Mivel kezdhetünk mondatot és mivel nem? Mely szavakat érdemes használni és melyeket nem? Elvileg csomó hasonszőrű előírás létezik – valójában viszont egy sem, mert az összes valakinek az önhatalmúlag terjesztett agymenése. Aki fizet, annak külön kérésre szívesen telerakom az irományaimat beálló melléknévi igenevekkel, ha éppen azokra gerjed. De kizárt, hogy általános érvényű tanácsként fogadjak el bármi ilyet.

Míg a helyesírás objektív – legalábbis a magyar nagyon szeretne az lenni –, a stilisztika szubjektív. Előbbinél az „így kell” a kulcskifejezés, utóbbinál pedig a „nekem így tetszik”. Bizonyos helyzetekben tényleg létezhet fix szempontrendszer a nyelvi megformáltságra vonatkozóan: például tudományos vagy szakszövegeknél.

Azok is olyanok, hogy az éppen talán professzor úri szerepben tündöklő Józsi bácsi kitalálta, milyen kifejezések és nyelvtani formulák simogatják leginkább az ő pici lelkét. A többiek pedig be akartak neki nyalni tövig, vagy tökmindegy volt nekik, esetleg szívbeli meggyőződésből támogatták az ötletét.

De fel ám! | Fotó: mooseyscountrygarden.com

De fel ám! | Fotó: mooseyscountrygarden.com

A képzelt és a valós szabályok betartatása is hierarchia szerint működik. Valaki megbüntet, ha nem engedelmeskedsz nekik. A helyesírás esetében a butaság bélyegétől tarthatsz, míg a stilisztika miatt érdemjegyet vagy pénzt bukhatsz. Butának lenni olykor egyáltalán nem kínos, ám a puszta ízlésbeli különbség miatti hátrány annál nyomasztóbb. Főleg akkor, ha az embernek van egy kialakult álláspontja a dolgokról, s a külső regula ennek pont ellentmond.

Nekem szerencsére egyetlen rögeszmésen hajszolt stílusbeli kattanásom sincs – a súlyos szóismétlés-allergiát leszámítva, de az meg sehol sem számított még problémának –, úgyhogy bármilyen ezzel kapcsolatos észrevételt nyitottan fogadok. A baj az, hogy sokan nem veszik tudomásul: itt tényleg csak észrevételekről lehet szó, nem pedig holmi újságíró-iskolában megtanított szabályokról.

„Hát a’ izét írjad mán úgy, hogy na!” – magyarázta egyszer nekem valaki kétségbeesetten, két kézzel hadonászva. Fogalma sem volt róla, mit akart mondani akkor és ott, de együttműködésünk végcélját tekintve összeállt a kép. Minél több terméket eladni. Ergo ütős marketingre vágyott, de az értékesítés nem az én asztalom, így elbúcsúztunk. Ő szerintem azóta sem érti. Elvégre miért ne írhatna ágyneműt dicsőítő anyagot, aki cikkekkel is keresi a kenyerét?

„Szerintem kerülni kell a határozatlan névelő (egy) használatát írott szövegben” – olvastam néhány nappal ezelőtt egy szellemileg szerencsére már más kategóriába tartozó megbízómtól. Írt rá konkrét példát is, ahol nem tetszett a szóhasználatom. „Az IBS egy gyakori emésztőrendszeri zavar, amely sokféle tünettel járhat” – szólt az angolról fordított mondat, ami az én szememnek tök ugyanúgy esik egyesen és egytelen, tehát mindegy. De neki a munkámért perkálva igenis lényeges, emiatt vállat vonva, ellenérzés nélkül okéztam le. Megjegyezve azért, hogy ez nem szakmai kérdés, hanem ízlésbeli.

Az önjelölt szövegstylistoknak van egy harmadik, nehezebben kezelhető válfaja is. Ők az ideológia-gyártók, akik minél összetettebb lingvisztikai indoklást álmodnak a saját faksznijuk köré. Hogy az egyik mondatszerkesztési mód elamerikaiasodott szörnyszülött, a másik meg germán, és amúgy mindenki dugja a fenekébe a névszói állítmányt. Iránymutatásaik a „szerintem blabla” helyett úgy kezdődnek, hogy „mindig” vagy „soha”. Tudásuk, tapasztalatuk révén súlya van a nézőpontjuknak, tehát ha fennhangon hirdetnék, hogy holnaptól minden határozói mellékmondatot kezdjünk a „kisnyúl” szóval, közvetlen környezetük valószínűleg készséggel rábólintana.

A saját fogalomtáramban mások stílusának mércéje nem a tetszés, hanem a megértés. Egy gördülékeny, könnyen felfogható szövegben mit bánom én, mi a kifejezések sorrendje! Nem, nem attól lesz egy írás könnyen emészthető, hogy iksz ipszilon formát követve épül fel. Szerkesztőként eszem ágában sem lenne belenyúlni egy anyagba csupán azért, mert az adott rész az én tollamból máshogy nézne ki. (Az egyeztetési hiba meg minden ilyesmi már helyesírási baki, kéretik nem ide sorolni.)

Amondó vagyok tehát, hogy mindenki fogadja el a tollak sokszínűségét, és senki se akarja kölcsönvenni vagy lecserélni másokét.


Még több cikk: