Osztrák pálmafák és Stohl Buci: egy világmegváltó hétvége kellékei

Egy átbeszélgetett éjszaka után, nulla alvással vágtam neki Alsó-Ausztriának, ahol velem egykorú szerzeteseket, égig érő hegyeket és útszéli pálmafákat láttam, utána pedig az első sorból néztem a Kőműves Kelement a RaM Colosseumban. Több mint ezer kilométer és rengeteg élmény egyetlen hétvége alatt.

Pénteken kora délután érkeztem Budapestre, hogy Eszternél lepakolva, meg szép adag málnalekváros Cserpes tejberizzsel fölszerelkezve sétáljunk a Kopaszi gáthoz egy kellemes csevejre. A mi dumálgatásaink úgy festenek, hogy egy hardcore témáról három másik jut eszünkbe, lehetőleg egyszerre. A szeszélyes-szeles időjárás megvitatására tehát nem jutott idő, de sok egyébre igen, és nyilván az összes terjedelmes folytatást igényel. Este, az otthonról hozott mennyei vacsora után tovább indultam egy másik barátnőmhöz, aki közel lakik a Déli pályaudvarhoz, így a másnap reggel hatos buszindulás valamennyivel kibírhatóbbnak ígérkezett.

Borús naplemente a Kopaszi gáton.
Borús naplemente a Kopaszi gáton.

Volna, ha a szintén világmegváltó beszélgetésnek köszönhetően nem kúszunk át észrevétlenül a szombat hajnalba. Próbáltunk mi takarodót fújni, viszont fekvő helyzetben sem bírtunk kussolni. A tervezett ébresztő előtt kábé két órával majdnem lecsukódott a szemem, ám olyan zaj rángatott ki a rövidke révületből, mintha valaki kétszer egy üvegfelületre csapna baltával, harmadikra pedig szilánkokra zúzná azt. Ráadásul elég közelről, szóval az idegrendszerem rögtön vész üzemmódba kapcsolt. A furcsa hangnak a szapora pulzusunktól eltekintve semmilyen utózmánya nem volt, ezért zökkenőmentesen pofáztunk tovább, amíg a telefonom hű vekkerként félbe nem szakított. Nincs is izgalmasabb, mint zombiként keresni a sötétben a Kosciuszkó Tádé utcát, és benne a Heiligenkreuz feliratú járatot.

Szélerőművek és esőcseppek.
Szélerőművek és esőcseppek.

Akkor már cirka tizenhat órája be nem állt a szám, tehát arcátlan módon jólesett a cuccaimmal a mellettem lévő ülést is lefoglalnom. Szívesen ismerek meg új embereket, de két ilyen kaliberű eszmecsere után valahogy a lelkembe nem illőnek hatott volna a „szia, alexa vagyok” típusú próbálkozás. A sors poénja egyébként, hogy azelőtt két nulla alvásos éjszakám adódott összesen: mindkettőt átbeszélgettem, és mindkettő után Bécsbe mentem.

A heiligenkreuzi apátság.
A heiligenkreuzi apátság.

Most egy hajszálnyival délebbre készültem. Az úton elbóbiskoltam, de semmire sem folyattam nyálat, tehát no problem. A mosonmagyaróvári pihenőnél azt mondta az idegenvezető, hogy a benzinkúton lehet pisilni. Erre mindenki lekászálódott a Mol alagsorába egy százforintos csorgatásra, pedig ott volt az orrunk előtt az ingyen budi. Csordaszellem, a tököm se érti.

Pózolj szentháromságoszloppal!
Pózolj szentháromságoszloppal!

A nyugati országhatár szélerőművei ekkor már esőcseppeket szeleteltek, de a heiligenkreuzi apátsághoz érve csak kicsit áztunk meg, hála istennek. Egy tündéri helyi néni magyarázta el nekünk, mi a stájsz történelmileg. Szép helyiségeken vezetett körbe, engem mégsem a román meg a gótikus stílus találkozása nyűgözött le. Hanem az, hogy a mellettem hófehér hacukában elsétáló huszonéves srácok konkrétan szerzetesek. Pontosabban még novíciusok, akik úgy döntöttek, hogy a „p” betűsbe a világi javakkal, ők most szakrális útra térnek.

Szélfútta szerzetes.
Szélfútta szerzetes.

Feladatkörükbe tartozik a gyerekek kalauzolása az épületegyüttesben, így suttyomban közelebb merészkedhettem hozzájuk, hallgatni a szépen artikulált, semmivel össze nem téveszthető dallamú német nyelvüket. Hétköznapi egyetemistának tűntek, csak egy furcsa volt bennük: kizárólag a csemetékre néztek, mindenki másról elkapták a tekintetüket. Mindegy, akkor is szívesen beszélnék egyszer majd a miértekről valamelyikükkel, ha a lábát fixírozza közben.

Kert, ahová nem lépnek be.
Kert, ahová nem lépnek be.

Innen pár perces út vezetett Mayerlingbe, ahol egy vadászkastélyban rejtélyes körülmények között kipurcant Rudolf főherceg és annak szeretője. Egy vadászkastély állt ott anno, napjainkban pedig kis kápolna és kolostor. Esztétikus meg minden, ám az előző hús-vér tapasztalathoz képest halott. A táj viszont mindent visz. Zölddel borított hegyek fölött kacskaringóztak a szürke záporfelhők, és olykor vattacukorszerűvé világította őket a napfény. A busz ablakán már kövér esőcseppek csorogtak a világhírű fürdőváros, Baden felé.

Tetszett az a hegy.
Tetszett az a hegy.

Valóságos ékszerdoboz az a település: macskaköves utcácskák, ódon épületek és borissza turisták. Sőt, Chanel bolt a városháza mellett, plusz választási kampány a főtéren. Egy nő kiabálta, hogy biztosítás, munka meg kenyér kell a népnek. Szociáldemokrata volt, s a pártjának weboldalán kalkulátor mondja meg, mekkora bruttó bérnél mennyivel hagyna többet az állampolgárok zsebében. A legkisebb megadható összeg ezerháromszáz euró, ennél alacsonyabb fizetés arrafelé nincsen.

Badeni utcarészlet.
Badeni utcarészlet.

A pénz mellett még pálmafájuk is van – bocs, ha mindenki tisztában volt vele, hogy ott az utcán és a parkban eléldegélnek ezek a növények, amelyek iránt a nyári első találkozás óta különös vonzalmat érzek –, azt hittem, az alváshiány miatt haluzom őket. De nem, egynek a törzsét megsimogattam, és tényleg létezett.

Pááááálmafáááák <3
Pááááálmafáááák <3

Sőt, mennyeien ropogós, omega-3 zsírsavakkal dúsított diós kornspitzet árulnak a Sparban, meg van egy Bipa nevű cuki drogéria is, ami… Szóval engem nemcsak egy hely múltja és kulturális öröksége érdekel, hanem a jelene is. Mit esznek az emberek, mit kennek magukra, milyen gatyát teregetnek ki az erkélyen, hogy köszönnek egymásnak… A kétórás szabadprogramból lecsípett egy negyedet a zuhé, melyet egy telefonfülkében állva vészeltem át. Nem baj, mert alaposan megnéztem a készüléket. Az a fajta patetikus turista vagyok, akit tehát lényegében minden érdekel. Meg aki macskakaját is hoz szuvenírnek. Este hatkor Wiedersehen következett, és fél tízkor már a hazai csöveseket szagolhattam a Keleti aluljárójában, egy harmadik barátnőmhöz igyekezve.

Szökőkút a Kurparkban, ahová nem kúrni járnak.
Szökőkút a Kurparkban, ahová nem kúrni járnak.

Vele nem váltottam világot akkor este. Csak megfürödtem, aztán beájultam az ágyba, s diszkrét tizenegy órát sikerült pihennem. A vasárnap plázázással indult – akartam egy-két felsőt, de hét lett belőle, emiatt talán el kellene látogatnom egy anonim közösségbe –, fagyizással folytatódott – a fahéjas szilva meg a levendulás étcsoki szuperszonikus volt, de utóbbi után nem célszerű mosolyogni –, majd színház következett. Az István, a király szünetében reklámozták három hete a Kőműves Kelement, és annyira megtetszett, hogy ott helyben megvettem rá a jegyet.

Már csupán ezért is megérte volna menni. | Fotó: 7ora7.hu
Már csupán ezért is megérte volna menni. | Fotó: 7ora7.hu

Az első sorban ültem, a tőlem három méterre kidülledt nyaki verőérrel ordító Stohl András hetven perc alatt adta meg azt a színházi élményt, amihez máskor három felvonás is kevés. Ciki vagy nem, én tegnap értettem meg ezt a művet. Véresre erőszakolt nő kellett hozzá, meg Hujber Feri fényesre gyantázott felsőteste. Végre eljutott az agyamig a ballada lényege, a cselekvő áldozathozatal szimbolikája, a hit teremtő ereje. A heiligenkreuzi srácok már tudják, ugye. Meg én is tudom, mert elkezdtem hinni abban, hogy bárhová eljuthatok, csak akarnom kell – és tenni érte.


Még több cikk:

3 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s