Akik nem bírják a kritikát

Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.

Kritikát kezelni sokféleképpen lehet. Biztos, hogy nem pusztán egy személyiségvonás kérdése. Főleg nem intelligenciáé, hiszen a professzorok is tudnak toporzékolni; s a napszámosok is elgondolkodhatnak a mezőgazdasági munka mikéntjén, ha a vártnál gyérebb a termés.

Azt hiszem, empátia és nyitottság kell a bírálat befogadásához, józan paraszti ész az értelmezéséhez, és többfajta tudás a reakció megformálásához. Mindenki azt hiszi, hogy neki aztán jól meg lehet mondani, közben meg e négy csillag együttállása koránt sem gyakori.

Beleszartak a vattacukrába. | Fotó: missyblurkit.com
Beleszartak a vattacukrába. | Fotó: missyblurkit.com

Nekem is bőven van még mit tanulni. Régebben mindössze egy masszív kurvaanyáddal tudtam a kritikák döntő többségére válaszolni. Ma már megnézem, ki mondja, hol és miért.

Amennyiben olyantól hangzik el, akinek számomra fontos a véleménye, a megfelelő helyen, illetve építő jelleggel, akkor minden egyes szót beengedek, átgondolok, mérlegelek. Majd közlöm, hogy „hú, hát igazad van, öregem”, esetleg „bocs, de ezt most nem tartom jogosnak, tényleg…” Plusz kimeneteltől függetlenül megköszönöm az egyenességet.

Nem állítom, hogy követendő példa lenne a viselkedésem – már csak azért sem, mert a látszólag tiszta egyenletbe kiszámíthatatlan változóként keveredhetnek érzelmek. „Miért mondasz ilyet nekem? Akkor már nem tartasz elég jónak? Nem szeretsz? Csalódtál bennem?” Elvégre korábbi tapasztalataim alapján akadnak, akik bírálattal bosszulják meg a máskor és máshol szenvedett sebeket.

Raktározzák a sérelmeiket, hogy aztán szúrósnak szánt szavakat sziszegjenek. Vagy éppen fogalmuk sincs róla, hogy ártanak, mert mezítelen jószándékból hangoztatják az egyetlen igazságot, amit ismernek, s arrafelé akarnak terelgetni engem. Ezt a két viselkedésmintát szerencsére már észreveszem, és reflexből lazábbra engedem a köteléket – így nem sérül egyikünk sem.

Néha viszont sérülni kell. Muszáj kinyögni: ez vagy az nem jó irányba megy, pedig a másik azt hiszi, hogy de. A kritika legveszélyesebb tulajdonsága, hogy csakis szubjektív lehet. Felhozhatóak ilyen-olyan észérvek, szakirodalmi hivatkozások meg empirikus eredmények, ám a mondandó mindenképpen áthalad a közlő félen, aki egy érző lélek – még akkor is, ha történetesen leplezni próbálja ezt. Az üzenet átadásának módja pedig eleve döntő jelentőségű a reakcióra nézve.

Persze, itt sincsenek aranyszabályok: valakire csupán higgadtan lehet hatni, míg másnál kiabálás szükséges a figyelem felkeltéséhez. Utóbbiba már egyik oldalról sem megyek bele, mert nincs szükségem olyanokra, akik maguk köré falat építettek. Szoktam ordibálni, már hogy’ a fenébe ne, akkor viszont nem kritikát fogalmazok meg; csupán utat engedek annak, ami ki akar törni belőlem. Ezt a kettőt összekeverni vétek.

De az érzelmek elhatalmasodásánál súlyosabb bűn is létezik bírálat-téren. Annulációnak hívják: a meg nem történtté tevés, a teljes bezárkózás esete. A „miért bántanak, amikor mindenkihez jó voltam?” kérdés ezerszeri föltevése, melyre csupán annyi a válasz, hogy „mert gonoszok, hitványak és rosszat akarnak nekem”.

Akkor jön a nullázás, miszerint ez a kritika nem kritika, a megfogalmazója nem ember. „Frédi csúnyán viselkedett velem, megyek inkább játszani Bénihez!” – visítják kortól függetlenül az érintettek, akik a homokozólapátot félrehajítva, az óvó nénit útba ejtve rohannak el. Mielőbb megerősítést akarnak hallani, nehogy valamin agyalniuk, uram bocsá’ változtatniuk kelljen.

A kritikai dedó a világ politikailag legkorrektebb intézménye. Együtt játszhat benne a kicsi a naggyal, a kerek a szögletessel, bárki bárkivel. Örökre. Vagy addig, amíg az egyik azon nem kapja magát, hogy bírálat fogalmazódott meg a fejében, amelyet ki is tud mondani szemtől szemben. Akkor sajnos iskolaéretté nyilvánítják, és tovább kell lépnie – a régi társak barátságtalan tekintetétől kísérve.


Még több cikk:

4 Comments

  1. Kivételesen nem Árpádtól tévedtem ide, hanem az olvasóból… és majdnem nyomtam is egy lájkot lendületből.:) Szimpatikus írás ez ugyanis, jó vázzal, szellemes sziporkákkal. Viszont “nem tudom” pontosan miről szól, kicsit túl távolságtartó, túl általános, túlságosan elemelkedett – vagy csak én vagyok túl fáradt hozzá, amire szintén jó esély van perpill.

    “Akik nem bírják a kritikát”: Végső soron mindenki?:) Ahogy írod gyakorlással lehet jól fogadni, lehet belőle tanulni. Mint egy jobbegyenesnél is. De túl sok ütéstől előbb-utóbb mindenki padlóra kerül…

    Kedvelés

    1. köszi @=)
      nem túl látogatóbarát a posztírási stratégiám, mivel nincs. ami kijön, kijön. nem szoktam rajta elmélkedni. a “miről szól?”, a “kinek mit mond?” és a “miért pont így?” csupa olyan kérdések, amelyekkel éppen ezért nem is nagyon tudok mit kezdeni. ha már a kritikáknál tartunk, ez önkéntelenül ilyen attitűdöt kölcsönöz:

      leszarom

      próbáltam máshogy csinálni, érvelni és indokolni, de abban a szerepben nem éreztem magam jól. tehát egy határozott okkkéval tudok felelni, ha neked ez távolságtartó @=P

      Kedvelés

      1. No igen, értem hogy okkké, oké, de ettől még nem szeretem az okkkékat. Tény, hogy nem fogalmazok a legpontosabban és a ‘távolságtartó’ valóban nem a legjobb választás ide – az ‘általános’ elég lett volna talán. Az, hogy ‘miről szól?’, az nem úgy érdekes most és itt, hogy a befogadó félnek miről szól. Legalábbis én most és itt úgy értettem, hogy a közlő fél részéről nem jött le nekem mi történt konkrétan, mihez kötött a dolog és ez hiányzott számomra: Belerúgtak-e az íróba, beszóltak/visszaszóltak neki? Ő bántott meg valakit? Vagy szimplán a a választási év közéletétől, politikájától csordult túl? Stb.

        No mindegy. Ettől persze a téma mindenkinek aktuális. Mindig. Így nekem is. Mindkét oldala. Így jól jön néha egy ilyen gondolatfüzér lefuttatása.

        Kedvelés

        1. érdekes, én kifejezetten szeretem, ha ahhoz köthetek egy posztot, amihez akarom, mert szabad teret hagy a gondolkodásnak. persze, elfogadom, h ez ízlés / beállítottság kérdése.

          Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s