„Nálunk nincs már postahivatal” – közölte a pult másik oldalán álló hölgy a jönköpingi állomás információs irodájában. Egy pillanatra megkukultam, aztán elnevettem magam, és rávágtam: „nagyon kelet-európai vagyok, bocsika”. Az incidens miatti furcsa érzés azonban még jó ideig velem maradt. Életemben először kultúrsokkot kaptam.

Nincs függöny, nincs fűtőtest. Nincs hálapénz, sőt: a beteg azt sem tudja, ki műtötte, mert az állam szolgáltatását veszi igénybe. Ráadásul mindenki bejelentheti magát egy internetes rendszerben öt nap betegszabadságra, néhányszor évente – orvosi igazolás nem szükséges. Az újonnan érkező óvodásokkal külön pedagógus foglalkozik – legföljebb két-három kicsivel egyszerre, kötelező elfoglaltság és alvás pedig nincs. Nincs ünnepi diszkófény, a lakások ablakában egyszínű világítás látszik: többnyire ugyanaz a féle dísz. A karácsonyi vásárban őrizetlenül lehet hagyni a portékát, nem fogja ellopni senki.

Az attitűd nem eladó.

Az attitűd nem eladó.

Az átlagbér a hazai többszöröse, de a ruhaneműk és a kozmetikumok ugyanannyiba kerülnek. Az élelmiszer úgy tizedével drágább, cserébe viszont jobb a minősége. Az emberek többnyire nem kenyérre meg karácsonyi ajándékra vesznek fel hitelt, hanem lakásra, autóra meg luxuscikkekre. Infláció helyett defláció van, tehát javul a pénz értéke. A bankbetét nagyjából ismeretlen fogalom, bár egy egész valahány százalékért létezik hosszú távú megtakarítás, ami iránt jóformán senki sem érdeklődik. Még mielőtt viszont bárki csomagolni kezdene, hogy az irányt Svédország mesebirodalma felé vegye, nem árt tudni: nyelvtudás nélkül fizikai melóra sincsen esélye. És nem angolt várnak el, hanem svédet.

Láttam Ikea előtt kolduló cigányt. Meg biciklitárolóhoz láncolt kereket, mert a jármű többi részét megfújták a népek. A pozitív hatások miatt mégis állandóan ott motoszkál bennem az érzés: „így is lehet?” Semmi pesszimizmus, semmi irigység – bárki online megnézheti a másik személyi adatait és bankszámla-egyenlegét. Az eltérő hozzáállás miatt újra kellett értelmeznem egy csomó fogalmat, előítéletet. Egyébként nem bundabugyiban ücsörgök az ország déli részén; a Nap egy órával később kel és ugyanakkor nyugszik, mint otthon; nincs mínusz negyven fok, és az „őslakosok” sem „hidegek” vagy barátságtalanok.

Hiba a mátrixban.

Akad hiba a mátrixban.

Olyan ez a látogatás, akár egy boldogság-injekció. Az egészséges attitűd puha takaróként ölel körül, amibe jólesik belebújnom. Pont, mint az otthoni elszigeteltségem nyugalma – hiányzik belőle az a fajta melegség, amit a szüleim közelsége nyújt, ugyanakkor jólesik rájönnöm, hogy milliók élnek hasonló viszonyban egymáshoz, a pénzhez és az élethez, mint nálunk csak kevesek. Persze, ehhez nem szokványos turista-tapasztalat kell, nem egy szállodai portás élménybeszámolójának néhány részlete. Egy magyar orvos házaspár vendége vagyok, akik az elmúlt tíz hónap után még mindig rácsodálkoznak ugyanezekre.

És amikor be akarom zárni magam mögött az automata lépcsőházajtót, nem röhögnek. Akkor sem, ha naponta háromszor közlöm elkerekedett szemekkel: „nincs posta, vazze!”


Még több cikk: