Ede németekkel beszélne

„Ez pont jó lesz nekem! Úgysem boldogul már az ember, ha nem beszél nyelvet…” – gondolta Ede, amikor jelentkezett ingyen németre. Az unió fizeti, végre az is jó valamire. Ami kiderült, hogy a derdidászról nem mondható el, a tárgyesetről meg pláne. Főleg, miután szegény Ede szembesült vele: az alany meg az állítmány azonosítása még magyarul se megy.

„Hát, de ilyet nem is tanultunk!” – rivallt a tanárra, amikor már végképp nem bírta. Pedig másról sem volt szó az elmúlt órában. Ede rég elfelejtette, mivel nyár egy nyelv elsajátítása. Pontosabban a negyven évvel ezelőtti, tisztességesen végigamőbázott oroszórák nyomán sosem tudta. Nulláról összerakni, hogy én vagyok, te vagy, ő van… Egyáltalán mi a fenéért kell úgy ragozni, ha Péter szerepel a mondatban? Hogy lesz belőle „ő”, s a háromból éppen az első? „Mert férfi, tehát hímnemű” – hangzott a türelmes válasz sokadjára. Aztán jött egy alattomos szék valamelyik feladatban, ami a maga szintén hímnemű őségével kiverte a biztosítékot Ede agyában.

Dumme Hund! | Fotó: thebells.umhb.edu
Dumme Hund! | Fotó: thebells.umhb.edu

„Du ich!” – válaszolta Ede sugárzó szemekkel, büszkén az első szint végén, amikor a nevét kérdezték. Bár nyitva volt előtte a füzet, sejtelme sem volt róla, mit kéne puskázni. Egyébként is, ő nyelvet tanulni jött, nem ilyen hülye kifejezéseket hallgatni, mint az ilyen-olyan megjegyezhetetlen névmások meg segédigék. A tanterv szerint a kurzus végére tudni kell vásárolni, étteremben rendelni, útbaigazítást kérni, s napirendről mesélni. A csoport a feléig sem jutott el, mert sikerült begyűjteni néhány Edefélét.

Ede amúgy sosem kérdezett. Mindig úgy tett, mint aki érti az anyagot. Aztán amikor szólították, nézett tágra nyílt szemekkel. Ha három szóból mondatot kellett alkotni, már halálosan elveszett. Hogy nem tudta, vagy nem akarta kinyitni az elméjét, a végeredmény szempontjából mindegy. „Én csak beszélni akarok német emberekkel!” – hajtogatta a szünetekben, a többiek pedig nyugtatták, hogy ők is, így ez a sok nyelvtani szenvedés fölösleges.

„Ede, ismételd meg, amit mondok! Ich bin fünfzig Jahre alt” – kérlelte a tanár. A szintzárón az első két szót harmadjára már sikerült eltalálni, de a harmadik sehogy sem akart a szájára jönni. Sőt, a nebuló álmatag arcán látszott: fogalma sincs róla, hogy tőle most a korát kérdezte valaki, s arra kéne reagálni. Ede ötvenéves ugyan, ám amikor végre sikerült neki egy létező számot, a tizenötöt elsuttogni, a többiek kis híján szívből jövő tapsban törtek ki.

„Ez annyira nem is volt nehéz. Mikor kezdődik a kettes szint?” – érdeklődött Ede, aki tényleg németekkel szeretett volna beszélni.


Még több cikk:

2 Comments

  1. Ööö… Ede vagyok a némethez :) A többihez meg lusta, pedig elméletben mehetnék felsőszintű szerb vizsgára, hogy legyen valami papíros, meg alap angolra + jó lenne legalább kezdőre mélyíteni a japánomat , de a német (pedig tanultam 5 évet) kimerül a pornókban előforduló állandó szókapcsolatok ismeretével: wundebar, meine kleine schweine!!!!

    Kedvelés

    1. most eszembe jutott az egyik osztálytársam, aki hasonló indokból állandóan azt hajtogatta, h “kommespritze, kommespritze” @XD

      a papír fontossága relatív, a szerb pedig kifejezetten egzotikus. ha az elhatározás megszületik, jön vele a kedv, a motiváció, az idő meg az energia is @=)

      Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s