Kérdések, amelyek szívlapátot érdemelnek

Akármennyire szeretnék nullától huszonnégyig tökéletesen zen lelkiállapotban leledzeni, a pumpa olykor felmegy bennem is. Mióta láttam egy képet, ahol ezt a pumpás szófordulatot nem éppen átvitt értelemben ábrázolták, azóta alig használom, de ez most nem számít. A lényeg, hogy összegyűjtöttem azokat a kérdéseket, amelyektől hangulat függvényében egyszerűen az ég felé nézek, vigyorgok, vagy válaszolok valami illetlent.

„Melyik újságnál dolgozol?”

Ez a kedvencem, mert bár tök normálisnak tűnik, mégis értetlenkedési lavinát indít el. Pont azért használom magamra ritkán az újságíró jelzőt bemutatkozásnál, és maradok a sokkal rejtélyesebb médiamunkásnál vagy vállalkozónál. Az emberek jelentős hányada ugyanis a kifejezésből adódóan képtelen feldolgozni, hogy van újságíró, aki nem kézzel fogható újságot ír.

Mert ha nem azt ír, akkor miért mondja magáról – talán menőnek akar látszani? A fő probléma, hogy akinek eleve ilyen szűk fogalmakban gondolkodik, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni. Pedig az értő füleknek szívesen elmesélem, mit művelek pontosan, és milyen jó ez nekem így. A nyomtatott sajtóval sincs bajom: szívesen végeznék feladatokat abban is; de az, hogy egy céggel vagy médiummal azonosítsanak, taszít. A magyar nyelv még nem kínál egyszavas alternatívát a melómra, ami nem baj: ad egyfajta dögös misztikumot a dolognak.

A másik oldala kicsit véres már. | Fotó: Vatera.hu
A másik oldala kicsit véres már. | Fotó: Vatera.hu

„Felkeltél?”

Amikor valaki megtudja, hogy bagoly vagyok, hajlamos a témát egy kicsit túlspilázni. Például délután kettőkor megkérdezi, felkeltem-e – nem, majd pont álmomban reagálok az üzenetre –, vagy az alvási szokásaimról rendszeresen érdeklődvén, kéjes döbbenettel firtatja: meddig maradtam fenn előző éjjel, és mennyit aludtam. Mintha jólesne lépten-nyomon rácsodálkozni a „devianciámra”. Még jobb, ha özönleni kezdenek a jó tanácsok, hogy tíz előtt bújjak ágyba, aztán ébredjek a pacsirtákkal, különben kinyiffanok hamarosan.

Régen türelmesen bólogattam, és próbáltam elmagyarázni az ízlések és a pofonok elvét – lehetőleg utóbbinak az elkerülésével –, de ma már nem restellek visszakérdezni: tán azt hiszed, jobban tudod, mi a jó a szervezetemnek? A szunyát egyébként kütyümentes helyiségben intézem, tehát a reggeli ordibálást preferáló macskámon kívül senkinek sincs esélye rá, hogy akaratom ellenére felébresszen. (A szüleimnek is lenne, de a saját érdekükben nem teszik meg.) Jó dolog érdekében akár hajnalban is kipattanok az ágyból – vagy le sem fekszem.

„Mizu?”

Hát mit mondjak a sorsom iránt eképp érdeklődő drága felebarátnak? Ha tegnap is beszéltünk, vagy időtől független szellemi kapocs rejlik köztünk, akkor van értelme a kérdésnek – mert amennyiben néhány szószerkezetben beszámolok a fejleményekről, érthető a helyzet.

De ha fogalma sincs róla, mi a jó eget műveltem az elmúlt hónapokban, években, mégis hogyan válaszolhatnék erre? Jártam iksz helyen, dolgoztam ipszilonnak, tegnapelőtt óta új kedvenc kajám van, egyébként meg szépen süt a nap? Kísérleteztem a „minden szuper”-rel, aminek akaratlan irigységkeltés lett az eredménye, a „semmi” pedig szimpla hazugság, mert mindig óriási dolgok történnek – max nem vesszük őket észre.

„Te vagy az?”

Nem, a rézfaszú bagoly érkezett meg személyesen, hogy ősrégi ígéretét valóra váltsa. Ennek szinonimája a szülők által gyakran elkövetett „hazajöttél?” Tudom, a nyilvánvalóra történő rákérdezés sokaknál a társalgás szerves részét képezi. Engem viszont kaján válaszra sarkall, ami rendszerint ki is csúszik. Ha kopogtatáskor valaki kiszól, hogy ki az, akkor is szeretek baromsággal előhozakodni.

Vagy eszembe jut a sztori, hogy háromévesen egy hozzám képest óriási gallyat cipelve becsörtettem a helyi kispostára, s kacagva kiáltottam: én vagyok a postarabló. Az intézményt néhány nap múlva tényleg kirabolták, ami utólag jócskán mérsékelte a cselekedetem mókafaktorát.

„Miről fog szólni a következő posztod?”

Néhányan valamilyen rejtélyes oknál fogva hajlamosak feltételezni, hogy aki blogot ír, az képes megállás nélkül arról beszélni. Az előző bejegyzésről, a következőről, meg a jövő haviakról is, ha lehet. Biztos vannak ilyenek, de nálam jóval egyszerűbb a helyzet. Az előző posztomat már félig el is felejtettem, a következőnek pedig még híre sincs a fejemben.

Véleményt mindig szívesen fogadok, de mivel a mondanivaló a szöveggel együtt távozik belőlem, az esetek zömében egy velős ahával felelek. Témaötletért különösen kijár a szívlapátos tarkón verés – főleg, ha olyan, hogy a szittyomparasznyai alpolgármester fél disznóért mindenre képes, emeljem fel a szavam a lakosság érdekeiért.

Ha máshová írtam volna ezt a néhány sort – azaz pénzért, mert e szent helyen kívül ingyen biztos nem –, adhattam volna neki olyan címet, hogy „5 kérdés, amiért kiheréllek”, esetleg a politikai korrektség jegyében „5 kérdés, amiért a testi fenyítést jogosnak ítélem”. De nem tettem, mert most nem a kattintások száma a lényeg. Sőt, leginkább magamnak szól a felsorolás, hogy legközelebb már csak jókedvűen legyintsek, ha valaki nekem szegezi ezeket.


Még több cikk:

15 Comments

  1. LOL, hát ehhez nálam még hozzájön a “hogy vagy?” és R sugarú környezete. Az egyik közeli rokonomat komolyan megfenyegettem, hogy ha még egyszer fel mer hívni csak azért, hogy ezt megkérdezze, kapni fog egy engem ábrázoló mellképet egy szövegbuborékkal, amiben az lesz, hogy “köszönöm jól”, és bizonytalan ideig nem fogom felvenni a telefont, ha látom, hogy ő hív.

    Kedvelés

    1. én ugyanezt automatikusan valagportréval képzeltem el, mennyire vagyok aljas? mindenesetre a “hogy vagy?”-ot egy ideje csak olyanok kérdezik tőlem, akiket őszintén érdekel a válasz, és így már semmi ellenszenves nincs benne.

      Kedvelés

  2. Helló! Mizu? [és akkor arra egy olyan válasz, amivel ma indítottam neked az estét]

    Btw, nálam a teljesen nexus-kontextusidegen kérdések verik még ki a biztosítékot. Pl. egy arc, akivel kb. kétszer találkoztam és két mondatot váltottam evör, rám ír Facebookon: “Szia, te találkoztál már Istennel?” Helló, tesó, ezt majd esetleg pár sör mellett egyszer, jó? Komolyan mondom, jó, hogy a legutóbbi orgazmusom részletes körülményeiről ki nem faggat. Agyeldobás. Mit hisznek ezek?

    Kedvelés

    1. LOL. most mé’, két személyes találkozás pont kettővel több az átlagnál, ha ilyen jellegű fb-üzenetekről van szó! (a sörön röhögök, főleg a mai témánk miatt. gondolom, Árpinak is tetszik, h megemlítetted a nedűt @=P

      Kedvelés

  3. Szívlapát, mint fogalom most érett meg bennem… , azt sem tudtam, hogy van ilyen – no de visszatérve az épp aktuális univerzumba:
    1. Irigy vagyok a kötetlen alvási szokásaidért – itt van kérem 11 óra és mennem kell aludni, pedig most egy bödön kávé mellé egy hatalmas vízipipa és legszívesebben írnék míg le nem fordulok a székről – ó, azok a sulis időszakok :(
    2. Nagy kedvenc (és tényleg felháborító), a ” na meg van már a következő téma?” – “jajjj, erről majd biztos írsz” – AZÉSE! :D
    Ha kiderül hogy firkál az ember, aztán még néha el is olvassák, akkor miért társul mellé azon nyomban az irányítás mánia is: majd én jól megmondom, hogy mit írj. Ejj, pedig néha ez a gond, hogy túl sok mindenről kellene, aztán nehezen jut idő bármire.
    Szívlapátot minden gyökérnek! :)

    Kedvelés

    1. amikor először hallottam (a “tarkónbaszlak szívlapáttal” szófordulat kapcsán), én sem tudtam, h ez egy létező kertészeti(?) eszköz. miután pedig leesett a tényállás, a valódinál sokkal szivecskébb cuccot vizualizáltam. lássuk be, ez csak némi képzelőerővel nevezhető szívnek o.O
      1. ez az irigység a következőképpen szokott kinézni másoknál:
      – majdnem délben keltem…
      – úúúú! *őszinte ámulat, némi megvetéssel*
      – de fél négyig dolgoztam!
      – ja… *leplezetlen iszony*
      mindenesetre ezzel a helyzettel tökéletesen ki vagyok békülve @=)
      2. na, igen. akinek annyira piszkálja egy téma a csőrét, igazán megteheti, h közzéteszi a véleményét. még csak regisztrálnia sem kell hozzá másik platformra, ír egy fészbúk-jegyzetet oszt’ jól van.
      szívlapátot, ámen!

      Kedvelés

      1. Egy volt kollégámnak az volt a visszatérő kifejezése, h “tarkón basznám/agyonverném bébifókával”. És miért azzal? – kérdeztem én, mire a válasz: “Mert az annyira kedves, jámbor cukiság, hogy rohadtul ellenszenvesnek kell lennie annak, akit már azzal is megagyalnék, ha csak az van kéznél.” Racionális válasz, kőkemény tények.

        Kedvelés

  4. Hasonló lehetetlen mondat volt règen a “De sokat nőttèl!”

    Vàlasz nem nagyon volt rá sosem, csak gondolkodás, hogy erre mit kène mondani. :))

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s