„Mikor induljunk?” – kérdeztem a miskolctapolcai fürdő medencéjében ázva. „Mielőtt főbe lövöm magam!” – válaszolta barátnőm, majd kínunkban röhögni kezdtünk. A kétnaposra tervezett mini nyaralás valószínűleg akkor siklott ki, amikor a szarrá stukkózott, hideg és nyirkos szobából kilépve, egy gyárnak nézett szocreál szálloda lábánál megláttuk a régi strand csernobili maradványát.

„Nem az számít, mi történik veled, hanem hogy miként éled meg” – tartják a bölcsek, és ezzel nagyjából egyetértek. Valami mégis akadályozott benne, hogy kikapcsolódó üzemmódba tegyem az agyam, mert már érkezéskor feltámadt a menekülési ösztönöm. Számszerű adatokkal alátámasztva jóárasított kupont vettünk. Egy kis ejtőzésre és „barlangázásra” számítottunk, szép környezetben, finom ételekkel. Nehéz szavakba önteni, mit kaptunk helyette, hiszen az ottani tömeg már önmagában ütős ellenérv a következőkkel szemben. De miután csoportosan járnak a szarra a legyek, talán még igazam is lehet.

miskolctapolca-buszmegallo-tempty

Hopeless place.

„Recepció? Az nincsen, itt nem így működik, kérem!” – röhögött a telefonba a panzió tulajdonosa, majd leszalajtotta asszonykáját, aki beterelt minket a négyféle hányásszínnel, indokolatlan mennyiségű stukkóval és garázsmaradékból összeválogatott bútorokkal dekorált helyiségbe. A kinti harmincvalahány fok után két percig üdítően hatott a sötét meg a hideg, amíg észre nem vettük a pókokat, s érezni nem kezdtük az ismeretlen forrásból érkező, kiszellőztethetetlen, tompa büdöset. „Tíz perc múlva jövök, addig helyezzétek magatokat kényelembe!” – szólított föl kedélyesen a hölgy, mi pedig mondtuk: hogyne.

Panoráma a nyüzsgő Miskolcra.

Panoráma a nyüzsgő Miskolcra.

Meleg víz van, az ágynemű néhány agyonmosott folttól eltekintve nem koszos, a helyzet tehát a legkevésbé sem tragikus. Legalábbis így nyugtattam magam, mert a zsúfolásig telt parkoló, illetve a papírvékony falakon átjövő neszek alapján a valóságtól eltérő képet kellett, hogy lássak. Én akkor még viszonylag zen állapotban voltam, útitársamnál viszont azonnal hazamenős mélypont jelentkezett, így sétára noszogattam a festőinek álmodott városrészen. A papírmunkáért illetékes menyecske benti várakozásunk huszadik perce után megjelent, és közölte, hogy nem ér rá, félóra múlva ismét diszkrét dörömböléssel keres.

És ez csak egy sarok!

És ez csak egy sarok!

Miután a szobában nem volt légkondi, de napfény sem, s az ablak fekete ponyvával bevont kőhalomra nézett, pánikszerűen menekültünk ki a fülledt melegbe. Rövid tipegés után kiderült: a gyárnak hitt, mindenhonnan égbe lógó épület egy működő hotel, a fák között pedig atomkatasztrófa helyszínét idéző, rozsdás betonhalmaz kapott helyet. Üdülőfalu-érzésre számítottunk, ezt kaptuk helyette. A panzióba visszaérve kiderült, hogy a kuponnal többet kellett fizetnünk, mintha az utcáról estünk volna be. Így viszont járt a bőségesnek ígért reggeli, meg a welcome drinkként átnyújtott energiaital a teszkó gazdaságos tábla csokival.

Helyi nevezetesség.

Helyi nevezetesség.

„Valahol szépnek kell lennie!” – gondoltam, ezért ismét megpróbálkoztunk a mászkálással. Találtunk aranyos kis tavat ebihalakkal és békákkal, színes virágokat, csöpp csónakázót a zsebkendőnyi parkban. Vettünk fagyit is, de miután az enyémnek fehér csoki helyett megszilárdult vécéillatosító íze volt, két nyalintás után olyat cselekedtem, mint még soha: kibasztam az első kukába. Azzal a tudattal tértünk nyugovóra, hogy a másnapi barlangfürdő fantasztikus lesz, csupa szép emlék forrása. Csak az ágy rugói ne álltak volna a bordáink közé egyfolytában!

Nem őszinte a mosolyom.

Nem őszinte a mosolyom.

A másnapi reggeli egy másik panzióban várt minket, ami mellett már nyolckor légkalapáccsal ügyködtek a mesterek. Ötféle ételből választhattunk, biztosra menve hidegtálat kértem. A bőség kettő szeletke sonkát, pár négyzetcentiméter sajtot, és néhány karika egészen furcsa aromájú szalámit jelentett, fél kiló fehér kenyérrel, valamint csomókban összeállt vajjal. A hitelesség kedvéért bevallom: a több mint huszonöt perc alatt összeállított kompozíción volt még két darabka szikkadt uborka. A közeli zöldségeshez átrohanva berámoltam a sonkát, közben a tea cukortartalma csendesen bontogatta barátnőm fogzománcát.

„Croasóm” és tevehere.

„Croasóm” és tevehere.

A barlangfürdőbe némileg letörve, de lelkünk mélyén még mindig várakozással telve érkeztünk. Ha feszültség tombol bennem, mozognom kell, ezért még ruhában látleletet vettem az úszómedencéről. Ami egy pár méteres, negyedkörívben elhajló képződmény volt, benne sok ázó nyugdíjassal és ficánkoló kisgyerekkel. Néhány szlovák turista tette meg benne négy-öt karcsapást, faltól falig, keresztben.

miskolctapolca-barlangfurdo-tempty

A legjobb szó rá a semmilyen.

Na, nem szégyellem, de ezen a ponton sikítófrász-közeli állapotba kerültem, ami nálam „mindenkinek a kurva nénikéjét!” típusú, aszociális magatartást jelent. Az öltözőben többé-kevésbé megnyugtattam magam: úszni itthon is lehet, de még mennyire! A sóstói strand képzeletbeli képe viszont eszembe juttatta: szerencsés vagyok, amiért egy megyével odébb dobott le a gólya, nem pedig ide.

miskolctapolca-beka-tempty

„Keresd a szépet!” projekt 1.

Az egyre gyarapodó tömeget kerülgetve a barlangfürdős rész felé vettük az irányt. Én nagyon vártam, hogy valami végre igazán jó legyen, míg a barátnőm biztos volt benne, mert járt már ott gyerekfejjel, és akkor élvezte. A természet alkotta falak között hömpölygő, zöldesre világított víz valóban élményt nyújtott volna, de miután a testemnek préselődő komplett Szabó család apraja-nagyja majdnem lerúgta a vesémet, a teremnek kialakított részekben pedig száz, karúszóval csapkodó ördögfióka ordítása visszhangzott tucatszorosára erősítve, gyors körbemenetel után inkább átcaplattunk a sima, fedett termál részbe.

miskolctapolca-virag-tempty

„Keresd a szépet!” projekt 2.

Na már most, rólam tudni kell, hogy ázni kizárólag kiadós úszást követően szeretek. A langymeleg víz egyébként nem vonz, bár néhány percig kelletlenül elpislogok benne. Adott a kérdés, hogy akkor minek mentem fürdőbe, de naiv kobakomban fel sem merült egy nagyobbacska, hideg pocsolya hiányának lehetősége, amiben ficánkolhatok vagy másfél kilométert. „Úgy gubbasztasz itt, mint egy akvárium falára tapadt csiga, vazze!” – nevetett a barátnőm, miután önkéntelenül az oldalra erősített korlátba kapaszkodva, a fallal szemben, könyökig húzott térdekkel révedtem a semmibe.

miskolctapolca-mokus-hid-tempty

„Keresd a szépet!” projekt 3.

A zaj miatt beszélgetni nem tudtunk, csak némán bámultuk az embereket. Aztán vettem egy nagy levegőt, és kislattyogtam a kurta-furcsa kis úszómedencéhez. Tíz hosszt (ívet?)  sikerült mennem, punnyadt embereket és döglött rovarokat kerülgetve a nem elég mély vízben, aztán visszamentem, hogy latolgassam útitársammal, mi legyen. A rögtön hazamenés ideája mindvégig a lehetséges alternatívák között lebegett.

Lényem egyik fele ezt követelte, a másik pedig, hogy ne adjam fel. Utóbbinak engedelmeskedve betoltunk egy nagyon gyenge közepesnek mondható, de annál drágább ebédet a büfében. Magányos sonkaszelet és ananászkonzerv-karika árválkodott a csirkemellen, amit szemünk láttára hajítottak be a mikróba, hogy ezerötszázas „Hawaii szelet” legyen belőle. A rádióból bömbölő régi slágerek az illatokkal együtt a számunkra csak a történelemből ismerhető Szovjetúnióba repítettek minket.

Végre valami jó!

Végre valami!

Négy órát sem bírtunk ki az egész napos jeggyel, ám addigra az élménymentes semmittevés hatására mindkettőnknél a szellemi leépülés csalhatatlan tünetei jelentkeztek. „Kösz-csi” – mondtam valamire. „Sziv-csi” – hangzott a válasz. „Ko-csi” – mutattam a mellettünk elhaladó, fekete gőzt okádó négykerekűre. Ez kiütött minket jó tíz percre. Visszamentünk a kisbékás tóhoz, mert miért ne. „Lesz egy giga béka, meg egy giga stukkó” – összegeztük a fényképezőm memóriakártyájának tartalmát, mielőtt a sramlizenével átitatott erdőcskében megtaláltuk a kiruccanást megmentő bobpályát. Korábban még nem száguldottam ilyenben, így különösen nagy élményt jelentett a két lecsúszás.

Kedvenc szobánkba érve azzal a boldog tudattal állítottuk be reggel hétre a telefonjaink ébresztőjét, hogy hamarosan ismét élvezhetjük az otthon hangulatát, melegét, illatát, ízét. Én Nyíregyházán, útitársam Budapesten – szerencsére mindketten elég messze innen.

Miskolctapolcára tehát azt küldöm jó szívvel, aki vágyik egy örömkönnyes hazatérésre.


Még több cikk: