Stilisztikai szabályok márpedig nincsenek

Mivel kezdhetünk mondatot és mivel nem? Mely szavakat érdemes használni és melyeket nem? Elvileg csomó hasonszőrű előírás létezik – valójában viszont egy sem, mert az összes valakinek az önhatalmúlag terjesztett agymenése. Aki fizet, annak külön kérésre szívesen telerakom az irományaimat beálló melléknévi igenevekkel, ha éppen azokra gerjed. De kizárt, hogy általános érvényű tanácsként fogadjak el bármi ilyet.

Míg a helyesírás objektív – legalábbis a magyar nagyon szeretne az lenni –, a stilisztika szubjektív. Előbbinél az „így kell” a kulcskifejezés, utóbbinál pedig a „nekem így tetszik”. Bizonyos helyzetekben tényleg létezhet fix szempontrendszer a nyelvi megformáltságra vonatkozóan: például tudományos vagy szakszövegeknél.

Azok is olyanok, hogy az éppen talán professzor úri szerepben tündöklő Józsi bácsi kitalálta, milyen kifejezések és nyelvtani formulák simogatják leginkább az ő pici lelkét. A többiek pedig be akartak neki nyalni tövig, vagy tökmindegy volt nekik, esetleg szívbeli meggyőződésből támogatták az ötletét.

De fel ám! | Fotó: mooseyscountrygarden.com
De fel ám! | Fotó: mooseyscountrygarden.com

A képzelt és a valós szabályok betartatása is hierarchia szerint működik. Valaki megbüntet, ha nem engedelmeskedsz nekik. A helyesírás esetében a butaság bélyegétől tarthatsz, míg a stilisztika miatt érdemjegyet vagy pénzt bukhatsz. Butának lenni olykor egyáltalán nem kínos, ám a puszta ízlésbeli különbség miatti hátrány annál nyomasztóbb. Főleg akkor, ha az embernek van egy kialakult álláspontja a dolgokról, s a külső regula ennek pont ellentmond.

Nekem szerencsére egyetlen rögeszmésen hajszolt stílusbeli kattanásom sincs – a súlyos szóismétlés-allergiát leszámítva, de az meg sehol sem számított még problémának –, úgyhogy bármilyen ezzel kapcsolatos észrevételt nyitottan fogadok. A baj az, hogy sokan nem veszik tudomásul: itt tényleg csak észrevételekről lehet szó, nem pedig holmi újságíró-iskolában megtanított szabályokról.

„Hát a’ izét írjad mán úgy, hogy na!” – magyarázta egyszer nekem valaki kétségbeesetten, két kézzel hadonászva. Fogalma sem volt róla, mit akart mondani akkor és ott, de együttműködésünk végcélját tekintve összeállt a kép. Minél több terméket eladni. Ergo ütős marketingre vágyott, de az értékesítés nem az én asztalom, így elbúcsúztunk. Ő szerintem azóta sem érti. Elvégre miért ne írhatna ágyneműt dicsőítő anyagot, aki cikkekkel is keresi a kenyerét?

„Szerintem kerülni kell a határozatlan névelő (egy) használatát írott szövegben” – olvastam néhány nappal ezelőtt egy szellemileg szerencsére már más kategóriába tartozó megbízómtól. Írt rá konkrét példát is, ahol nem tetszett a szóhasználatom. „Az IBS egy gyakori emésztőrendszeri zavar, amely sokféle tünettel járhat” – szólt az angolról fordított mondat, ami az én szememnek tök ugyanúgy esik egyesen és egytelen, tehát mindegy. De neki a munkámért perkálva igenis lényeges, emiatt vállat vonva, ellenérzés nélkül okéztam le. Megjegyezve azért, hogy ez nem szakmai kérdés, hanem ízlésbeli.

Az önjelölt szövegstylistoknak van egy harmadik, nehezebben kezelhető válfaja is. Ők az ideológia-gyártók, akik minél összetettebb lingvisztikai indoklást álmodnak a saját faksznijuk köré. Hogy az egyik mondatszerkesztési mód elamerikaiasodott szörnyszülött, a másik meg germán, és amúgy mindenki dugja a fenekébe a névszói állítmányt. Iránymutatásaik a „szerintem blabla” helyett úgy kezdődnek, hogy „mindig” vagy „soha”. Tudásuk, tapasztalatuk révén súlya van a nézőpontjuknak, tehát ha fennhangon hirdetnék, hogy holnaptól minden határozói mellékmondatot kezdjünk a „kisnyúl” szóval, közvetlen környezetük valószínűleg készséggel rábólintana.

A saját fogalomtáramban mások stílusának mércéje nem a tetszés, hanem a megértés. Egy gördülékeny, könnyen felfogható szövegben mit bánom én, mi a kifejezések sorrendje! Nem, nem attól lesz egy írás könnyen emészthető, hogy iksz ipszilon formát követve épül fel. Szerkesztőként eszem ágában sem lenne belenyúlni egy anyagba csupán azért, mert az adott rész az én tollamból máshogy nézne ki. (Az egyeztetési hiba meg minden ilyesmi már helyesírási baki, kéretik nem ide sorolni.)

Amondó vagyok tehát, hogy mindenki fogadja el a tollak sokszínűségét, és senki se akarja kölcsönvenni vagy lecserélni másokét.


Még több cikk:

 

4 Comments

  1. Nem is úgy mondanám, hogy objektív vagy szubjektív, hanem: előíró meg leíró, perskriptív meg despriktív: a magyar nyelv az előbbi kategóriába tartozik, bár Nádasdy Ádám és Sándor Klára sokat tett a nyelvi sokszínűség és gyors változásfolyam elfogadásáért. Egyetértek, a stílus az stílus, a helyesírás meg a nyelvtan egészen más. Én is “talján kerékpáros” vagyok, mint te, de talán épp ezért tudom élvezni is az egy bekezdésben kétszer is “olasz biciklistát” mantrázók stílusát: van egy ritmusa az ismétlésnek, ami a megfelelő kontextusban szép is lehet.

    Az akadémikus írást egy kicsit másnak tartom azonban. Ott a stilisztikának is olyan szabályai vannak, mint amúgy a helyesírásnak, a nyelvtannak. Valószínűleg azért tudom ezt elfogadni, mert angol nyelv és irodalom szakról jövök, és az angolszász akadémikus írás véresen komoly dolog, ahol kivágnak a picsába, ha a 10 000 szavas mű 10 100 szó, a mondatot dátummal vagy számmal kezded, netán – ó, irgalom atyja, ne hagyj el – a referenciák citálásakor nem tökéletes az MLA vagy APA format, mert a szerző neve után rossz helyen van egy pont (és tényleg, a refenciák mekkora pain in the ass, mindent másképp kell az online source-tól az élőbeszéden át az antológiák, brr).

    Jó-e ez így? Nem tudom, én elfogadtam alapkőnek: így állapodtak meg erről a tudósok, tehát kis senkiként nekem is ezt kell követni, ha tudós akarok lenni. Márpedig az egyetemen mind tudóspalánták vagyunk, akik – ha kicsiben is, de – kutatásokat végzünk, s arról publikálunk. Számomra megdöbbentő volt felfedezni, hogy a magyar akadémikus írás mennyire… hmm, esetleges. Tulajdonképpen csak egy szöveg, amit valaki megírt, többé kevésbé formálisan, de… lebeg az egész a levegőben, nincs alapja. Egy pillanat alatt megértettem, miért tűnik el a magyar tengerben számos zseniális, nemzetközi hírnévre érett szakember: nem tudnak publikálni, nem ismerik a csínyját-bínját az acedemic writingnak, s ezért – bármilyen nagy gondolataik is vannak – nem veszik őket komolyan. Ahogy te se veszel komolyan senkit, aki hüjén ír hejesen, bármijen okossakat is mondd amugy.

    Szóval, számomra az akadémikus írás, a maga ezer apró kis szabályával, ami teljességgel közmegegyezés tárgya, amit az ember ma csak gépként átvesz… nos, számomra olyan, mint a standard helyesírás és a nyelvtan: alapkő, megmásíthatatlan. (Szándékosan írtam standardat, vagyis a köznyelvre gondolok: a nyelvjárások egyéni nyelvtana üdvözlendő, értékes, megtartandó, pedig számos területen kijelentő módban – tájjelleggel – suksükölnek, rosszul használják az ikes igéket, keverik az alanyi és tárgyas ragozást, és ott van persze Zala megye a “rajt”-tal és a “bent”-tel, ugye…) Egy tudós a publikációiban azonban a köznyelvet használja, az akadémikus írás szabályai szerint – így válik áttekinthetővé az életműve, a nyelvhasználat itt is eszköz, aminek a precizitás a célja.Minden más felület az egyéni stílus terepe, de ez számomra valahogy kivétel.

    Hogy az említett példa akadémikus írásnak számít-e, és az ez “egy” dolog szabály-e, nem tudom (soha nem tanultam magyar a.í.-t, de én is úgy vagyok vele, hogy a megrendelő szája íze szerint dolgozom, elvégre övé a felelősség és a nyitott pénztárca is, tehát egészségére, bármit is kíván!

    Kedvelés

    1. azóta is a talján kerékpáros szófordulaton vigyorgok @=)

      a tudományos és szakszövegek stílusa tőlem nyugodjon békében, mert olyanokkal itt és most max olvasóként van dolgom, úgy pedig kizárólag a megértés számít. (igen, szokott zavarni a szóismétlés, illetve a végtelenségig erőltetett, indokolatlan, álértelmiségi idegenszó-használat, de a saját érdekemben megtanultam legyinteni rájuk.)

      a két eddigi szakdolgozatomnál szerencsére hagyták szabadon szárnyalni a nyelvezetet – senki sem szólt bele, amíg a hivatkozások rendben voltak. bár a mai szakdogák inkább futószalagon gyártott iskolai fogalmazásnak felelnek meg, mintsem releváns tudományos értekezésnek, azért próbáltam a lehető legjobbat kihozni belőlük @=P

      az ibs-es szöveg mezei hír, nem akadémikus cucc. de ha az lenne, akkor sem gondolkodnék a fordításkor – ahhoz túlzottan ösztönösen megy végbe nálam a folyamat.

      jut eszembe, még egy kattanásom van a szóismétlés-allergián kívül, valóban: a tájszólás-érzékenység. összerezzenek tőle, bántja a fülemet, nem szeretem hallani. tudom-tudom, nyitottság és elfogadás, de a faszom az egészbe, ha valakinek a mondandóját tolmácsolni kell magamban magyarról magyarra…

      Kedvelés

    1. észre sem vettem… majdnem olyan jó az automatikus korrektúrám, mint az ios-é @=P vagy csak annyit vagyok szerkesztő üzemmódban, h egyébként tudtomon kívül pihentetem a skill-t.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s