Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)

Sétálva hoztam át a városon a magában majdnem ötkilós, hatvanöt centi magas csodát. Húzni nem akartam, mert tartottam tőle, hogy árt a kerekének a több kilométeres kopás. Amikor hazaállítottam vele, anya még a szemüvegét is levette, hátha hiba csúszott a „készülékbe”. „Mi az, nem láttál még bőröndöt?” – kérdeztem. „De… minek ez neked?” – pislogott tovább őszinte érdeklődéssel. „Fogalmam sincs. Megtetszett” – vontam vállat, azzal felcipeltem magamhoz az emeletre. Apa csak annyit mondott, hogy jól néz ki, vigyem minél több helyre. „Köszi, úgy lesz” – vágtam rá teljes természetességgel. Én, aki nem sokkal azelőtt még egy fővárosi kiruccanást is óriási távolságként éltem meg.

Mindent bele!

Mindent bele!

A piros bőrönd először Gyulát vette szemügyre. Talán szerény célnak tűnik, de mégiscsak három vonatot és félnapos utazást jelentett. Aztán hazajött, és beköltözött abba a szobába, ahol a ritkán – vagy már sosem – használt tárgyak vesztegelnek. Még egy műanyag zsákot is ráhúztam, hogy ne porosodjon szegényke. De valahol mélyen tudtam: érdemes kitölteni a poggyászbilétát, mert sosem tudhatja az ember. Néha viszont érzi, hogy itt valami lesz, mégpedig elementáris erővel. Lett is, mert márciusban, pont a születésnapomon huszonnégy órán belül két helyre vettem repülőjegyet. Párizsba és Krétára, ebben a sorrendben.

„Anya, apa, áprilisban megyek Párizsba!” – újságoltam a szüleimnek, akik egy tárgyilagos „mikor?” után sokatmondó pillantást váltottak, s megjelent a fejük fölött a szövegbuborék: „Mi történt a gyerekkel?” Mielőtt azonban morfondírozhattak volna a válaszon, gyorsan hozzátettem, hogy június végére beficcent egy kis Kréta is, mert tényleg kihagyhatatlan kuponos ajánlat volt. Akkor még nem láttam repülőt közelről, sőt: beszállókártyát sem, ezért fülig érő szájjal nyitogattam másnaponta a légitársaságok által küldött leveleket. A BUD rövidítésről mindig a budi jutott eszembe. Onnan milyen stílusos a fellegekig szállni… ó, jessz!

A repüléstől egy percig sem féltem. Bár előző este azért szőrtelenítettem a lábam, hogy ha úgy alakul, mégse méltatlanul dicsőüljek meg. Vártam valami negatív érzést: bezártságot, halálszagot, rettegést. Ehelyett amikor a kifutópályán meglódult a gép, legszívesebben előrerikkantottam volna a pilótáknak: „nyomjátok, öcsém!” A levegőbe emelkedéskor pedig belém hasított egy érzés. Olyan elsöprő lendülettel, hogy hét hónap távlatából felidézve is mindjárt papírzsepiért nyúlok tőle. Eufória, katarzis, teljesség-élmény. Egybefolyt az itt és most, meg a mindörökké. Az orrom az ablakhoz tapadt, a sorsom pedig megpecsételődött – több mint tízezer méterrel a korábbi komfortzónám fölött.

Ha korábban hallottam, hogy Ferihegy, egy kicsit becsicskult a lelkem. Vigyázzba állt, majd összeszorult: mintha tudta volna, hogy valami csoda lakik odafenn. A szó azóta még nagyobb hatással van rám, mert már nemcsak a vattacukor-felhők jutnak eszembe, hanem pillanatok is. Amikor a Szajna partjáról csodáltam a kivilágított Eiffel-tornyot („Mindjárt felmegyünk rá, juhú!”), vagy amikor a lemenő napocska a krétai hegyek mögé bukott, én meg a langyos tengerben ázva hallgattam, hogy loccs-poccs. Csodálatos élmények, amelyek közül egyért is bőven megérte volna megszületnem – és elmondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak, hogy átélhettem őket. A piros bőrönddel együtt, természetesen.

A piros bőröndnek időközben lett egy kistestvére, aki fekete alapon fehér pöttyöske. Ő ment velem augusztusban, Sziget-ügyben Budapestre, aztán Krakkóba busszal októberben. Rákaptam a világ színére, zajára, illatára, ízére. Aztán írtam róla nektek. A lengyelországi útról szóló poszt alá érkezett a Facebookon egy olyan komment, amely újból hadrendbe állította a méretes kofferemet. Oltári mázli volt, igazi ajándék, a három cseresznye – vagy éppen „meggyike” – kipörgetése. Egy meghívás Svédországba. „Ezt most így tényleg?” – kérdeztem; és hát tényleg, igen. Te magasságos atyaúristen, egy hétre Skandináviába megyek!

Szóval most úton vagyunk Göteborg, majd Jönköping felé. Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én.


Még több cikk: