Akármennyire szeretnék nullától huszonnégyig tökéletesen zen lelkiállapotban leledzeni, a pumpa olykor felmegy bennem is. Mióta láttam egy képet, ahol ezt a pumpás szófordulatot nem éppen átvitt értelemben ábrázolták, azóta alig használom, de ez most nem számít. A lényeg, hogy összegyűjtöttem azokat a kérdéseket, amelyektől hangulat függvényében egyszerűen az ég felé nézek, vigyorgok, vagy válaszolok valami illetlent.

„Melyik újságnál dolgozol?”

Ez a kedvencem, mert bár tök normálisnak tűnik, mégis értetlenkedési lavinát indít el. Pont azért használom magamra ritkán az újságíró jelzőt bemutatkozásnál, és maradok a sokkal rejtélyesebb médiamunkásnál vagy vállalkozónál. Az emberek jelentős hányada ugyanis a kifejezésből adódóan képtelen feldolgozni, hogy van újságíró, aki nem kézzel fogható újságot ír.

Mert ha nem azt ír, akkor miért mondja magáról – talán menőnek akar látszani? A fő probléma, hogy akinek eleve ilyen szűk fogalmakban gondolkodik, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni. Pedig az értő füleknek szívesen elmesélem, mit művelek pontosan, és milyen jó ez nekem így. A nyomtatott sajtóval sincs bajom: szívesen végeznék feladatokat abban is; de az, hogy egy céggel vagy médiummal azonosítsanak, taszít. A magyar nyelv még nem kínál egyszavas alternatívát a melómra, ami nem baj: ad egyfajta dögös misztikumot a dolognak.

A másik oldala kicsit véres már. | Fotó: Vatera.hu

A másik oldala kicsit véres már. | Fotó: Vatera.hu

„Felkeltél?”

Amikor valaki megtudja, hogy bagoly vagyok, hajlamos a témát egy kicsit túlspilázni. Például délután kettőkor megkérdezi, felkeltem-e – nem, majd pont álmomban reagálok az üzenetre –, vagy az alvási szokásaimról rendszeresen érdeklődvén, kéjes döbbenettel firtatja: meddig maradtam fenn előző éjjel, és mennyit aludtam. Mintha jólesne lépten-nyomon rácsodálkozni a „devianciámra”. Még jobb, ha özönleni kezdenek a jó tanácsok, hogy tíz előtt bújjak ágyba, aztán ébredjek a pacsirtákkal, különben kinyiffanok hamarosan.

Régen türelmesen bólogattam, és próbáltam elmagyarázni az ízlések és a pofonok elvét – lehetőleg utóbbinak az elkerülésével –, de ma már nem restellek visszakérdezni: tán azt hiszed, jobban tudod, mi a jó a szervezetemnek? A szunyát egyébként kütyümentes helyiségben intézem, tehát a reggeli ordibálást preferáló macskámon kívül senkinek sincs esélye rá, hogy akaratom ellenére felébresszen. (A szüleimnek is lenne, de a saját érdekükben nem teszik meg.) Jó dolog érdekében akár hajnalban is kipattanok az ágyból – vagy le sem fekszem.

„Mizu?”

Hát mit mondjak a sorsom iránt eképp érdeklődő drága felebarátnak? Ha tegnap is beszéltünk, vagy időtől független szellemi kapocs rejlik köztünk, akkor van értelme a kérdésnek – mert amennyiben néhány szószerkezetben beszámolok a fejleményekről, érthető a helyzet.

De ha fogalma sincs róla, mi a jó eget műveltem az elmúlt hónapokban, években, mégis hogyan válaszolhatnék erre? Jártam iksz helyen, dolgoztam ipszilonnak, tegnapelőtt óta új kedvenc kajám van, egyébként meg szépen süt a nap? Kísérleteztem a „minden szuper”-rel, aminek akaratlan irigységkeltés lett az eredménye, a „semmi” pedig szimpla hazugság, mert mindig óriási dolgok történnek – max nem vesszük őket észre.

„Te vagy az?”

Nem, a rézfaszú bagoly érkezett meg személyesen, hogy ősrégi ígéretét valóra váltsa. Ennek szinonimája a szülők által gyakran elkövetett „hazajöttél?” Tudom, a nyilvánvalóra történő rákérdezés sokaknál a társalgás szerves részét képezi. Engem viszont kaján válaszra sarkall, ami rendszerint ki is csúszik. Ha kopogtatáskor valaki kiszól, hogy ki az, akkor is szeretek baromsággal előhozakodni.

Vagy eszembe jut a sztori, hogy háromévesen egy hozzám képest óriási gallyat cipelve becsörtettem a helyi kispostára, s kacagva kiáltottam: én vagyok a postarabló. Az intézményt néhány nap múlva tényleg kirabolták, ami utólag jócskán mérsékelte a cselekedetem mókafaktorát.

„Miről fog szólni a következő posztod?”

Néhányan valamilyen rejtélyes oknál fogva hajlamosak feltételezni, hogy aki blogot ír, az képes megállás nélkül arról beszélni. Az előző bejegyzésről, a következőről, meg a jövő haviakról is, ha lehet. Biztos vannak ilyenek, de nálam jóval egyszerűbb a helyzet. Az előző posztomat már félig el is felejtettem, a következőnek pedig még híre sincs a fejemben.

Véleményt mindig szívesen fogadok, de mivel a mondanivaló a szöveggel együtt távozik belőlem, az esetek zömében egy velős ahával felelek. Témaötletért különösen kijár a szívlapátos tarkón verés – főleg, ha olyan, hogy a szittyomparasznyai alpolgármester fél disznóért mindenre képes, emeljem fel a szavam a lakosság érdekeiért.

Ha máshová írtam volna ezt a néhány sort – azaz pénzért, mert e szent helyen kívül ingyen biztos nem –, adhattam volna neki olyan címet, hogy „5 kérdés, amiért kiheréllek”, esetleg a politikai korrektség jegyében „5 kérdés, amiért a testi fenyítést jogosnak ítélem”. De nem tettem, mert most nem a kattintások száma a lényeg. Sőt, leginkább magamnak szól a felsorolás, hogy legközelebb már csak jókedvűen legyintsek, ha valaki nekem szegezi ezeket.


Még több cikk: