Mit szabad gondolnia egy újságírónak?

Nem szabadna azt gondolnom, hogy egy berúgott kamasz maga is felelős azért, amit a mámoros éjszakán vele csinálnak. Nem szabadna azt gondolnom, hogy a cigányok között is akadnak, akik lopnak. Nem szabadna azt gondolnom, hogy emberi kapcsolatokról is kitálalhatok egy nyilvános blogon. Leírnom meg pláne nem volna szabad mindezt, de leszarom.

Az előző posztomat ihlető ügyben azért rúgtak ki egy újságírót, mert véleményt nyilvánított. Nem annak a lapnak a hasábjain, amelyiknél dolgozott – hanem személyes profilján, a Facebookon. Az esettől, a vitatott állásponttól és a fogalmazás módjától elvonatkoztatva nyilvánvaló, hogy nincs ez így jól. Mégis milyen alapon akarja szabályozni egy versenyszférás médiavállalat, hogy alkalmazottja miről mit gondolhat, illetve szabad-e magánfórumon közzétennie azt?

Könnyebb kívülről várni a választ, ugye? | Fotó: imtakingcharge.ca
Könnyebb kívülről várni a választ, ugye? | Fotó: imtakingcharge.ca

Oké, a Fradi magazinjánál válóok lehetne egy „Hajrá, Újpest” pólóban pózolós fotó, mint ahogy a Magyar Nemzetnél is furcsán venné ki magát egy csöcsvillantós kép. De a Blikknél nem egy közös normák és elvárások mentén szerveződő, homogén közönségről beszélünk. Hanem kőkemény bulvárról, amibe még címlapon is belefér, hogy ki kinek az ükanyját kényezteti orálisan a ravatalon. Olvasom, tehát lesújtó kritika helyett ez egyszerű megállapítás volt. Az sem sokkal bonyolultabb, ahogy a hivatásomra jellemző szakmai, céges és öncenzúrát látom.

Ha valaki rám akarja erőltetni a nézetrendszerét, és az nem esik egybe a belső meggyőződésemmel, elmehet a fenébe. Nem azért, mert a belső meggyőződésem mindennél „helyesebb”, hanem mert az együttműködés hosszú távon mindkettőnk számára romboló lenne. A hétköznapok nyelvére lefordítva ez annyit tesz, hogy bármit publikálhatok a közösségi médiában vagy itt, ami után tükörbe bírok nézni. Ha valami után mégsem bírnék, hát az én szégyenem lesz, nem a kenyéradóimé. Cserébe nekik sem kell a szerződésben meghatározott kereteken kívül született irományaimmal azonosulni.

Apropó, szerződés! Trükkös dolog ez is. Egyszer már csörgött a telefonom, és a baromi sokkal fölöttem lévő, már-már istenszámba menő vezér személyesen utasított, hogy azonnal töröljem az egész blogot. Mivel az egyik irományban szerinte lapult valami cégtitok. Több évnyi kitartó melóm elismeréseként gyengéden közölte, hogy neveletlen kölyökkutya vagyok még, de majd megtanulom, mit illik. Imádtam ott dolgozni, de rögtön tudtam: ez a vég.

A sors sem akarta tovább nyújtani a megkeseredett rétestésztát, így a felmondásom után egy héttel másik szerződés került a kezembe. Amiben fekete-fehéren szerepelt, hogy munkahelyen és munkaidőn kívül is vállalom: ezentúl a magatartási kódexben meghatározott alapelveknek megfelelően viselkedem.

Ezt a helyet szintén nagyon szerettem. Szerencsére semmi extrát nem kértek tőlem, ám bájosnak bizonyult, ahogy a dohányzó felnőttek rajtakapott kisiskolások módjára rebbentek szét a főnök érkezésekor. Mert imidzsileg az egy egészségtudatos szerkesztőség volt. A mókuskerékből kilépve pedig bő másfél éve senkit sem látok rebbenni, a górétól a takarítóig mindenki én vagyok. Rendet is kéne már csinálnom az asztalon.

Ha valaki viszonylag biztos megélhetésre, s valamiféle állandóságot ígérő alkalmazotti létre pályázik, érthető módon képes akár önkorlátozó áldozatot hozni. Jó kérdés azonban, hogy manapság – és pláne a médiában – lehet-e egyáltalán viszonylag biztos megélhetésről beszélni. Minden ideiglenes. Még akkor is, ha jó érzés mást hinni. De tényleg fényes karriert jelent-e a folytonos öncenzúra, ami ellen a tudatnak robbanásszerű, nyers és utólagos térden csúszást követelő kinyilatkoztatással kell lázadni?

Nincs nyerő válasz a kérdésre, mert akiben felmerül, magának kell eldönteni. Én nemet mondtam, úgyhogy a klasszikus társadalmi értékcsősz zsurnaliszta szerepét meghagyom másoknak. Boldoggá tesz, hogy itt mindentől és mindenkitől függetlenül megoszthatom a saját kis részigazságomat.


Még több cikk:

2 Comments

  1. Vegyes érzéseim vannak a témában. Egyfelől úgy gondolom, hogy a szólásszabadságba az is beletartozik, hogy az ember bármilyen véleményt kifejezhet, cenzúra ideális esetben akkor sincs, ha az nem egyezik más véleményekkel, akár bizonyos erkölcsi normákkal. Magánemberként mindenképp, a többi már más kérdés. A másik oldalról viszont tény, hogy bizonyos szinten (!!!) magánemberként is zászlóvivője, képviselője lehetsz annak a tevékenységnek, terméknek, amelynek dolgozol alkalmazottként, vállalkozóként, partnerként etc. Nem mindig és mindenkor, de ha FB-on kiírod a munkahelyed publikba, és “a ****-es újságíróként” kerülsz be a médiába, akkor talán igen. Ha az ilyen keretben kifejezett véleményed nagyon más, illetve cselekedted sérti az ő etikai kódexüket és rombolja méregdrága imidzsüket, akkor… akkor nehéz mit mondani, mert őket is lejáratod, és innentől eltűnik a “magánember” kifejezés.

    Hogy hol ez a szint, hol ez a határ, mik a körülmények? Nincs általános szabály, egyedi esetek vannak. A fordított helyzet egyszerűbb: ha elkötelezett vegán vagy, nem leszel a Pick pr-menedzsere, ha sámánként révülsz kedden, szerdán nem fogadod el a katolikus leányegylet felkérését, és még sorolhatnám. Miért ne lehetne ez így korrekt fordítva is, hogy ők nem fogadnak el munkatársként ezért, ha kedvük tartja? Képzeld el, hogy dolgozik neked valaki, akiről kiderül, hogy rutinos pedofil privátban, és – és ez is fontos – elterjed, hogy “SAV alkalmazottja” kisfiúkat ront meg, a médiában pedig lejön, hogy “a pedofil SAV-munkatárs” gyerekpornót is rendezett. Mit mondasz: azt, hogy elhatárolódom pedofil munkatársam tevékenységétől, de mivel szakmai kvalitásait nagyra tartom, továbbra is vele dolgozom, vagy azt, hogy hú, basszus, ez egy olyan dolog, amivel semmilyen szinten sem akarok azonosulni, se magánemberként, se pedig a SAV-portál főszerkesztőjeként és ügyvezető igazgatójaként? Na, épp ez az, ezért nehéz eldönteni, mi a helyes, mert az erkölcsi kérdésen túl egy rossz felvállalás üzletileg is vesztességet hoz.

    Kedvelés

    1. talán túlzás, de eleinte biztosan magamat vádolnám, amiért nem vettem észre, h egy súlyosan defektes embert vettem föl. oké, nyilván sokakban munkál olyan elfojtás, amiről még a családjának sincs fogalma, nemhogy a munkatársainak; ám emberileg úgy érezném, nekem is felelősségem van a dologban. pedig, ugye, valójában nem nagyon lenne. mindenesetre, ha meg kellene válnom valakitől, akkor sem így tenném. olyan közleményt adnék ki, amiben megköszönném az addigi munkáját, és kijelenteném, h sajnos az xy helyen és időpontban közzétett megnyilvánulásával képtelen vagyok közösséget vállalni, mert ellentmond az erkölcsi értékrendemnek. vagy a cégemének, whatever.
      egyébként számomra elég hidegrázós dolog xy-osként, és nem xy-ként kerülni akárhova, pláne a médiába, de ez már egy másik történet…

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s