Menni vagy maradni?

Mindenki ugyanazért költözik külföldre. A boldogságért. De akinek otthon nem volt elképzelése arról, hogy merre induljon az életben, több ezer kilométerrel távolabb sem fog megvilágosodni. Sőt, az önként vállalt száműzetés alatt jó eséllyel újabb felhők gyűlnek majd a feje fölé. A hazaváltás – vagy a hazátlanodás – olyan következményekkel jár, amiket sokan képtelenek elviselni.

„Ha azt mondanák, hogy menjünk egy másik országba több pénzért, hát mennénk” – vontak vállat svédországi vendéglátóim, akik hozzátették: azért vannak most éppen itt, mert a közeg két kisgyermekük neveléséhez ideális. A harmincas orvos házaspár megcsömörlött attól, ami otthon folyik. Más se marasztalta őket, mint az átverés, a mutyizás, a kicsinyesség, a szűklátókörűség, a tekintélyelvű hierarchia, a vállalhatatlan munkahelyi körülmények, a zsebre vágott pályázati összegek, meg persze a csekkekre költhető hálapénz. Igen, azt a prototípust testesítik meg, amelyet rengetegen állítanának negatív példaként a pályakezdők elé, hiszen immár máshol hasznosítják az állami pénzen megszerzett „észt”.

Szabadon, biztonságban, elégedetten.
Szabadon, biztonságban, elégedetten.

Ahhoz viszont, hogy máshol tudjanak boldogulni, áldozatot kellett hozni. Emellett szükség volt egy megingathatatlan bőségtudatra is – a bizonyosságra, hogy megérdemlik a jót, és képesek ezért konkrét lépéseket tenni. Az áldozatkészség számtalan emberben ott rejlik, de önmagában semmit sem ér. Kiválóan lehet vele mosogatni, hamburgert készíteni meg zöldséget pakolni. A felsorolt munkákkal egyébként semmi baj nincs. Akkor van, ha az érintett beleragad a „gyűjtök lóvét, aztán majd lesz valami” fázisba. Ott fog állni a harmadik ikszen túl, releváns szakmai tapasztalatok nélkül, meggyengült hazai kapcsolatrendszerrel. Mert annak óhatatlanul gyengülnie kell, ez tény.

„Ma este két emberrel szkájpoltunk. Az egyik Magyarországon maradt, és kezd magából teljesen kifordulni, a másik pedig már Angliában él” – tették hozzá a dokiék, akikhez külföldi munkavállalással kapcsolatos információkért fordult az előbbi. Évek óta fontolgatja, hogy valahová nagyon el kéne menni, habozása miatt azonban egyértelmű: fél. Neki nem a megfelelő földrajzi helyet kell a távolból keresgélni, inkább fejben rendet tenni. A távozás nem muszáj és nem való mindenkinek; akinek nem kenyere, siránkozás helyett cselekedhet az otthoni előrejutásért.

Nálam egyszerű a képlet: tértől és napi időbeosztástól függetlenül szeretek dolgozni. Ebben látom a jövőmet is, tehát a karrier sehová sem szólít. Van továbbá egy csodálatos otthonom, ahová mindenhonnan és mindig jó hazatérni. Máshol is tud a puszta létezés fantasztikus lenni: a tájak, a nyelv, a neszek, az illatok, az ízek egytől egyig mind… Szeretnék minél többet tapasztalni, de turistaként.

Ilyen szempontból kívülről figyelem az elmenők és a maradók „meccsét” – akik közül az intelligensebbek nem is harcolnak mások meggyőzéséért. Egyszerűen csak teszik, amit jónak látnak, és kész.


Még több cikk:

11 Comments

  1. Azt hiszem, a titok nyitja az otthon. A “fejlett” otthonfogalom, és ennek egy fizikai implementációja egyaránt. (Persze ez sem biztos, hogy általános “nagy igazság”, csak éppen nálam is így van. :) Vagyis az érdekes, hogy nálam pontosan hogy is van.) Én nagyon szeretek Magyarországon lenni, akármennyire is hát öhm… érdekes hely is tud ez lenni, itt érzem magam biztonságban. És mert ezt dobta a gép, most már ezt a kultúrát érzem a feladatomnak ápolni, és a gyerekemnek tovább adni. Azt meg külföldön nem is könnyű, de legfőképpen nem érdemes. Miért? Mert nemzeti alapon szerveződött a világ (az USA is, bizony, sőt ők csak igazán). (Hogy ez jó, vagy rossz, tetszik, avagy nem, lényegtelen. Így van, kész.) Ez egy erős összetartozás-élményt ad a benne résztvevőknek, tehát (a magyarral ellenben normálisan működő nemzetek esetében) funkcionális jelentősége is van. Így tehát Piréziában (ami egy nagyon liberális és befogadó ország) a pirézségnek van funkcionális jelentősége, a magyarságnak nincs. Nem okoz semmiféle hátrányt, de egy magyar nem érti és nem élvezi teljes mélységében pl. a Piréz QWERTY Napot, mert nem ismeri és nem “élte meg” a történelmi hátterét. A pirézek viszont igen, és ez a legtöbbjüknek egy nagy élmény, olyasmi, mint itt mondjuk az 1848-as emlékezés lehetne, ha nem nyúlná le az összes kicseszett kormány arra, hogy saját magát fényezze (és a többieket pocskondiázza). Tehát én azt szeretném, hogy a gyerekem Magyarországon lehessen magyar. Habár Magyarországon erősen sérült a magyarság funkcionalitása, még mindig jobb, mint bárhol máshol.
    A szűkebb otthonfogalom (egy térfogat, ahová jogosult vagyok bemenni, és más nem jogosult ugyanerre, csak ha én beengedem) talán még alapvetőbb. (Nekem.) Nálam hozzátartozik az, hogy azt a karaktert, amit “odakinn” játszom, a kabáttal együtt feltehessem a fogasra. Tehát a párommal, a családommal lehessek az, ami vagyok, és a rám ható ingermennyiséget akár a nulláig is le tudjam szabályozni, ha éppen arra van igényem. (Ez talán nem teljesen érthető annak, aki nem ismer. Sry, a témába igazán nem vág, de kérésre kifejtem.)

    A pénzdolog egy nagyon érdekes dolog. Sok embernek nem tűnt fel, hogy 1989 óta piacgazdaság van. A piacgazdaság pedig alapvetően a kereslet és a kínálat egyensúlyára épül jóformán bármilyen területen. Az az ábránd, hogy majd Állam Bácsi szépen leszabályozza, kiharcolja stb. helyettünk, meg hogy a mi életünk megkönnyítése az ő dolga, jó lenne, ha szertefoszlana az emberek minél nagyobb részének a fejében. Amúgy ez is milyen már. ’87-ben, ’88-ban már nagyon akarták az emberek (legalábbis meglehetősen sokan), hogy vége legyen a szocinak. (Aztán vége lett – hogy miért is, arról megint lehetne sokat beszélni, szerintem nem azért, mert az emberek akarták. Hanem azért, mert egyfelől gazdaságilag tarthatatlanná vált, másfelől a nagypolitikában is más szelek kezdtek fújni: a magyar hatalmi elit egyre kevésbé támaszkodhatott a Vörös Hadseregre. És azért pont akkor, amikor, mert akkor még volt lehetőség arra, hogy a hatalmi elithez kapcsolódott slepp nem hogy távozni kényszerüljön a hatalomból de leginkább a gazdaságból, hanem jól megszedje magát. Na de ez mellékszál.) A mostani téma szempontjából izgalmasabb, hogy az embereknek igazából fogalmuk sem volt, mit is jelent az, hogy piacgazdaság. A szociból nézve csak annyi látszott, hogy Külföldiában (szigorúan az osztrák-magyar határszakasztól nyugatra eső országokat tekintve) lehet banánt kapni, és húszféle hajszárítót. Amikor aztán át is lehetett menni a “sógorokhoz” (Ausztriába), és elkölteni fejenként 50 US dolcsinak megfelelő keményvalutát (hihi, jól jellemzi a szocializmus saját félhivatalos véleményét a saját gazdasági képességeiről ez a kifejezés) el lehetett költeni, még az is elterjedt, hogy Osztrákiában lehet alkudni a boltokban. (“Bizony, Józsikám, nem csak a lengyelpiacon, hanem a gorenjeboltban is, aminek ajtaja, meg kirakata van, képzeld, nekem is engedtek 50 schillinget.”) Ami ebből fontos lett volna, az talán máig nem esett le a legtöbb embernek: egy bármi annyit ér, amennyit adnak érte. Ez a Gorenjére is igaz, és a munkaerőre is. És a megfordítása is, hiszen az árakat (a munkabér is ár: a munkaerőd ára, és rajtad is múlik, hogy cincog-e a zsebedben, ahogy mész haza) a kereslet és a kínálat együttesen határozza meg. Ha tehát lehet Magyarországon jó mérnököt kapni háromszázötvenezerért is, nincs az a hülye vállalkozás, ami ötszázat adna neki. Ha tehát alacsonynak találja valaki a magyarországi béreket (amúgy teljesen jogosan), akkor mondja azt a főnökének, hogy ő bizony ennyiért nem dolgozik tovább. Egyszerűen csak elég sokan kell mondani. (Egyébként a diplomás elvándorlásnak ebből a szempontból örülök, ez abba az irányba is hathat, hogy azok a cégek, akik ide hozták a fejlesztésüket, vagy eleve magyar tulajdonúak és székhelyűek, igyekeznek olyan bérezést ajánlani, amivel itt tudnak tartani jó szakembereket.)
    Az árakat könnyen tartják az általános európai szinten a kereskedők: vannak elegen, és elég szervezettek. Ahhoz is, hogy a jogszabályi környezetet úgy alakítsák, hogy ne lehessen kis asztalról cseresznyét árulni tisztán termelői áron. És ez nem Magyarország-wide, hanem EU-wide. (Bocs az angolért, ez így sokkal egyszerűbb. Ha valaki nem érti, szóljon, elmondom.) Az EU ugyanis elsődlegesen gazdasági társulás még akkor is, ha a kommunikációjában az emberekre, meg az úgynevezett közös európai értékekre helyezi a hangsúlyt. Arra való, hogy a már meglévő, működő (nyugat)európai vállalkozások minél jobban védve legyenek a más vidékeken működőktől (és persze az EU-n belül esetleg létre jönni kívánó újaktól is). Ezért olyan az EU jogszabályi környezete, amilyen.
    Nekünk (munkavállalóknak) itt az egyetlen lehetőségünk az lenne, hogy
    – egyfelől rákényszerítjük a munkaadóinkat, hogy adjanak kétszer annyit a munkánkért, mint eddig. (Nem 5% béremelés, nem. 100%.)
    – másfelől az államot rákényszerítjük, hogy az elvonásokat csökkentse mondjuk a felére. (Ez nem fájna, ha az előző pont sikerül, az állam a bevételeit tekintve pont ott lenne, mint most. Sőt jobb helyen, mert nőne a fogyasztás, ami az ÁFA bevételt igen szépen megdobja.)
    A munkaadóink is a piacról élnek, ha nem dolgozunk, az nekik is ugyanolyan rossz, mint nekünk. De ez nagyon komoly összehangoltságot, és kockázatvállalást igényel. Nem elég eltökéltnek lenni, annak is kell látszani, és eltökéltnek látszani sem elég, tényleg annak kell lenni. Mert amíg lesz, aki megcsinálja kilencvenötért, nem fog egy munkáltató sem százkilencvenet adni senkinek. Kb. el kell játszani azt, amit az angolok, meg a többi ma kolbászbólkerítés ország dolgozói százötven..kétszáz évvel ezelőtt eljátszottak.
    (Tudom, kicsit azért összetettebb ez, de igazi (alulról jövő :P) összefogással, átgondolt, jól felépített rendszerben, és megfelelő kommunikációval nem tartom lehetetlennek. Hiszen Külföldiában is megcsinálták…)

    És üdvözlet a hóesésnek a blogodon! :)

    Kedvelés

    1. Én is valamilyen szinten egyetértek vele, hogy az ember követelje meg azt, ami jár neki, csak az a baj, hogy nem csak mi vagyunk mobilisak, hanem a munkaadók is (versenyszférában). Tehát, ha magasabb bért kellene fizetni, akkor fognák magukat, és mire kettőt pislognánk, kinn lenne már az egész kóceráj valahol Indiában.
      Én is azoknak a táborát erősítem, akik nem szeretnének elmenni Magyarországról, de van az a pénz, és lehetőség, amiért mennék. Alapvetően szeretek itt élni, a fizetésemmel és munkámmal elégedett vagyok, viszont irreális költségei vannak a megélhetésnek, ha az ember albérletbe kényszerül. Tudom, nyugaton aztán főleg az albérlet dívik, viszont más feltételekkel (biztosabb), és hiába drágább, arányaiban még úgy is jobban megélsz a fizudból, mint itt.

      Kedvelés

      1. Értem, ez a félelem elég jól el van ültetve a népekben. Viszont pl. Németországban is van egy csomó, Magyarországon is jelen lévő cégnek R&D részlege. Ha a magyar mérnökök elég jók (márpedig elég jók, mert Külföldiában tudtommal két kézzel kapkodnak utánuk), maradni fog a cég még akkor is, ha Indiában olcsóbb lenne a munkaerő. Főleg, ha itt már egy csomó pénzt befektetett. De ugyanez igaz a többi munkafolyamatra is. Ha tudjuk jól csinálni (és tudjuk, több operátorról tudom, hogy milliókat hoztak az ötleteik egyik-másik cégnek), akkor velünk fogják csináltatni.
        (Arról is lehetne gondolkodni, hogy kik és miért is ültették el az emberek fejében ezt a félelmet. Kinek jó az, hogy ettől fél Magyarország. Talán emlékszel te is, melyik politikai oldalról jött/jön, és ők kiket képviselnek elsősorban.)

        Albérlet: na hát igen. Az egyetlen (!!) előnye a mobilitás. De az égvilágon semmi más előnye nincs. Az albérlet egy olyan hitel, ahol csak a kamatokat fizeted, a tőkerészt nem. Vagy másképp: a hitel == pénz bérlés. A kamat a (nematied) pénz bérleti díja. Csakhogy a legtöbb hitelkonstrukció olyan, hogy a kamat (azaz a bérleti díj) megfizetése mellett a tőkéből is fizetsz vissza mindig egy kicsit. (Ahogy csökken a tőketartozásod, úgy lesz a fix törlesztő részlet egyre kisebb hányada a kamat, és így egyre nagyobb hányada tőketörlesztés. Végül, a futamidő végére elfogy a tőketartozás is. Egy albérlet soha nem kerül a tulajdonodba.)

        Kedvelés

        1. Ez sajnos nem elültetett félelem, láttam már olyat, h komplett csoportoknak mondtak fel, mert X ország olcsóbb (hiába volt jobb a magyar munkaerő, számokban/papírokon, képesek a minőségi munka fölé helyezni a pénzt).

          Kedvelés

  2. Érdekes téma, szerintem nagyon fontos kérdés az is, hogy az állam hogyan áll a munkavállalókhoz, milyen törvények, kötelezettségek stb. vannak. A párom német cégnél dolgozik, és egészen addig amíg Németországban voltak nem is volt semmi gond. Ahogy azonban betették a lábukat Romániába, rájöttek, hogy hogyan lehet sumákolni, spórolni az embereken, nagyon hamar átvették a román mentalitást, ki is használják az előnyöket. Mostmár inkább oda építkeznek.. Ha jó törvények volnának, nem engedhetnék meg maguknak.

    Kedvelés

  3. Az elvándorlás kérdésköre egy szinte végtelen téma. Sok aspektusból lehet vizsgálni a témát….
    Magam is elvándorló vagyok (épp a napokban kezdtem összeszedni és sorozatba rendezni, az összes személyes elvándorlásomat érintő bejegyezésem a blogon), Szerbiát cseréltem le Magyarországra, egy kis falut a fővárosra. Azt hiszem mindenkinek meg van a maga specifikus oka: személy szerint szerettem volna magyar nyelvterületen érvényesülni, irodalmat és írást tanulni, megismerni egy csomó új dolgot és embert. Aztán mióta itt vagyok (lassan két éve) belátom, nem kánaán és mentalitás is hagy némi kívánni valót maga után, de a megszerezhető tudás mértéke bőven kompenzálja a kellemetlenségeket. A főváros csomó lehetősége (gondolok itt pl. a csepeli japán íjász egyesületre – a második családra), a könyvtárak, rendezvények , szórakozási lehetőségek újabbnál újabb perspektívákat nyitnak fiatalon.
    Ami arányt szab ebben a “hazátlanság” életérzésben csupán az, hogy mennyire gyűlölted meg a helyet,ahonnan elvágyakozol. Jómagam sokáig hittem, hogy ettől jobban már nem lehet elidegenedni a múlttól – tévedtem, ezer láthatatlan fonállal, emlékekkel kötődöm még ennyi idő után is a szülőföldhöz, a tájhoz, a magától értetődő multikulturalizmushoz, többnyelvűséghez és sokszor visszavágyom, talán egy nap haza is térek, hogy az itt megszerzett tudást otthon kamatoztathassam a közösség épülésére.
    Ha csak a jobb megélhetés lebeg célként előttünk, az kevés, mert előbb utóbb, ha el is érjük azon túl nincs semmi, csak üresség. A sors fintorából sok ismerőssel futok össze Budapesten, van kivel nosztalgiázni, ezért sem tudnék elképzelni egy teljesen idegen országot, idegen nyelvvel és kultúrával otthonomnak, hazámnak meg végképp nem lennék képes nevezni más országot… Furcsa dolgok ezek.
    Az már csak bónusz, hogy pl. míg otthon éltem, azt hittem az Unióban maga a demokrácia egyesült paradicsoma, ahol ha dolgozni akarsz, vagy érvényesülni, valóban lehetőséged adódik rá… Nem éppen így van.
    Az univerzális elvándorlás definícióba szerintem meghatározó tényező az internet, az, hogy a világ egy karnyújtásnyira került és a képünkbe tolja azokat az ideálokat, melyekkel lokális szinten nem találkozunk. Túlexponálódott a valóság, mi meg elhisszük azt.

    Kedvelés

  4. Ez a meccs Horvátországban is zajlik. idén nyáron meglátogattam egy ottani ismerősömet, az anyukájánál aludtunk. Ő mesélte, hogy ott nagy a munkanélküliség, a fiatalok sorra mennek ki külföldre, az ő lánya is afelé kacsingat. Én meg csak pislogtam, mert ugyan azt hallottam pepitában, mint Magyarországon.

    A magam részéről maradok. Hiszem, és látom, hogy itt is megtalálhatja az ember a számítását, ha leveszi a negatív szemellenzőt. Viccen kívül, ehhez szemléletben fel kell nőni, Anélkül külföld is kudarcok sorával fogad…

    Kedvelés

  5. GutBesserWasser:

    – a nulla ingermennyiséget totál átérzem, ugyanígy vagyok ezzel. bár tök nullának nem mondanám, hiszen újabban rájöttem, h vannak olyanok, akiket “most mindenki hagyjon békén” hangulatban is szívesen fogadok. amit a kívülállók nehezen értenek meg, az az, h ez a hangulat egyáltalán nem rossz. sőt, én jónak élem meg, egyfajta önvédelmi reflexnek. persze, kellemetlen, amikor egy hozzám közel állónak mondom, h most hagyjál, légy szíves, de aki tényleg közel áll, simán felfogja a helyzetet. aki meg nem, annak meg nem tökmindegy?

    – a mi piacgazdaságunk azért is más, mert mi alá-fölérendelő viszonyokra szocializálódtunk az élet minden területén. a magyarok többsége akkor érzi jól magát, ha megmondják neki, mit csináljon, egy kisebb hányad pedig akkor, ha diktálhat. a skandináv mentalitás egyik alapja a mellérendelés, illetve a kisebb hatalmi távolság, s a vele járó időnkénti természetes szerepcsere. ez a közeg sem fenékig tejfel, elvégre állandó felelősségvállalás szükséges hozzá, ami az itthoni mentalitástól idegen. (lásd: “veszek fel hitelt. jó sokat, több dologra. hoppá, sokat kell visszafizetni? akkor a bank a hülye, én nem tudtam róla!”)

    – nyíregyen drágább a szabolcsi alma, mint a máshol termett (akár az import). ez mindent elmond arról, milyen beteg irányban csúsztak el a piaci folyamatok…

    – alulról jövő összefogás, tudod mikor @=P az ember itt örül, ha a saját pecsenyéjét tudja sütögetni. de amúgy igazad van, persze.

    – belőlem amúgy cakompakk hiányzik a nemzeti érzés. annyira van meg, h örülök, ha egy magyar sportoló olimpiai eredményt ér el. nekem nem okozna gondot, ha holnaptól azt mondanák rám, h piréz vagyok. nevezzenek, aminek akarnak, mert nem bírom egy csoport vagy közösség tagjaként definiálni magamat.

    – áh, nekem is tetszik a hóesés, nemtom miért akarja mindig mindenki kikapcsolni a blogján o.O

    Norci:

    – most mondanám, h az indiai munka minőségének felvállalása elég komoly vállalati döntés, de miután a kínaiak megvették a volvót, eszem ágában sincs alábecsülni az ázsiai erők hatását a világgazdaságra @=P

    csak úgy:

    – nagyon kevés országban van / volt devizahitel, stabil gazdaságok eleve kizárták, mint pl. svédország is. ott néhány százalékos kamatra veszed fel, ami nem ugrál, tehát pontosan tudod, mit vállalsz vele. ezt csak azért említem, h a “pénzbérlés” alapvetően nem rossz dolog, csak nálunk, a tévében reklámozott 246,7%-os thm világában csúszott félre egy kicsit az értelmezése.

    Árpi:

    – az utolsó bekezdés lehetne egy társadalomtudományi diplomamunka záróakkordja @XD

    – örülök, h nagyjából megtaláltad itt a számításodat, és szerintem tök jól állsz ehhez az egészhez.

    Analemma:

    igen, a szemellenzőt le lehet venni, pontosan így gondolom én is! persze, ez változások sorával jár – például a negatív szemléletűek automatikusan allergiások lesznek az emberre -, de hosszú távon minden ilyesmiről kiderül, h végeredményében örvendetes volt.

    Kedvelés

    1. mégis milyen alapon döntöd el, kinek “kéne” és kinek nem? mondjuk régen az “akiknek már mindegy” kategóriába tartozhatsz, ha a hazánkban dolgozó orvosokat irigyled…

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s