„Majd egyszer eljössz velem izét venni? Jaj, hát ide meg oda is el kéne menni! Vagy kipróbálni azt a tudod mit…” – mondják ők, amikor egy-egy pillanat erejéig lábujjhegyre állva kipislognak a saját maguk emelte fal mögül. Aztán visszaroskadnak a tövébe, mintha mi sem történt volna, mert még nem jött el az idejük.

A majdegyszer-emberség nem köthető korhoz, iskolázottsághoz vagy társadalmi státuszhoz. Sőt, ami az érintettek számára a legmegdöbbentőbb szokott lenni, hogy pénzhez se nagyon. Olyan szorgalmasan keresik a kifogást saját álmaik megvalósítása alól, mintha végeláthatatlan hétfő délelőtti értekezletként akarnák megúszni a boldogságot.

Pedig a kobakjukban már rég színes képek formájában lubickolnak a vágyak, amelyeknek hangot is adnak. De akit odaképzelnek a magasabb pozícióba, a tengerpartra, a sportkocsiba – vagy akár a boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatba, az nem a mostani önmaguk. Hanem valaki olyan, aki szebb, okosabb, jobb.

Elmegy mellettük az élet. (Vagy egy göteborgi busz.)

Elmegy mellettük az élet. (Vagy egy göteborgi busz.)

Természetes, hogy vannak az életben hosszú távú célok, amikhez egyelőre még túl kicsik vagyunk. Ideális esetben legalábbis nem árt belőlük egy-kettő, mert előre vonszol. A majdegyszer-embereknél azonban nincs átmenet a mindennapi taposómalom és az irreális ábrándozás között: a terveket nem is a vonzás motiválja, hanem az eszképizmus.

Ők nem azért helyezik magukat más szituációba a képzelet szintjén, mert vonzza őket egy cél. Hanem mert bárhol és bárhogyan szívesebben lennének, mint most és itt. A saját jelenükkel nem tudnak mit kezdeni.

A majdegyszer-emberek lehetnek intelligensek, kedvesek, aranyosak is. Nagyszerű barátok – egészen addig, amíg a társuknak is elég a majdegyszerség. „Na, akkor majd…” – vág bele egyikük, a másik pedig tovább szövi. De amint elhangzik a kérdés, hogy miért nem lehet most azonnal is, eltörik közöttük valami. Hát ekkora hülyeséget, hogy máris elindulni, megtenni, kipróbálni, megvenni…? A holnap sem jó, mert postára kell menni, meg ilyenek. Holnapután meg pláne. Ahogy kikerül a téma a biztonságosnak tűnő elméleti síkról, a majdegyszer-emberek iszonyatosan berezelnek.

Ha jobb állásra vágynak, legyintve tolják félre a nekik mutatott előrelépési lehetőségeket. Bokros teendőkre hivatkoznak, amikor szembesíted őket vele, hogy álom-úticéljuk anyagilag egyáltalán nem necces. Az új futócipőtől kezdve az új párkapcsolatig mindent hárítanak, mert változást hozna az életükbe, amire még nem állnak készen. Kívülről nézve ez olykor kifejezetten fájdalmas, nem csupán kellemetlen. Majdegyszer-ember barátjának lenni jelenben létezőként éppen ezért birkatürelmet igényel.

Vannak, akik egy egész életet végighúznak ezzel az attitűddel. Sírig görgetik maguk előtt a képzelgéseiket: először túl fiatalok hozzá, később túl elfoglaltak, végül túl öregek. Közben gyűlik a frusztráció, az irigység, meg a többi negatív érzés… Mert látják, hogy más akár öt vagy nyolcvanöt évesen is teketóriázás nélkül megteszi, amit szeretne. „Rohadna meg a felelőtlenje! Könnyű neki, biztos nincs családja, kutyája, macskája, protézise, jövő szerdára várt ajánlott küldeménye vagy bármi egyéb normális kötelezettsége!” – gondolják a majdegyszer-emberek.

Békén kell hagyni mindegyiküket, mert valószínűleg épp az az életfeladatuk, hogy ott kuksoljanak a saját maguk emelte erődítményben. Még akkor is, ha rossz nézni őket.


Még több cikk: