Kényszerpályán mozogni

„Azt hittem, olyan neked az online újságírás, mint a diplomás fiamnak a pizzafutárság” – mondták nekem nemrégiben, s a hasonlat azóta is ott motoszkál a fejemben. Nem mintha lenézném azokat, akik az itáliai konyha remekműveinek kiszállításával foglalkoznak, de lássuk be: ők a kényszerpálya szinonimái ebben a szövegkörnyezetben.

Legelőször akkor találkoztam a jelzővel, amikor egy bank hátsó szobájában nekem szegezték a kérdést, hogy kényszervállalkozó vagyok-e. Tökmindegy volt, mit válaszolok, mert úgyis utánajártak a helyzetnek. A friss engedély birtokában készültem számlát nyitni, s alaposan kivallattak, kitől, miért és mennyi lóvé gyarapítja majd az egyenlegemet.

De a beszélgetés elején elhangzó „kényszervállalkozó” szón annyira elcsodálkoztam, hogy ellenérzés nélkül válaszolgattam a nőgyógyászati vizsgálattal majdnem megegyező intimitású érdeklődésre.

Még égett is!
Odakozmált valóság.

Azóta már tudom, hogy másnak talán kényszer lenne az én álmom. Miként nekem a kötött munkaidő vagy –hely, ami sokaknak szilárd támaszt nyújtó alapdolog. Ja, meg világos, hogy a többi pénzintézetnél elég aláírni egy nyilatkozatot, hogy nem mosok pénzt – legalábbis nem ott –, aztán csókolom.

Ami viszont még mindig meglep, az a feltételezés, miszerint egy számomra kellemetlen, éppen csak kibírható állapotban vagyok. Mert annyian toporognak ebben a cipőben, hogy ez tűnik természetesnek. Nem a boldogságra játszanak, csupán a túlélésre. Keress egy keveset, fizesd be a csekkeket, aztán dögölj meg. A kényszer-lét lényege.

Azt hiszem, mindenkinél akadnak kényszer-szakaszok az életben. Amikor valami van, de nem az igazi még, és jobbat nem remélsz – mert rosszabb is lehetne ennél. Lehet egy meló, melyet pusztán azért viselsz el, hogy éhen ne halj. Lehet egy szerelmi vagy baráti kötelék, amit csak a félelem tart össze, hogy egyedül maradsz. Nekem is megvolt mind, és egyiket sem látom utólag hibának. Mind a fejlődésemet szolgálta, pedig a maguk idejében fájtak. Aztán rájöttem, hogy félelmek közé szorítva tulajdonképpen szart sem érek a karrieremmel meg az emberi kapcsolataimmal.

Hiába hangzik tűrhetően a beosztásom, hiába van kivel megrendezni a napi panaszkodóbajnokságot, ha legbelül érzem, hogy valami nem klappol. És hiába tudok megvenni magamnak bármilyen apróságot, amit megkívánok, ha tiszta szívből örülni már régóta nem bírok. A monodráma huszonkét éves korom körül játszódott. Sokan még gyanútlan egyetemisták vagy már többgyermekes családanyák olyankor.

Nehezen éltem meg a dolgot, mert csak azt sejtettem, mit nem akarok. Abban a bizonyos kontextusban említett pizzafutárságot – amiről már biztosan vágod, hogy gyakorlatilag jelenthet akár vezérigazgatói pozíciót, szerkesztőségi tollforgatást, illetve bármilyen (kívülről) elismerésre méltó státuszt. Mert a belül végbemenő csicskuláson van a hangsúly.

Én is néztem pizzafutáros álláshirdetést. Adódott olyan állapot, amikor mennyei kilátásnak tűnt bevágódni a kocsiba, s egész nap csak menni, menni. Lecseréltem volna érte azt, amit szerettem csinálni – mert nagyon nem úgy csinálhattam, ahogy nekem tetszik, és akkor már jobb az egészet otthagyni.

A döntésre szerencsére nem volt szükség, mert jött a külsős lehetőség. Éreztem, hogy az utat megtaláltam, most már csak meg kell tanulnom rajta közlekedni. Erre a fránya bankban jól megkérdezték, hogy kényszervállalkozást művelek-e itt. „Nem, én kényszeralkalmazott voltam” – feleltem, de nem értették.

Akkor esett le, hogy nem kell mindenkinek mindent érteni. Elég a saját igényeit.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s