„Minek? Úgyis mindben nagy a segged!” – rivallt a fiú a lányra, miután az egy bolt előtt közölte, hogy nadrágot próbálna. A babaarcú csaj, akinek cingár combocskái között összeszorított állapotban is át lehetett volna dugni egy méretes barackot, mégis megállt a kirakat előtt, és tétovázott. Mire alacsony, köpcös, kopaszodó partnere elrángatta onnan a csuklójánál fogva.

A hirtelen mozdulattól megbicsaklott a hölgyemény magas sarkakon imbolygó ropilába, majd felegyenesedett, hátravetette a haját, s úgy lépdelt tovább szerelme oldalán, mintha mi sem történt volna. Én lefagytam, hogy jézusmária. A bevásárlóközpont akcióktól megőrülve nyüzsgő népe szigetként bámészkodott minket körbe arra a három másodpercre – mások látszólag észre sem vették az incidenst. A monoklis nőket ábrázoló poszterek, meg a családon belüli erőszak elleni tüntetések bezzeg szinte mindenkiből váltanak ki érzelmeket.

Kábé ilyen volt. | Fotó: Flickr.com

Kábé ilyen volt. | Fotó: Flickr.com

Régebben tiniportált is szerkesztettem, akkor találkoztam először valami külföldi forrású cikkben az „abuzív kapcsolat” kifejezéssel. Ami nevével némileg ellentétben nem két férfi viszonyát jelöli, hanem olyasvalamit, amivel százszázalékosan megegyező fogalom magyarul nincs. Sértegetés, gyalázkodás, gorombáskodás, kihasználás, önkényeskedés és agresszió jellemzi. Nemcsak románc lehet ilyen, hanem „barátok” vagy kollégák közötti kötelék is. „Rommá alázlak, hogy azt hidd: nem kaphatsz jobbat nálam” – valami hasonló a domináns fél ars poeticája.

A plázában azért álltam meg egy pillanatra, mintha falnak ütköztem volna, mert hirtelen egy csomó kérdés fogalmazódott meg a fejemben. A srác miért csinálja? A lány miért hagyja? Mióta vannak együtt? Mióta ilyen szar ez a kapcsolat? Van-e jogom egy rövidke benyomás alapján szarnak bélyegezni idegenek viszonyát? Ha a szándékos önbizalom-rombolás eléri a célját, és örökre együtt maradnak, vajon milyen lesz az otthonukban hangulat? Ha szétmennek, akkor folytatják-e utána mással ezt a boldogtalanságra ítélő mintát, vagy képesek lesznek-e a saját belső világuk újjáépítésére?

Átfutott az agyamon, hogy odaugrom az érzelmileg kizsákmányolt teremtés elé, s jól megrázom, hátha motoszkálni kezd az öntudata. Vagy kézéllel odacsapok a vállamig érő csávó torkára, s elégedetten végignézem, ahogy felkenődik a barátnőjénél kétszer vastagabb próbababákat rejtő kirakatra. De mit érnék el ilyesmivel, amikor az elnyomásra és az elnyomottságra való igény olyan mélyről fakad, hogy külső hatásra ritkán moccan?

Sőt: mi van, ha nekik ez egyáltalán nem rossz vagy rémisztő tapasztalat, hanem a kommunikáció természetes formája, esetleg a személyiségfejlődés lényeges állomása? Ja, és egyáltalán hol kap ez a leányzó nadrágot a valagára, ha ránézésre még a 34-es is igencsak lötyöghet rajta? Miért állítok fel elméleti konstrukciókat egy olyan helyen, aminek abszolút nem ez a küldetése? Amit láttam, az abúzus ismérve volt-e egyáltalán, vagy csak nálam olyan rettentően magas a párkapcsolati elvárások mércéje, hogy egy ilyenért a saját tegnapelőtti alsógatyáját etetném meg bárkivel, mielőtt örökre búcsút intek tőle?

Az eget rengető dilemmák megválaszolásánál a negyedik másodpercben lényegesebbnek bizonyult számomra egy éjkék kabát. Alighanem emiatt indult vásárolgatni a szavakkal bántalmazott lány.


Még több cikk: