David Guetta láncfűrésze tetézte a semmit a Szigeten

A Szigeten nem történt semmi. Az a fajta semmi, ami annyira szürke, hogy nehéz róla bármit is írni. A végén „szerencsére” akadt egy baromi rossz élmény: David Guetta az amúgy tök jó számainak békés egymás után pakolása helyett beizzított egy láncfűrészt, és az istennek sem akarta kikapcsolni. Csoda, hogy háromnegyed órán át bírtam hallgatni.

Tavalyi szigetes tapasztalataim óta Sound-benyomással is gazdagodtam. Előbbinek hullámzóan vegyes íze után a Balaton-part aromája magával ragadott, s onnan hazaérkezve úgy éreztem: akármilyen fesztivált ide nekem! Persze, egy napra, mert nem vagyok hardcore lélek. Mivel Guetta úr szerzeményei a kedvenceim közé tartoznak, a Hajógyárin rendezett móka utolsó napját szemeltem ki célpontnak. Életemben először folyamodtam sajtójegyért, és kedves megbízóm által legnagyobb meglepetésemre hetit kaptam.

... or boredom.
… or boredom.

A praktikus teendők kipipálása után – szállás megszervezése, előre dolgozás, fényképező meg telefon csőre töltése – megérkeztem a Szigetre, ahol a nagyon menő „gyorsítósáv” másfél percesre kurtított beengedő hadműveletével két szép karszalagot erősítettek a kezemre. Az egyiken „staff”, a másikon pedig „tv/photo” felirat szerepelt, csupa nagybetűvel. Ezek gondoskodtak róla, hogy laza karlendítéssel megnyíljon előttem a VIP függőfoteles, vécépapíros és szappanos kényelme. Sőt, szerdai érkezésemkor az egyik szponzor grillpartit szervezett a sajtó képviselőinek, ahol ajándékcsomagot kaptam, majd első osztályú kajával ehettem degeszre magam, ingyen. Pia is akadt bőven, de negyven fokban a hóhér igyon rövidet! Eddig maradéktalanul kellemes a hely – állapítottam meg teli hassal pihegve.

A nap értelme.
A nap értelme.

Aztán felálltam körülnézni, s megállapítottam: a hirtelenjében felhúzott boltokban szóló rádiók zenéi a legjobbak. A nagyszínpadon német bácsik pengették a húrt sűrűn köpködve, a hívogató nevű party aréna száz méterre is dobhártyagyilkos tucctuccot jelentett. A magyar muzsikás placcon egy magányos rocker ingatta a fejét a sötétben. A naplemente már a HÉV-en talált, amivel visszafelé igyekeztem.

Ő még jól is nyomta.
Photobomber bácsi, jaj.

A másnapi Dizzee Rascal izgalmasnak ígérkezett. A főpódiumhoz vezető utat unott fejű, Zsebi babának, Flintstone Frédinek vagy éppen bohócnak öltözött fiatalok között szlalomozva tettem meg. Amikor egy nagynyomású vizes tömlővel felszerelt autó megjelent a rekkenő hőségben, mindannyian felélénkültek. Mi több, kitárt karokkal rohantak utána, s locsolásért könyörögtek. A fotósok pedig kitartóan üldözték őket, hogy minél ütősebb kánikulás képek készüljenek.

Talán vicces.
Talán vicces.

A nagyszínpad küzdőtere fölött száz apró locsolószerkezet szórta a cseppeket. A körülöttem álló félmeztelen csávók verejtékes mellszőre ettől még nedvesebb lett, és minden mozdulatnál végigszántotta a hátamat, a vállamat, a kezemet. Ugrálás helyett így sznob módon a VIP-ben hintázva hallgattam végig a rapkoncertet. A pormennyiség miatt sötétben fotózni nem lehetett (a vaku megvilágította a retket), meg amúgy sem jöttek szembe féktelenül jókedvű arcok, így napszállta után maradni megint csak nem volt okom. A programfüzettel leginkább úgy voltam: „hát ez meg ki a faszom?”

Csend és dögszag.
Csend és dögszag.

A pénteki szigetelést városnézésre cseréltem, de a szombat délután már a Filatorigáton lelt. Aznapi első élményem, hogy szabad klotyóra várva egyszer csak valamelyik ajtó kinyílt előttem, és egy éppen pisilő fazon kitolatott, majd kezében tartva a lényeget a másikkal intett nekem, hangos „voilá” közepette. A felajánlást megköszönve tettem még egy kört a kosztengerben, ám nem találtam semmi érdekeset. A hétórai „color party” azonban látványosnak tűnt az útlevélnek álcázott füzetkében.

Lufik az égben.
Lufik az égben.

Mint kiderült, ez óriási fekete zsákokban kihelyezett, azokon belül pedig apró tasakokban tálalt színező port jelentett. Úgy verekedtek érte az emberek, hogy ütötték-rúgták egymást, és repkedtek a napszemüvegek. Elkezdték egymásra dobálni a cuccot, hiába követelték a szervezők az emelvényen, hogy várják meg a Sziget himnusz közben elhangzó jelet. A fotósok anyázva menekültek, mert az anyag veszélyt jelentett a félméteres objektívükre. Ismét elindultam vissza, hiszen éreztem: bárhol máshol lenni értelmesebb.

Umc^2.
Umc^2.

A vasárnapi záróshow-t nagyon vártam, David Guettával a főszerepben. Sokan mondták, hogy a francia DJ máskor csalódás volt számukra, de hittem is meg nem is, hogy az egész világot megmozgató számokat összedobó zenész élőben gyenge. „Fantasztikusak vagytok, sosem láttam még ekkora tömeget” – ordította, aztán előkerült a végtelenre állított umc-umc a jó öreg láncfűrész kíséretében. Öt-tíz másodpercekre felhangzott egy-egy sláger refrénje, s totál oda nem illő módon máris jött valami ismétlődő effekt. Háromnegyed órát néztem a kivetítőn, hogy a szőke haját borzolgató lemezlovas tényleg ő-e. Nem értettem, mire való a hatalmas keverőpult, ha három gombot csavargat és húzogat rajta föl-le.

Aztán szépen, csöndben eljöttem. A Szigetről talán örökre.


Még több cikk:

2 Comments

    1. hát neked sem volt értelme kommentelni. legalább írtál volna valamit azon kívül, h fölhívtad a figyelmet a szövegértési hiányosságaidra és a fogalomzavarodra. aligha véletlen, h a magadfajták lófaszt kapnak, nem hetijegyet ajándékba @;D

      Kedvelik 1 személy

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s