Kegyetlenül utáltam a németet. Ha megláttam egy köpködve kimondható, hosszú kifejezést valami kozmetikum csomagolásán, mindig megállapítottam, milyen undorító nyelv. Most viszont három hónap tanulás után – nulláról kezdve – sikerrel alapfokúztam belőle. És azt hiszem, megszerettem. Bár a tanárom mondandójára olykor még szemguvadva annyit reagálok csupán, hogy „egészségedre”.

Anya kiskoromban sokat beszélt hozzám németül és oroszul is. Rémlik, hogy a Tesz-Vesz városos könyvekből egyszerre ismertem meg magyarul és germánul az evőeszközök nevét, s a KGST-piacon egyszer sikerült a ruszkikkal plüssmacira alkudni ovisként. De egy ponton megunhattam a dolgot, mert amikor hatéves koromban megkérdezték a suliban, hogy németet vagy franciát szeretnék-e tanulni, rávágtam az utóbbit. Némettudásomból a létfontosságú die Katze maradt felszínen, illetve a számok egytől tízig. Oroszból pedig a koshka, s néhány évig még a marha hosszú nevemet is le bírtam cirill betűkkel írni.

Verstehst du nicht?

Verstehst du nicht?

Időközben beleszerelmesedtem az angolba, megkóstoltam az eszperantót, és rájöttem, hogy van egy furcsa perverzióm: imádok nyelvvizsgázni. Mármint nem egy nyelvből és egy szinten többször, mint ahogy az trendi. Amikor az ember fölfedez magában egy kisebbségi hozzáállást, két választása van. Keblére ölelve felvállalja, vagy megpróbálja elfojtani. Egyébként is: a hatnyelvű szinkrontolmács a csodálnivaló ufó, nem én. Meg azok, akik negyven, ötven, hatvanéves fejjel beiratkoztak az EU-s támogatással szinte ingyen futó német kezdő kurzusra, ahová jómagam úgyszintén.

Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy egy számomra új nyelvből felvegyem a mindenre rácsodálkozó, szinte magatehetetlen kisgyermek szerepét. De ehhez sok minden kell: lehetőség, idő, energia és pénz. Sajnos helyettük kifogásból akadt a legtöbb. A némethez való hozzáállásom megváltozása úgy történt, hogy a tavaly augusztusi, bécsi Lady Gaga koncert előtt anya adott két könyvet, mert szerinte egyedül utazáskor szerencsés dolog ismerni az alapkifejezéseket. Majdnem megetettem szegénnyel a köteteket, mert fúj, bakker, német! Amúgy is tudnak arrafelé angolul a népek.

Decemberben viszont szemrebbenés nélkül jelentkeztem a frissen meghirdetett nyelvsulis képzésre, mert már annyira viszketett a nyelvtanulhatnékom, hogy akár az üzbéget is bevállalom, ha kell. Ezerhatszáz forintért egy egész szintet miért ne? Pontosabban az üzbég legalább tiszta lappal indult volna. Nem úgy, mint a deutsch. Tsch-val, mazochista nyelvtannal, saját szótövekkel, atyaúristen…

Mint kiderült, az elenyésző összegért még egy munkafüzet is járt, amiről kedvemre törölgethettem az első mondatok közepette ráfröccsenő emésztőnedvet. De csak május utolsó napjaiban, mert az uniós cuccok némi adminisztrációt igényelnek. Akkor indult tehát a heti kétszer négyórás képzés, amiből alkalmanként több mint harminc percet töltöttünk a fotózkodással – igen, a támogatás folyósításához ilyen bizonyíték szükséges –, a fennmaradó időben pedig a csoporttársak valamelyikének kellett elmagyarázni olyan alapvető nyelvi koncepciókat, mint alany, állítmány, főnév meg ige. A tárgy már túl sok lett volna, a melléknév pláne.

Szeretnivaló emberkék voltak egyébként (szünetben), de amikor egy hónap után még a létige ragozására sem akart menni a többségüknek, nagyot sóhajtva elfogadtam: ez az egész nem jó semmire. A hivatalos nyelviskolai szintbeosztás szerint egy év nulláról eljutni alapfokig, tizenvalahány fős csapatunk pedig az egyszintnyi anyagrész felét sem szenvedte ki, ráadásul több hónapos szüneteket akartak tartani.

Június közepe felé egyszer csak beugrott, hogy én nyelvvizsgázni akarok. De nagyon. Akarom a készülést, a mintafeladatok megoldását, a jelentkezést, az izgalmat, a feladatlap kitöltését, a szóbeli előtti kis halált, az eredményre való várakozást… Szóval odamentem az egyébként szuper tanárhoz, hogy ősszel megejteném a dolgot, segítene-e magánúton. Vártam, hogy a képembe röhögjön, vagy valami, mert ennyi idő lényegében zéró – főleg az én munkamennyiségem mellett. Ehhez képest megállapodtunk, hogy heti kétszer két óra a saját tempómban, oszt’ jól van.

Közben kihagytam két hetet – nyaralás és Sziget –, így szeptember közepén szinte pontosan három hónapnyi németezés után mentem origózni. Afféle extrém sportként tekintettem a dologra, mert augusztus végén még nem történt meg nálam az az átkattanás, aminek nyomán képes vagyok szóban többé-kevésbé normálisan kinyögni, ami megfogalmazódik bennem. Márpedig magyarul és angolul egész asszociációs láncok kergetik egymást a burámban, tehát a tőmondatok kihívást jelentenek számomra. Előbb jut eszembe a „feltöltőkártyás mobiltelefon-előfizetés” fogalma, mint maga a „telefon” szó, ami kezdőként baromira nem előny. (Most megnéztem, így van németül: Prepaid-Mobilfunkverträge. Félig inglis, milyen cuki <3)

Többen is kérdezték tőlem, mi értelme az alapfokú nyelvvizsgának. Hát mit tudom én!? Miért, a többinek mi? Megtetszett a kihívás, megcsináltam és kész. Sikerélmény. Méghozzá az első olyan, ami után nem szemlesütve állapítottam meg, hogy jaj, ugyan már, izé-mizé. Hanem a pofátlanul sokszázalékos eredmények láttán leplezetlenül fasza gyereknek éreztem magam néhány napig. Amíg ki nem tűztem a következő célt. Középfok, Österreichisches Sprachdiplom Deutsch. Remélem, már a helyes kiejtéséért is adnak néhány pontot.


Még több cikk: