Nem ismered a tenyered

Amikor mondasz egy viccet, de senki sem nevet. Amikor felveszel egy ruhát, s összesúgnak mögötted. Amikor szólsz valami nagyon okosat, ám a többiek csak legyintenek. Amikor szenvedsz, mert valami nem megy neked, és a körülötted lévők röhögve rávágják: dehogynem… Akkor talán ideje alaposabban megismerkedni a lényeddel. Különben azok közé fogsz tartozni, akik egy idegennel élnek közös testben.

„Úgy ismerem, mint a tenyeremet!” – mondod arra, amiről úgy véled, hogy benne rejlik a zsigereidben. Ha pedig egy magazin arra buzdít, hogy hasonlítsd össze az életvonalad hosszát a szívvonaladéval, és vedd szemügyre a vénuszdombodat, akkor előbbi kettőre úgy rácsodálkozol, mintha még sosem láttad volna, utóbbiért pedig talán mélyre túrsz a bugyidban – pedig nem ott van. Szóval, amit tényleg úgy ismersz, mint a tenyeredet, az rengeteg meglepetést tartogathat. És ha egy ilyen egyszerű részeddel ez a helyzet, akkor milyen rejtélyes tulajdonságok tárháza lehet a tudatod, az elméd, a lelked, a transzcendenciád, vagy nevezd, ahogy akarod… Tehát a saját kobakod?

Merre görbül? | Fotó: kepeslapok.co
Merre görbül? | Fotó: kepeslapok.co

Rengeteg olyan embert ismerek, akik szentül hisznek magukról valamit, de tévednek. Változó, hogy sajnos vagy éppen hál’ istennek. A humorérzék és a bölcsesség örök sláger. Ha a társadalom legalább önnön feltételezett készletéből úgy ezek tizedének tényleg birtokában lenne, tele volna a világ boldog, kiegyensúlyozott népekkel. De nincs tele. Vannak viszont önismeret-hiányból személyes tragédiák, amelyeknek napvilágra kerüléséhez nem kell feltétlenül katasztrófának történnie. Elég, ha ügyetlenül, görcsösen próbálsz megnevettetni másokat, esetleg osztani kezded a nem létező eszedet. Jó, te biztos pont egy tréfarépán élő agytröszt lehetsz, akinek milyen alapon mondok ilyeneket. Mindjárt nyomod is a visszát a böngészőben, én pedig rohadjak meg. Nyugi, nekem szintén akadnak kemény pillanataim, amikor szembesülök vele, ki vagyok és ki nem.

Azt, hogy ki is vagy valójában, mások visszajelzései alapján tanulod meg. Elég egyszerűen, mert kiskorodban hangoztatnak néhány tulajdonságot, te meg jól elhiszed mindet. Később pedig választhatsz, hogy csont nélkül beveszed a dolgot, vagy pedig csak azért is rászolgálsz az ellenkezőjére. Én például hároméves koromig mást sem hallottam, mint hogy én vagyok a legszebb, a legjobb és a legokosabb, a kortárs csoportban pedig kicsináltak, még mielőtt megszólalhattam volna. Ott ültem négyesztendősen az ovi udvarán, hosszasan tanakodva, hogy akkor most ki téved, és kinek van igaza. Meg úgy egyáltalán, milyen is vagyok én valójában? És miért kell ott lennem ahelyett, hogy sakkoznék a nagyapámmal?

Ennél már csak az iskola volt viccesebb, ahol piros és fekete pontok meg jegyek alapján döntötték el, mennyi észt töltött a teremtő a fejembe. A diagnózis az volt, hogy nem túl sokat, talán valami szakmunkás lehet belőlem – ez nagyjából szitokszónak számított az elit intézményben. Nyáron lesz a harmadik diplomaosztóm, puszcsy a tanár néniknek. És halkan hozzátenném, hogy szakmunkások nélkül igencsak nehéz lenne az élet, de most nem a bizonyítvány a lényeg (mikor igen?).

Hanem az, hogy voltam jó, rossz, kicsi, nagy, kövér, pont jó, gyenge, erős, buta, okos, normális, kattant, önbizalom-hiányos, beképzelt, hazug, őszinte; tékozló leány és áldott gyermek; csapnivaló barát és bizalmas lelki társ… Talán csak egy területen hoztam mindig ugyanazt a formát: a melóban nincs szarakodás meg minőségbeli ingadozás. De itt is rejtőzik némi ellentmondás, hiszen az első önéletrajzomban csont nélkül bekamuztam, hogy „önállóan és csapatban is kiválóan tudok dolgozni”. Francokat. Egyedül szárnyalok, minél nagyobb felelősséggel és szabadsággal a nyakamban. Több mint másfél óvodányi idő kellett hozzá, hogy felismerjem a tényt – és még egy kicsi, hogy lepacsizzak vele.

Azt hiszem, mostanában jutottam el arra a szintre, hogy a korábban rám hajigált vagy önként vállalt címkék alól kibújva őszinte kíváncsisággal nézzek a tükörbe. És meglegyen bennem a szándék, hogy tiszta szívből elfogadjam, akit látok benne. Pedig néha nekem is könnyebb lenne felkapni egy jelmezt, amiben folyton viccesnek meg bölcsnek tűnhetek.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s