Saját álmot kergetni jobb

„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.

Miközben a naplementére firkantott bölcs idézeteken divat lájkolni a változást, a társadalom valahol mélyen még mindig elvárja a nyílegyenes, esetleg egyetlen ponttal ábrázolható életpályát. Kiskorodban elhatározod, mi akarsz lenni – vagy beléd plántálják a szüleid, a többiek meg a tanár nénik –, a porosz oktatásban valószínűleg tök tévesen kitapogatod a képességeid határait, aztán az addig magadra szedett címkék birtokában próbálsz a tükörképednek megfelelni.

Így farag könyvelőt belőled egy alsó tagozatos matekverseny-eredmény, újságírót egy jól sikerült fogalmazás, netalán nyelvtanárt az angolórán folyton pimaszul bekiabált megoldás. Amivel semmi baj nincs, ha most is magadénak érzed a célt, vagy per pillanat úgy véled, hogy sikerült hozzáidomulnod az idők végezetéig.

Egy húron önmagaddal. | Fotó: thechildspaper.com
Egy húron önmagaddal. | Fotó: thechildspaper.com

Na, az nem ment nekem. Az idomulás. Szép lassan rájöttem viszont, hogy igazából csak egyvalakihez kell alkalmazkodnom, és ha az megvan, a többi már jön magától. Az egyvalaki én vagyok. Már fel sem kell tennem a kérdést, hogy mit akarok, mert zsigerből tudom. Akkor is, ha az adott körülmények között irracionális, vagy már-már vérlázító.

A hivatásomat úgy választottam, hogy egy fia tollforgatót sem ismertem, és egyetlen cikket (mi több, középiskolai fogalmazást!) sem írtam. Az itthoni, független munkavégzésre sem akadt minta – jóval később rajzolódott ki előttem, hogy a szellemi szabadfoglalkozású baglyoknak népes tábora van. Mint ahogy a rocksztároknak vagy éppen a katasztrófavédelmi szakértőknek is, tehát az említett két barátnőm sincs egyedül a céljával. Persze, rövidtávon impozánsabb vállveregető közönségük lenne, ha a fenekükön maradnának.

A mókuskerék szidalmazása ugyanis az egyik legerősebb szocializációs tényező. Alapjáraton mindenkinek azt kéne csinálnia, amit szeret, ehhez képest harmincon innen megkeseredettek, nyugdíjig visszaszámláló negyvenesek és az elfojtások miatt mindenféle krónikus betegséget beszerzett ötvenesek egyetértésben kántálják, milyen szar az élet. Nekik nincs bátorságuk változtatni – a csoda folytán ölükbe hulló szabadsággal sem bírnának mit kezdeni. Ők lottómilliomosként nem elhivatottságból mennének be dolgozni, hanem puszta félelemből.

Mert ha az nincs, ami eddig volt, a világuk összedől. Az enyém pont akkor dőlne, ha napról napra ugyanazt és ugyanúgy találnám benne. Ha ennek hallatán felmerül benned a kérdés, hogy biztonságra nem vágyom-e, hát azt mondom, dehogynem. Csak szerintem pont az állandóság bizonytalan; még olyan prózai közegben is, mint az anyag. Évtizedeken át valaki másnak a cégére alapozni az egzisztenciát és elvárni a saját érzelmeink állandóságát – két olyan dolog, amit sokan biztonságnak neveznek, én pedig önámításnak.

Nekem nem az a durva, ha a banki állásodat otthagyva elmész rocksztárnak, vagy a kényelmes irodát lecseréled életveszélyes helyzetekre meg bevetési ruhára. Hanem az, hogy ehelyett inkább külső elvárásokat magadénak tudva, az álmaidtól távol rohadsz valahol napi iksz órában, a maradék időben pedig sajnálkozva gyártasz érveket az örök vegetálásra.


Még több cikk:

11 Comments

  1. Épp az elmúlt hónapban olvastam, hogy pénzt háromféleképpen lehet csinálni. Pénzből, időből, és a “semmiből”. Amit én ebből felfogtam, hogy pénzből pénzt a bankárok meg az azzal rokonszakmások csinálnak, időből azok, akik a napi 8+x órájukért kapnak fizut valahol, a “semmi” meg a saját ötletet, szellemi terméket jelenti, amikor valaki önfoglalkoztató. Én egyiket se szidom, éltetem, a lényeg az, akárki akármelyikben van, akármit csinál, szívesen, örömmel tegye, ne szitkozódva. Láttam elégedett közalkalmazottat is, és kiégett szellemi szabadfoglalkozásút is.

    Én is most ezen dolgozom: azzal hogy ne legyen egy állásom, hanem hogy jó állásom legyen. Jó alatt most azt értem, ahol a helyemen érzem magam. Van bőr a képemen válogatós álláskeresőnek lennem.

    Kedvelés

    1. tök érdekes, nekem ezt eszembe sem jutott volna magamtól így végiggondolni @=) nálam egy kissé összemosódnak ezek a kategóriák, hiszen egyetlen ember is csinálhat pénzt pénzből, időből és semmiből. pl. ha bankbetét esetén oké, h kicsiben, de mégiscsak pénzből csinálsz pénzt. vagy akkor is, ha befektetsz valamibe, ami a munkádhoz kell. aztán ha adódik két szabad órád, és döntesz, h csinálsz egy kis pluszmunkát vagy inkább olvasol, akkor az előbbi mellett döntve az időből csinálsz pénzt. a “semmi” pedig anyagi értelemben tényleg semmi, viszont szellemi értelemben egyenesen minden, mert nevezhetjük ötletnek, intuíciónak, energiának – tökmindegy @=)

      a válogatós álláskeresés sajnos sokaknak tényleg luxusnak tűnhet, pedig szerintem alapvető lenne… igen, én is voltam olyan helyzetben, h bolti eladós hirdetésekre is rákattintottam a neten (amikor teljes munkaidős alkalmazott voltam, tehát tipikus csöbörből vödörbe szituáció lett volna @=S). azzal a munkakörrel egyébként semmi bajom nincs – csupán annyi, h hosszú távon sosem azzal szerettem volna pénzt keresni. akkor meg miért áldozzak rá rövidtávon időt meg energiát? csak azért vagyok hajlandó küzdeni én is, h a helyemen legyek, azért viszont nagyon – úgyhogy megértelek.

      Kedvelés

      1. Az igazság szerintem az,hogy jó szabadúszónak lenni. Azonban gondoskodni kell arról,hogy a pénz is dolgozzon. Tehát bölcs dolog az,ha pénzünk 10% át befektetésbe rakjuk,nem muszáj úgy ahogy én – részvénybe . Lehet más biztonságos befektetést is találni. Ez növeli a biztonságot .

        Kedvelés

  2. Nagyon szeretem a kitörés történeteket és végül is ez is egy jó példa rá. Épp a napokban panaszkodott a konyhában az egyik kollegina, hogy hát ő már a felmondás határán lavíroz, mert ez így most éppen mennyire szar …. stb. Aztán kb. 10 perc alatt eljutottunk oda, hogy végül is ez az egész, amiről azt hisszük, hogy szar, csak a mi fejünkben létezik, meg lehet próbálni bagatelizálni (amúgy tényleg nem dőlt össze a világ) vagy napos oldalát nézni, nem venni véresen komolyan. Ha ezen túl is minden szürke és kiderül, hogy mást akar csinálni, akkor persze áldásom rá, de ehhez tényleg kell az is, hogy már készen álljon a fejében, hogy merre tovább, mit szeretne, mi az életcélja.
    Akinek ez meg is van, az sincs ugye kőbe vésve, mert ahogy az ember változik, érik, idősödik és új tapasztalati elemekkel gazdagodik úgy változnak a céljai. Számomra az írás központi része a munkámnak és ha azt csinálhatom akkor jól érzem magam: most még pályázati anyagokkal és belső céges cuccokkal bíbelődöm, de talán öt év múlva már egy online újságnál írok, vagy leszek freelancer… annyi út van, tudni kell melyik a miénk és rá kell merni lépni.

    Kedvelés

    1. szuper, h a panaszkodástól nem a “minden szar és mindenki dögöljön meg” konklúzióig jutottatok – mert az úgyis csak további kilátástalanságot szül.

      beugrott ez a dal a kommentedről:
      “no, we never gonna survive unless we get a little crazy”

      az uccsó bekezdés meg tök jól megfogalmazott igazság, köszi @=)

      Kedvelés

  3. Nem csak húszon évesen lehet változtatni :) Tudom nem a reklám helye, ezért nem is írom ki, de egy Budapestre költözött cukrászda 2 tulaja és cukrász mesterei is olyan 40-51 éves nők akik a biztos jól fizető könyvelői vagy ügyvédi (már nem emlékszek pontosan rá) állásukat hagyták ott, hogy kiélhessék az új álmukat mert a régit már nem érezték magukénak :) És ezelőtt pár éve olvastam hírlapban, hogy egy 70 éves bácsika sikeresen elvégezte az orvosi egyetemet, lehet sohase fog praktizálni, de neki az volt az álma és nyugdíj után tudta csak beteljesíteni :) Amíg élünk és mozgunk küzdeni kell, lehet közben el kell menni bolti eladónak, hogy fusson kenyérre, bevállalni a nem álom melót, lejjebb adni az igényeket, de ha a cél rebeg a kis szemünk előtt és elég erősek vagyunk tök mindegy hogy 20 évesen leszünk rock sztárok vagy 70 évesen orvosok, bízni kell magunkban!
    Nekem szörnyen tetszett a cikked első része, a naplementés frászbuk idézetekről, mert nagyon igaz :) Sokan már csak közhelyként rakják ki az üzifalra, hogy a sok ismerős lássa milyen vagány csaj/srác, közben meg lehet hogy valami gyártósoron csinálja a fröccsöntött ízéket és soha nem fog kilépni a mókuskerékből :(

    Kedvelés

    1. a másik kedvenc idézettípusom a “mától elkezdek élni” / “YOLO” vonal, amelynél rendszerint egy ilyen roppant merész illusztrációs kép megosztásában merül ki a féktelen hedonizmus. kezdjük ott, h a legnagyobb változások tudatosulásakor, illetve az itt-és-most pillanatokban általában nincs gépnél az ember, tehát maga a világgá kürtölős koncepció értelmetlen. rakjon ki egy élménybeszámolót, saját fotót vagy valamit, és akkor eljut hozzám az érzés!

      a többit jól mondod ám nagyon, respect a doktorbácsinak! képzelem, a környezete milyen hülyének nézhette szegényt eleinte… @=(

      Kedvelés

  4. Persze ne feledkezzünk meg azokról sem, akik épp a banki állással boldogok, 9-től hatig. A lényeg, hogy ne másnak akarjon megfelelni senki. A rocksztárnak meg hajrá!!!

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s