Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.

Sokat gondolkodtam, mi lenne ideális program az év utolsó estéjére. Az eddigi szilvesztereim közül akadt körülbelül egy tucatnyi, amit a gyermekkor rózsaszín buborékának boldogságában töltöttem: szülőkkel, mini szendvicsekkel és Gálvölgyi show-val a tévében. Később következett kilenc olyan, amikor a falat kapartam, mert annyira szerettem volna, hogy bárki elhívjon bárhova.

Majd két ballépés, amikor a vágyott élmények helyett „részegszitterként” funkcionáltam. Tavaly pedig egy óriási retró bulit fogtam ki, ahol végre órákon át lehetett táncolni. Azt hittem, a legutóbbival nagyjából megtaláltam a helyem – nem kalkuláltam bele, hogy a legközelebbi alkalommal talán egy vaskos regényre való élményt és tapasztalatot szeretnék majd rendszerezni a lelkemben. Ami nem tűri az idegenek közelségét, mint ahogy az ordító zenét sem.

Naptár, minden hónapra egy édes tavalyi emlékkel.

Naptár: minden hónaphoz egy mézédes tavalyi emlék.

Itt ülök tehát egy Svédországból hozott csokis gyertya fénye mellett, a monitor alján lévő Eiffel-torony szuvenírre meredve, egy méteres óriásposzter társaságában, amelyen szerény személyem sziluettje díszeleg homokba süppedt lábakkal a hegyek mögé bújó krétai naplemente ellenfényében. Nem tudom, mivel érdemeltem ki mindezt, de átcsúsztam abba a kategóriába, melynek tagjait néhány évvel ezelőtt masszívan kurvaanyázva irigyeltem. És próbáltam elhitetni magammal anno, hogy úgysincs miért, mert ők is szerencsétlenek. Hát már tudom, hogy igenis van miért – hiszen adódnak pillanatok, amikor túlzás nélkül érezni lehet a létezés értelmét. Íme, pár dolog, ami ehhez közelebb vitt.

Utazás

Régen egy félnapos kiruccanás előtt és közben is feszülten ellenőrizgettem, hogy a komfortérzetemhez szükséges minden holmi nálam van-e. Hogy milyen a hajam és a sminkem – igen, utóbbi téren volt néhány tévedésem, de kinek nem? –, hogy vajon hazaérek-e iksz órára, s egyáltalán muszáj-e mennem.

Most két percen belül foglalok szállást, plusz veszek repülő- vagy buszjegyet, háromnegyed óra alatt összepakolok egy hétre, az eltévedéstől való rettegés nélkül szállok idegen nyelven karattyoló megállókat (vagy azokat sem) soroló tömegközlekedési eszközökre, az úti célhoz élve pedig agyontervezgetés helyett a pillanatnak élek. Legutóbb egy lisebergi toalett mosdótükrében csodálkoztam rá, ki a faszom néz velem szembe. Aztán integettem neki, mert az a fajta éntudat fogott el, ami nehezen köthető helyhez, időhöz – vagy akár testhez.

Jóga

A testem… sok jelzőt kiérdemelt már csaknem negyedszázados pályafutása során, de karácsony előtt megkapta azt, ami eddig a legkedvesebb. A jógaoktató azt mondta, hajlékony lettem. Hajlékony, én, értitek! Ez óriási, most is itt vigyorgok rajta, hiszen csomó ideig hittem, hogy egy tönkszerű valamiben élek.

Oké, hogy kimásztam a zsírruhából, és bármilyen cuccot felvehetek már, ami a szívemnek kedves, de inkább láttam súlyzókkal meg rubintrékás terminátor-mozdulatokkal faragható anyagképződménynek a szövetegyüttesemet, mint hajlékony, rugalmas remekműnek. A lábamat ugyan (még) nem teszem a nyakamba, hogy úgy hegedüljek, de olyan ászanákat tudok könnyedén kitartani a március óta végzett gyakorlásnak köszönhetően, amiknél a korábbi önmagam nagy zsák krumpli módjára dőlt volna el. Nem baj, őt is elfogadom, elvégre ennek most jött el az ideje. Namaste!

Agykontroll

A kézzel fogható erejű módszernek elég hülye neve van magyarul, bár a szó szerint fordított tudatkontroll sem lenne sokkal jobb. Májusban végeztem el az alaptanfolyamot, ahol megtanultam valamit, amire azt hittem, a lényem magját képező tulajdonságok miatt eleve képtelen vagyok. A relaxációt. Örök kérdező, racionális, de intuitív kritikusként úgy éreztem, megér egy próbát a dolog. Milyen igazam volt! Ha valami felbőszít, akkor csak annyit mondok: „leszarom, lemegyek alfába és kész!” Abban a pillanatban, ahogy ellazulnak az izmaim és elcsitulnak a gondolataim, úrrá lesz rajtam egy kellemes, semmihez sem hasonlítható érzés.

Mindennap szoktam gyakorolni, mert szuper így elaludni. Októberben kijártam a gyógyulást-gyógyítást célzó Ultra kurzust is, ami olyan alkalmazott tudást ad, hogy ha azt leírnám, elveszíteném a közönségem felét, a másik fele meg a majdnem rokon „tedd a kezed a tévére” reklámfelhívásnak engedelmeskedve várná, hogy áramoltassak neki valamit. Nyugodtan az aranyérhez lehet érinteni ezt a kinyomtatott bejegyzést, hátha segít. Főleg, ha amúgy nincs kéznél papír.

Barátság

Nem tudtam, hogy kell barátnak lenni. Sőt, még most is ügyetlenül csinálom néha, de igyekszem fejlődni. Mivel gyerekként nem voltam jó helyen a kortársaim közelében, kimaradtak alapvető szocializációs elemek. Legalábbis azt hittem. Független vadembernek képzeltem magam, akinek egyedül kell boldogulnia a támogatásért kiáltó élethelyzetekben. Akinek vigyáznia kell, hogy senkit se engedjen túl közel, hiszen úgyis csak pofára esés lehet a vége. Akinek nehéz kérni és kapni, holott olykor szüksége lenne mindkettőre. Egy január végi utazás kapcsán kezdett derengeni, hogyan is működik ez az egész.

Az egyik barátnőm váratlan vizsga miatt lemondta a négynapos gyulai kiruccanást, Eszter pedig beugrott a helyére. Elvileg pofára esésnek indult, mégis hatalmas móka kerekedett belőle. Amióta megtanultam szégyentelenül kérni kisebb dolgokat, nagyobbak hullottak az ölembe. Krétán rendeltem például egy hullócsillagot, mert azelőtt még nem láttam egyet sem életemben – és másnap este, amikor pont ugyanazon a gyönyörű partszakaszon sétáltunk, a sors „nesze, bazmeg!” alapon kiutalt egyet. A helyzet úgy eldurvult, hogy azóta a V.I.P. Sziget hetijegytől kezdve a skandináv utazásig egészen elképesztő dolgok landoltak az ölemben. Köszönöm mindet!

Futás

Én voltam az a gyerek, akire ha egyszer ráfújt a hideg szél, vagy éppen egy krákogó szerencsétlen közelébe tévedt, rögtön antibiotikumért esedezett. Meg az is, aki az arcára fagyott könnyekkel, százméterekkel lemaradva bukdácsolt a fagyökerek között az erdőben, amikor az a fránya közoktatás kocogásra kényszerítette. Én lettem az a felnőtt, aki tudatosan elkerülte a zord időjárási körülményeket, a náthásokat és a rohanást igénylő sietséggel járó helyzeteket.

Egy nyár végi napon aztán elindultam futni, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tényleg az – még akkor is, ha odakint mínusz egynéhány fok van. Az orromon beáramló levegő nem hideg, nem mar, hanem oxigénnel táplál és megnyugtat. A fene sem érti, mert ha megállok, azon nyomban libabőrös lesz a valagam.

Hát ezért nem kell megállni. Csak folytatni. Mert ha ennyi meglepetést tartogatott egyetlen év, izgatottan várom a többit!


Még több cikk: