Elfutottam az árnyékom elől

„She’s got the look!” – motyogtam vidáman a fülembe dübörgő Roxette-sláger refrénjét, jobb kezemet a magasban tartva, a ballal meg magam előtt metálvillát rázva. A szomszéd néni elég furcsán nézett, de nem sokáig láttam. Mert a lábam gyorsabban vágtatott alattam, mint valaha. Életemben először önszántamból futottam, s ennek éppen egy hónapja.

A „gyorsabban, mint valaha” nem jelentett eszeveszett sebességet, hiszen azelőtt sosem csináltam. Óvodásként nem fért a fejembe, hogy a többiek mi a francért szaladgálnak jobbra-balra. Én is odaértem, ahová akartam, csak eltaknyolás nélkül és egy kicsit lassabban. Az általános iskolában megpróbált felgyorsítani a sors, mégpedig egy erdei fagyökerek között biciklivel üldöző tesitanár formájában. Állandó légúti nyavalyáim miatt harmatgyenge voltam, úgyhogy könnyeimet nyelve bukdácsoltam a direkt leghátra állított csupa szív fiúcskák társaságában, akik jól irányzott rúgásokkal segítettek a haladásban.

Vigyázz, kész, beszarsz! | Fotó: depositphotos.com
Vigyázz, kész, beszarsz! | Fotó: depositphotos.com

A középsulit már úgy kezdtem, hogy a kötelező háztömb-körnek neki sem vágtam: tessék beírni az egyest, oszt’ jóvan. Még a szüleimet is behívatták, hogy megbukik a gyerek, mert pocsék a magatartása. Inkább vállaltam az engedetlen kamasz szerepét, mint a testét szinte magatehetetlenül vonszoló emberét. És mint a kifulladt, rommá izzadt, csapzott hajú lányét, aki kétutcányival lemaradt, mégis úgy néz ki, mint akinek mindjárt annyi. Ezek után aligha meglepő, hogy amikor két és fél éve úgy döntöttem, a túlsúlynak nincs helye tovább az életemben, minden mozgási lehetőséget fontolóra vettem, csak a futást nem.

Anélkül is lezajlott a szervezetemben, aminek le kellett. Megtanultam egy kicsit belehalni minden edzésbe, s elkezdtem magamat tisztelni érte. De csak mértékkel, mert volt bennem egy tüske, amiért fizikailag sosem voltam képes arra, mint a kortársaim többsége. Kirázott a hideg a mászókás halállengéstől, nem tudtam rudat és kötelet mászni, ráadásul fejen- és kézen állni sem. Talán ciki, de vállalom, hogy ezek nyomot hagytak bennem. Mégpedig olyan formában, hogy amikor már rég emberek közé mertem merészkedni bikiniben, egyfajta kisebbrendűségi tudattal gondoltam a testemre.

Ha már a vallomásoknál tartok, muszáj megjegyeznem: a futókra mindig is ferde szemmel néztem. Sőt, kifejezetten hülyének tartottam azt, aki lihegve elkocogott mellettem. Gyönyörűen bemeséltem magamnak, hogy úgyis rosszul veszi a levegőt, furcsa a tartása, bénán van felöltözve, ráadásul kifelé csapkod a lábával, szóval rögvest elpatkol ízületi bántalmakban, esetleg a fáradtság miatt felkenődik a legközelebbi fára. Köcsög voltam, na. (Nyugi, még most is, csak nem pont emiatt.)

Mivel imádok sétálni, s olykor direkt mozgási céllal nyomtam le hat-hét kilométert a városban, az elmúlt esztendőben többször is eszembe jutott: nem lehetne ezt egy kicsit gyorsabban? Mondjuk úgy, hogy az iramot érezzem minden porcikámban? Az élet erdei tesiórán hátraküldött kisfiúként taszított egyet a problémán. Júliusban azt mondta, hogy ne sétafikáljak, mert ad helyette sok-sok érdekes munkát. A napi szintű mozgás megmaradt, csak hiányzott a friss levegő, a napfény meg ez a sok természeti cukiság.

Aztán egyik reggel (délben) úgy ébredtem, hogy futnom kell. Volt már hasonló élményem, amikor ellenállhatatlan késztetést éreztem a saját korábbi álláspontom telibe kúrására, tehát nem estem kétségbe. Ha evésről vagy edzésről van szó, feltétel nélkül hallgatok az ösztöneimre. Sőt, alapvetően intuitív módon működöm, de észérvekkel próbálom leplezni a nagyközönségnek. Most akkor lebuktattam magam, tökmindegy.

Tehát én, a futásellenesség önjelölt nagykövete, életem huszonötödik évében, 2013. augusztus 29-én, délután háromnegyed négykor fejhallgatót és nyúlcipőt húztam, majd letoltam négy kilométert a környéken. Nem érdekelt, mennyire foltos a pólóm, vagy hogy néz ki a fejem közben. Nem érdekelt, mások szerint csámpás vagyok-e, illetve az sem, hogy csodálkozva bámulnak-e az olykor félig kántált, félig pihegett dalrefréneknek köszönhetően. Az első alkalom után percekig feküdtem a szobám padlóján, és megígértem a dübörgő szívemnek, hogy én ilyet soha többet. Harmadjára már ruganyosra párnázott csodacsukát koptattam a jól ismert utcákon. Tegnap, tizenkettedjére pedig bagolyságom ellenére korábban keltem, hogy a napomba illesszem a szeánszot.

A távot és az időt szimpla kíváncsiságból mérem, de már az elindulásnál lehagyom magamat, tehát eleve csak győzhetek. Ez a legjobb az egészben.


Még több cikk:

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s