval – legyintettem, majd lezárt aluljáróval szembesültem. Hát velem nem fog holmi tömegközlekedés baszakodni, ha már ilyen szépen legyőztem a betegséget! Emlékeztem rá, hogy a hoteltől L alakban van az állomás, és ha a rövidebbik szárát lesétálom a betűnek, akkor a hosszabbikon már több busz is átvihet. Rákapcsoltam a sebességre, árkon-bokron átvonszoltam a bőröndömet meg a tésztával tömött reklámszatyrot – a terv szerint a táskámat még beleszuszakoltam volna abba, így a kétpoggyásznyi keret pipa –, és úgy elértem azt a kurva nem tudom hanyas buszt a nem tudom melyik utcán (ilyenkor nekem csak az irányérzék fontos), hogy a félórával hamarabbi reptéri járatot is elértem. Végül egy teljes kiőrlésű mozzarellás paninivel intettem búcsút Olaszországnak kora reggel, hogy délutánra hazaérjek.

Nemcsak egy másik kultúrát, pénzhez való hozzáállást és konyhát ismertem meg, hanem a saját határaimat is. Meg a velúrcsizmáét.


Még több cikk:

12 Comments

  1. Váháháhá, már nagyon vártam a beszámolót!!! A képek alapján így, esős időben is csodaszép lehetett, és a lehetőségekhez mérten az élet velejét szívtad ki, de rendesen. Ami meg a megszívást illeti: ó, nekem a rémálmom a vizes, fázós láb, ezért ha 25 foknál hidegebb van, és csak egy cipőt vihetek, mindig a vízállót szoktam. :) Sajnos, szoptam már be hasonlóképp, mint te, ezért mindig van nálam ma már mini gyógyszeres doboz és varázsigekészlet is, haha. De a lényeg, hogy hős vagy, és klassz kis önismereti tábor volt ez a kirándulás! <3
    ps.: Kevés alvás, hideg, eső – minden képen úgy nézel ki, mint egy modell!

    Kedvelés

    1. aha, rémálmod a fázós láb, de azért lesétálsz 50 km-t a mátrában télen @X’D (tudom, ha van cucc, akkor más a helyzet, de azért mégiscsak ott van benned a pitbullvér!) az én túlélócsomagom eddig csak a tudatom volt, ami így visszagondolva elég vakmerő húzás… gyógyszert viszont fel lehet vinni a gépre? nem csak akkor, ha bekrepálsz nélküle?
      ps.: majdnem kiköptem a teát @XD köszi! a fodrász lőtte séró azért sokat jelent, na.

      Kedvelés

  2. Hihetetlen, hogy (m)ennyire ellentétesen jön le valakinek ez a város.
    Én a hasonló sztorit úgy éltem meg, hogy egy hely, ahol fos az idő, nincs semmi látnivaló – a dómon kívül – és háromezer egy olyan pizza, amin nincs is hús. Ergo viszonylag gyorsan meguntam, pedig reggel mentünk, este jöttünk… Az egyetlen pozitívum talán az volt, hogy itt találkoztam először palackozott whisky-kólával :D

    PS.: Ha a kártérítés ügyben nem jutsz előrébb, keress meg nyugodtan (az eddigi levelezéssel/járatszámmal/dátummal), sanszos, hogy tudok tippet adni a meggyőzésükhöz.

    Kedvelés

    1. ó, akkor nem lúzerség volt kifognom ezt a rossz időt… sőt, kifejezetten szerencsésnek számítok a napfényes vasárnapommal @=P a pizzára nekem nem hiányzott a hús – asszem, én vagyok a pizzák gombóc artúrja, mert nagyjából mindet imádom -, a milánói makaróni hiánya viszont meglepett. mert sem milánóit, sem makarónit nem esznek. pláne nem rántott sertéshusival, ahogy nálunk kínálják az éttermek.

      PS: írok mélt, thx!

      Kedvelés

  3. Én nyaranta ki szoktam utazni Milánóba. 1-2 hónapot ott töltök a testvéremnél. Szép város, tele nevezetességekkel. A legfontosabbakat meglátogattad ugyan: de kimaradt Da Vinci Utolsó vacsorája (Santa Maria delle Grazie kolostorban). Amúgy mindegy is: én is csak kívül láttam a kolozstort, mert megtudtam, hogy legalább 1 héttel előtte le kell foglald a jegyet, hogy megnézhessed :D
    A dumomo előtt van egy kép a galambokkal. A kukoricékat te vitted magaddall, vagy az arabok osztogatták? :D Én megszívtam előszőr (4 éve) odanyomták a markomba: mondtam nekik grazie, no no per favore de inzultáltak. Persze a végén elkértek 5 eurót néhány szem kukoricáért. Próbáltam elmenni, de gyülekeztek többen (látván, hogy itt egy nemfizető áldozat) és kipengettem a lóvét. :D
    Nagyon tetszett a beszámolód: bátor vagy, hogy így nyelvismeret nélkül (olaszok no english) nekivágsz Olaszországnak. Hasonló kalandokat kívánok. (eső nélküli meleget: hogy meg ne fázzon a lábad megint)

    Kedvelés

    1. húú, az igen @=)

      január közepén vettem a repjegyet, akkor már csak 80 euróért lehetett volna megnézni az utolsó vacsorát, az pedig nálam a “lófaszt!” kategória. érdekelne, persze, de ezt annyira lehúzásnak érzem, h ellenszenvessé vált tőle maga a programlehetőség.

      négerektől kaptam ingyen a kukoricát. itt alighanem az a titok, h csajnak kell lenni @XD

      nagyon köszi! még utólag is rácsodálkozom, amiért ez bizonyos szemszögből bátorság, hiszen akkor és ott minden annyira magától értetődőnek tűnt…

      Kedvelik 1 személy

  4. Szia, Te HŐS :) köszönöm az élményt, tetszett… remélem még olvasod a blogodat…?! Én most kerestem rá a neten, hogy mit lehet tudni a Comoi tóról, mert én oda utazom, de természetesen Milánót sem hagyom ki, igaz, hogy 25 éve már jártam ott és láttam Da Vinci Utolsó vacsorája festményét is, ami éppen akkor fel volt állványozva, mert restaurálták, de hogy az a Santa Maria delle Grazie kolostorban volt, már nem emlékszem, de biztos ott, mert a falra volt festve.
    Szóval gratulálok ahhoz, hogy elindultál és nem vártál senkire, hogy menjen veled… én most egy barátnőmhöz megyek, aki évek óta hív, de úgy látszik most jött el az ideje.
    Remélem kicsit jobb időm lesz, viszont pici angol tudásommal sehol nem vagyok az olaszoknál…remélem megúszom :)
    További sok sikert kivánok neked az utazásokhoz, és gratulálok a kártérítéshez :)

    Kedvelés

    1. köszi, jó utat neked :)

      az angol hiánya miatt nem leszel bajban, mert ott messze nem beszélte mindenki. így maradt a “kézzel-lábbal mutogatva” kommunikáció, amiben viszont nagyon lelkesek, és tényleg nyitottak rá, hogy megértesenek mindent!

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s