A recept egyszerű: fogd a telefonod, majd (ne) villantsd a pofádba a vakut. Közvetlenül vagy tükörből is jó. Utazáskor pedig még véletlenül se nyomd idegenek kezébe a fényképezőt azzal a szöveggel, hogy „photo, please”, ha kartávolságból bármilyen nevezetességnél meg tudod magadat örökíteni. A „selfie” igazából nem arról szól, hogy milyen vagy – hanem arról, hogy milyennek szeretnél látszani.

A selfie kifejezés népszerűsége tizenhétezer százalékkal(!) nőtt tavaly óta az Oxford Dictionaries felmérése szerint, amivel sikerült a 2013-as év legnépszerűbb angol szavává tenni. Pedig maga a koncepció milyen vércikinek számított nem is olyan rég! „Mi van, kisanyám, nem találod az önkioldót? Amúgy nagyon szexi a bal sarokban a ruhaszárítótok!” – ilyen dumával volt szokás oltani a magukra kattintgatókat. Most már külön okostelefon- alkalmazás tarol az önportrék tökéletesére, melyek lassan önéletrajzban is viríthatnak. Bár nem vagyok kimondottan selfie-rajongó, jobban díjaznám, ha a tokás-letöltendős helyett egy ilyen kép lenne akár a személyi igazolványomban.

Csak mintaszerűen érdemes.

Csak mintaszerűen érdemes.

A digitális önarcképben az a legjobb, hogy az irányítás annál van, akit ábrázol. Azonnal láthatod, hogy feljebb, lejjebb vagy oldalirányban kell mozgatni az apparátot a kívánt hatáshoz. Nem játszik be egy másik ember esetleges hiányosságainak faktora: nem tartja túl alacsonyan a gépet, és nem kap frászt az ugyanott bevágott tizenötödik póztól. Az előnyöknek hála, a forgalmas turistacélpontokon bőszen selfiezgetők között kell szlalomozni; a nyilvános illemhelyeken pedig nem lehet anélkül kezet mosni, hogy ne lógnál bele egy vadidegen leendő Facebook-profilképébe – rosszabb esetben pisilni sem.

A selfie intézménye lehetővé teszi, hogy szemrebbenés nélkül elkészíts magadról száz képet, és a lehető legelőnyösebbet posztold ki. Vagy akár másodpercek alatt szexivé szerkeszd, amin eredetileg pocsékul néztél ki. A definíció szerint olyan fotóról van szó, melyet „valaki saját magáról készít, jellemzően okostelefonnal vagy webkamerával, és feltölti egy közösségi média portálra”. Ezen a ponton a társadalomtudományi fogalmakhoz hasonlóan megállapítható, hogy szűken és tágan is értelmezhető a cucc. Előbbi alapján a bevásárlóközpont vécéjének tükrében lőtt mobilos fotóm selfie csak, utóbbi viszont a göteborgi kikötőben, a süvítő szélben rágógumival korlátra rögzített fényképezővel, önkioldóval megalkotott kompozíciómat is ide sorolja.

Kartávos példát direkt nem említek, mert abból a perspektívából jóllakott óvodásként festek. Tökéletes messziretartós önportrét egyébként is csak a majomfélék tudnának csinálni, hiszen az arc arányainak megtartásához jóval arrébb kellene lennie a lencsének. Nem érdekes; a „mai fiatalok” nagyszülőként nem fekete-fehér, tupíros-galléros műtermi képeket mutogatnak majd az aprónépnek, hanem előnyösre nyaktekerített selfie-ket. Vagy egyszerűen hozzávágnak az unokájukhoz egy Instagram linket, hogy görgessél vissza pár tízezret, picinyem. „Nagyi, melyik pláza toalettjében látszanak itt a fejed mellett a csövek?” – kérdezheti a kisded, mire rá lehet majd vágni, hogy „az igazából az Eiffel-torony, csak kitakarja a sörényem”.

A selfie-nél a háttér ugyanis mindegy. A lényeg, hogy én vagyok, ilyen vagyok, és meg akarom mutatni mindenkinek.


Még több cikk: