Az egyenes út nem a legkönnyebb

Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.

Régen azt hittem, szeretek fájdalmat okozni másoknak. Tévedtem vagy változtam, mert jó ideje nem így van. Sőt, ha megtörténik, talán nekem sajog jobban. Éppen ezért nem is csinálom tudatosan. Most viszont olyan helyzetbe kerültem, amiben ez a kiút velejárója. Tudom, sokan ezt úgy „oldják meg”, hogy egyszerűen benne maradnak a szituban. Akár évekig, javulásra várva. Szó sincs most drámáról: egy célom eléréséhez segítőt fogadtam, hogy időből és pénzből tudást kovácsoljak. Hosszú távra terveztünk, de néhány hónap után azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam. Hiába ültünk hétről hétre egymással szemben, a gondolatai máshol jártak. Sikerélményt már rég nem jelentett a dolog, fejlődés helyett egy helyben toporogtam.

Néha fel kell állni. | Fotó: mvbernard.com
Néha fel kell állni. | Fotó: mvbernard.com

Szóltam. Próbáltam egyedül haladni a találkozásaink között, de azt nem éreztem elég hatékonynak. Elbizonytalanodtam. Kerestem a hibát magamban, a könyvben… Ő meg a frontokban. „Alexa, van valami a levegőben…” – mondta egyszer, kétszer, aztán már minden alkalommal. Tele volt a feje ezzel-azzal. Istenieket beszélgettünk, megkedveltük egymást, megismertem a családját. De a célom felé egy tapodtat sem haladtam tovább. Ami mind kínzóbbá vált, hiszen a céllal egy dátum és egy konkrét elérni kívánt tudásszint járt.

A dátumoknak pedig van egy olyan édes-keserű tulajdonságuk, hogy egyre közelebb kúsznak. Ha tartasz tőlük, annál jobban. Nálam az érzések furcsamód binárisak: a nulla és az egy, vagy az igen és a nem között nincs apelláta. Szóval amint úgy éreztem, hogy ez nem megy tovább, elkezdtem más segítő után nézni. Huszonnégy órán belül találtam is olyat, akivel csatát fogunk nyerni. Ez kedden történt. Ma pedig közölnöm kell a mit sem sejtő eddigivel, hogy vége, ennyi.

Szeretek azon röhögni, hogy milyen esetlen vagyok néha a kommunikáció okleveles mestereként. Most nem röhögtem, inkább nyüszítettem. A barátaim javaslatai között laza telefonos búcsú, az előre kifizetett utolsó óra végigülése utáni köszhelló, illetve őszinte lélek-kiöntés szerepelt. Akiknek pedig más sem számít, csak az én nyugalmam és jóllétem, azt mondták: füllentsem, hogy szüneteltetem a projektet. Ez kegyes hazugság lett volna a javából, amivel ugyan nem bántok meg senkit ebben a pillanatban; de hantázásból rém gyenge vagyok, plusz előbb-utóbb kiderült volna, hogy tovább haladtam. Ja, nem mellesleg tartozom az igazsággal. Alapelv nálam: elvárom a keresetlen őszinteséget, cserébe nem is tudok szolgálni semmi mással.

De ettől még szar embernek érzem magam most így hirtelen. Mégsem hétköznapi dolog odaállni valaki elé, akivel tök bensőséges témákat vitattál meg, és azt mondani: köszönöm az eddigi munkád, ám a célom eléréséért a továbbiakban csak más oldalán küzdhetek. Olyanén, aki az együtt töltött időben kizárólag rám koncentrál, és ágról ágra terelget fölfelé a tudás fáján. Akárhogy is szépítem a mondandómat képzeletben, kőkemény ítélet van benne – ami rossz nekem, mert nem akarom, hogy így legyen. Nem akarom, hogy a „maradhatunk azért barátok” hülyén hangozzon utána; pedig úgy fog, nincs mese.

Biztos csinálhatnám jobban, kíméletesebben, kedvesebben. Biztos észrevehettem volna hamarabb is, hogy az a bizonyos kétállású kapcsoló kattanni fog bennem. Biztos van, aki hidegnek és számítónak nevez, de biztos akad, aki már rég hasonlóképp cselekedett volna a helyemben. Egyszerre van mindenkinek igaza – és senkinek sincsen. A lényeg, hogy mire a poszt végére érsz, már túl vagyok a beszélgetésen. Azaz túl vagyunk rajta, remélhetőleg mindketten.


Még több cikk:

9 Comments

  1. *ölelés*

    Ez volt a legnehezebb út, és megcsináltad. Büszke lehetsz magadra, mert 10-ből 9 a könnyebbet választja, pedig a könnyebb a nehezebb hosszútávon.

    ps.: A “szeretek fájdalmat okozni”-t ilyen dominásan kell elképzelni?

    Kedvelés

    1. köszi, a büszkeség még várat magára @=/

      ps: nem. igazából a kortárs csoportos szocializációm több mint 10 év masszív bántással kezdődött, és a kapó oldalon álltam. nem panaszkodom, így történt, vállalom. biztos voltam benne, h a többiek élvezik, ezért úgy gondoltam, én is élvezni fogom, amikor végre abba a helyzetbe kerülök, h direkt bánthassak valakit. (ehhez képest még kungfuedzésen is nehezemre esett tisztességesen rúgni @XD)

      Kedvelés

  2. A fontos lépések már csak ilyenek. Kellenek, és megkérik az árukat: ez pedig önmagunk, a céljaink nyílt, magabiztos felvállalása. A határozottságot még tanulnom kell. Rá kellett jönnöm, hogy nem éri meg sunyítani, mellébeszélni, féligazsággal kimenteni magam a kényelmetlennek ítélt helyzetből, mert később meg azon morgok, miért nem álltam a sarkamra, miért nem voltam bátrabb, azaz őszintébb. Miért nem mertem felvállalni magam.

    Örülj, mert van, aki odáig se jut el, hogy észrevegye, nem arra tart, amerre szeretne. Abból még kevesebb van, aki idáig eljut, de mer lépni. Abból meg még-még kevesebb, aki ezt egyenesen, korrektül rendezi le. Ilyen példákra van szükség mint a tiéd, mert ez erőt ad: így is lehet, így is kell.
    Nem éri meg húzni az időt, nyűglődni, és külső körülményt várni, amikor aktuális lesz a dolgok tálalása, vagy jön valami, ami megkönnyíti a dolgomat. Ne könnyítse meg. Bele kell vágni.

    Kedvelés

    1. köszi. ezért is írtam le, mert annyi hasonló helyzet adódhat bárkinek az életében… @=S jólesik nagyon a megerősítésetek, viszont a “műfaj” velejárója lehet, h még mindig nem érzem példaértékűnek, ahogy cselekedtem – de legalább rossznak sem.

      Kedvelés

  3. Pár napja olvastam a bejegyzést és felkavart a maga módján, gondolom, mert általában mindig a “beosztott” felőli végén voltam a dolgoknak és soha nem a megbízói oldalon. Régi beidegződés, hirtelen el is felejtettem, hogy márpedig jelenleg is azt tanulom, hogy a vezetői és tulajdonosi szempontokat is figyelembe kell vennem munkám során.
    De vezetőnek sem egyszerű lenni, folyamatosan ott kell tartani a megbízott ütőerén az ujjad és figyelni, mikor ver szaporábban és mikor esik sztázisba az adott személy. Ami érdekes a sztorival kapcsolatban az a “bensőséges témák” dolog. Gondolom teljesen más a helyzeted, mert nem corporate körökben foglalkoztattad a megbízottad, de jó tanács: el kell dönteni, hogy barátkozunk vagy dolgozunk – ez nálunk és számtalan félreértést eredményezett az elejében, aztán kisimult, megismertük a határokat és rengeteg olyan beszélgetésen lettünk túl, amikor nem is a szakmáról ment a téma, hanem a munkáról, mint globális egészről, hozzáállásról, mi a megbízó elvárása, mi a megbízott elvárása, hogyan tudják ezt leginkább egyeztetni.
    Tanulni kell ezt is, az biztos. Amennyire tőled tellett, szerintem emberségesen jártál el. A legalattomosabb módja az az elmismásolás, “most éppen nincs munka” jellegű kétszínűség lett volna. Bátor voltál és tanultál belőle, ez pedig jó! :)
    *Jó lett az új sablon és fejléc is :)

    Kedvelés

    1. tanár-diák viszony volt, nem megbízó-munkavállaló @=) utóbbinál szintén vigyázok, h ne keveredjen a szezon a fazonnal, bár hosszú távú együttműködés esetén mindenképpen megtudunk ezt-azt a másikról; még akkor is, ha történetesen soha az életben nem találkoztunk. a tanár-diák kapcsolat azért érdekes, mert megközelíthetjük teljesen racionálisan (“előfizettem egy szolgáltatásra”, tehát majdnem teljesen olyan, mintha megbízó lennék, igen), ugyanakkor másféleképpen is (érzelmi alapon? nem ez lesz a jó szó, de többet is elvárhatunk, mint a puszta tárgyi tudás áramlását, valamiféle emberi faktort).
      köszi és
      *még egy köszi @=)

      Kedvelés

  4. A probléma okozója alapvetően nem te voltál, megoldását mégis vállaltad, ráadásul a lehető legtisztább módon kiskapuk keresése nélkül. Semmi okod haragudnod magadra. Eleve ebben a szituációban a másik félnek kellett volna kapcsolnia, szóval ha magára veszi, akkor meg is érdemli.
    Troll:
    Jobb híján vigasztalhatod azzal, hogy a jó mester úgy tanít, hogy a tanítvány túlnőhessen rajta. Ezt neki sikerült elérnie.

    Kedvelés

    1. – észrevehettem volna hamarabb is, h gáz van,
      – működhetnék úgy, h az on / off kapcsoló helyett köztes fokozatok is lennének a kognitív és érzelmi folyamataimban,
      – ha faszom lenne, fiú lennék -> a feltételes múltidőnek nincs értelme @=)
      a trollos rész annyira erős, h bevágtam a “húúú” fejet az olvasása közben @=P nem hinném, h pont itt és pont most túlnövés történt a szó bármilyen értelmében, de talán segítettem neki annyiban, h felhívtam a figyelmet egy tendenciára az életében, ami magától nem esett volna le neki.

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s