Ezzel a címmel közölte gondolatait egy tehetős családból származó fősulis lány, Rachael Sacks. Azon húzta fel magát, hogy bevásárláskor a pénztáros az előtte sorban álló vásárlóval becsmérlő pillantásokat vetett a felső-középkategóriás táskájára, s őt méregetve megbeszélték, milyen derék dolog magánintézmény helyett az állami iskola. Most az egész világ a tollas fruskát utálja. Szerintem meg érdemes elgondolkodni azon, ami bántja.

Ha azt mondom, „hülye gazdagok”, bólogatni fogtok. Mindenki ismer egy-két olyan burzsujt, akinek valamilyen szempontból nincs a helyén az esze. Sőt, valószínűleg még köcsög is, hiszen tisztességes embernek nem lehet sok pénze. Ha azt mondom, „hülye szegények”, a szívetekhez kaptok, hogy úristen. Hiszen ők nem tehetnek semmiről, csak azok a fránya körülmények. Az emberek nagy része úgy dolgozza fel az anyagi viszontagságokat, hogy negatív jelentést társít a pénzhez – ami egy ilyen hír kapcsán fokozott fröcskölésre késztet.

Fotó: thehollywoodgossip.com

Így fest, aki bőségben él? | Fotó: thehollywoodgossip.com

Pedig a lelke mélyén mindenki szeretne annyi lóvét a magáénak tudni, amennyiből kényelmesen eléldegél. Rachael megemlíti, hogy hetvenszázalékos kedvezménnyel szerválta az irigységet kiváltó „kurva nagy” Mulberry táskát, szóval a bírálói „bekaphatják”. Közli továbbá, hogy bocsánatot kér, amiért „kiváló anyagi körülmények között élő családba született”, és hogy az apukája „szeret ilyen hátteret biztosítani neki”. Fogalmazásmódján látszik: nem egy észlény, mégis képes volt egyetlen kérdésbe sűríteni napjaink társadalmának rákfenéjét: „Mire jó az, ha a saját nyomorodat másokra vetíted ki?”

Voltam már az a gyerek, akire furán néztek, mert nem álltak halomban a márkás cuccai. Voltam már az a gyerek is, akire furán néztek, miután meglátták, hogy egy szép, kertes házban lakik. Előbbiből azt tanultam meg, hogy a szüleim értékrendje szerint fölösleges tízezreket költeni egy cipőre – pláne egy kisiskolásnak, akinek folyton változik a mérete. Nem baj, ha más megteszi, de attól még ők nem fogják, ennyi.

Utóbbiból pedig azt tanultam meg, hogy ha valakinek akár egy percig is ellenérzése támad a javaimmal szemben, akkor annak nincs helye az életemben. Ha Rachael lennék, úgy fogalmaznék, hogy azért, mert egy csóró, irigy kis geci. De szerencsére nem Rachael vagyok, tehát azt mondom: azért, mert van egy alapvetően kilátástalan, békétlen, negatív szemlélete, ami az enyémmel semmilyen tekintetben nem fér össze.

Az ember kétféleképpen viszonyulhat a saját anyagi helyzetéhez – és ez a hozzáállás azért lényeges, mert materiális szinten jelképez mindent, ami lezajlik az elméjében. Lehet elégedetlen vagy elégedett. A feltartott középső ujjal pózoló, húszéves amerikai hölgyeménynek, meg a puszta jelenlétén felbőszült pénztárosnak és vásárlótársnak egészen biztosan akad egy közös vonása: semelyikük sem érzi jól magát a saját egzisztenciájával. A két „igazságosztó” szeretne több pénzt, de amíg egy drágább táska látványa felbőszíti őket, észre sem vehetik a gyarapodási lehetőségeket. Előrejutás helyett arra pazarolják az energiájukat, hogy megindokolják, nekik miért nem lehet, és milyen szemetek azok, akiknek igen.

Rachael pedig ugyancsak nincs harmóniában a pénzzel: nem tudja feldolgozni, hogy neki abból többet adott az élet. Mert ha képes lenne helyén kezelni a tágabb büdzsét, nem hozná ki a sodrából egy kis csúnyán nézés – pláne olyannyira nem, hogy keresetlen formában világgá kürtölje a sértettségét. Ebben a történetben tehát nem szegények és gazdagok feszülnek egymásnak az igazságért. Csupán három boldogtalan emberi lény civódását használja gyújtózsinórnak az összes többi.

Ja, Rachael könyvet is írt, amiből felolvasást(?) tartott a YouTube-on…


Még több cikk: