Erőss Zsoltnak úgy kellett?

„Két kisgyerek mellől elmenni hegyet mászni! Ez a fazon sose volt normális…” – állapította meg Dénes, aki mélyen elítélte a felelőtlen embereket. Egyszerűen nem fért a fejébe, miért hódít valaki havas, jeges, mostoha csúcsokat ahelyett, hogy nyolctól négyig a művileg kellemessé tett hőmérsékletű irodában ücsörögne.

„Már amikor levágták a lábát, megmondtam: nem lesz ennek jó vége!” – okoskodott tovább Dénes egy drámai címlappal díszített újsággal a kezében. Ujjai között az eltűntnek nyilvánított sportoló őszes hajtincsei derengtek. „Egyébként is, milyen apa az ilyen? Aki belerokkan a saját hülyeségébe, aztán nem tanulva belőle, magára hagyja a családját örökre?” – folytatta a dohogást. Mivel azonban senkinek sem akaródzott válaszolni rá, inkább felhajtotta a délelőtt harmadik menetrend szerinti kávéját.

Erőss Zsolt családja
Sokszor volt, hol nem volt. | Fotó: napig.sk

„Ha fél lábon egyensúlyoznék a panel tetején, és lezuhannék, vajon nekem is járna dicsőség? Hiszen én lennék az első, aki meghódította a lakótelep legmagasabb házait! Rólam neveznék el a sarki kocsmát, vagy mi?” – próbált kedélyeskedni Dénes, amivel néhány mosolyt végre kiérdemelt. Otthon, a munkahelyén, a közértben, cikkek alatti hozzászólásban az interneten… Missziójának tekintette, hogy felhívja a jónép figyelmét: inkább azokat kellene gyászolni, akik nem holmi úri muri közepette lehelik ki a lelküket, hanem a hétköznapok könyörtelen mókuskerekében.

„A felesége meg azt nyilatkozta, hogy a kölykökből is hegymászót farag. Bezzeg az én párom sírva rohan, amikor valamelyik törpicsek elhasal! Nem nehéz kitalálni, melyikük jobb anya…” – vicsorogta Dénes a szomszéd képébe mászva, aki jobbnak látta, ha megvető tekintettel bólogatni kezd. „Mindig tudtam, hogy maga derék fószer! Jövő héten hozom a közös költséget. Kivéve, ha kedvem szottyan megmászni a Kékest…” – kacsintott Dénes a mellette lévő lakásban élő férfire, majd alaposan hátba veregette.

„Nem akarok én kegyeletet sérteni, értitek. De hadd kérdezzem már meg, miért nem rendes munkával keresett pénzt a szerencsétlen? Ez a mászogatás olyan jól tejel, hogy megéri érte odaadni a lábat meg az életet?” – fordult a haverokhoz este, egy sör mellett. A folyékony kenyérnek hála, végre megeredtek a nyelvek, és Dénesnek kijutott az osztatlan helyeselésből, amiért egész nap esedezett.

„Jól mondod, aranyapám! Inkább nekünk járna felhajtás. Bírjuk itt reggeltől estig a strapát, odahaza meg estétől reggelig  a drámát. Ehhez képest elmenni egy hegyre… Nem akkora vaszizdasz, hogy elegáns legyen otthagyni az embernek a fogát!” – összegezte némileg összemosódó szavakkal a legjobb barát, akiből már oviban kinevelték a bizarr álmok hajszolását.


Még több cikk:

8 Comments

  1. Aki extrém sportot űz, az nyilván vállalja a rizikókat. Még a nő, aki az illetővel van, szintén bevállalja, hogy az, akit szeret, kicsit jobban kacérkodik a halállal, mint egy átlag ember. Viszont a gyereket senki nem kérdezte, hogy szeretne-e ezzel a tudattal együtt élni. MIndenesetre ez is sajnálatos, mint bármely más haláleset.

    Kedvelés

    1. a gyerekekben megvan az a csodálatos adottság, h szinte bármilyen szörnyű helyzetet képesek természetesként megélni, és öntudatlanul a legnagyobb szarhoz is alkalmazkodni. ezeknek a kicsiknek legalább egy gondoskodó szülőjük maradt, ami máris eggyel több, mint amennyi néhányaknak jutott @=(

      kiváló kérdés, h a szélsőségeket szembeállítva mi jobb egy apróságnak:
      1. az álmait megvalósító szülő, akit baj érhet, de a magában megtalált harmóniának köszönhetően képes többet adni érzelmileg rövidebb idő alatt,
      2. a mókuskerékbe került szülő, akinek a legnagyobb baj a reggeli forgalmi dugó, attól viszont úgy kiakad, h egész nap stresszben van, otthon pedig hajlamos ordibálni, mert rég elvesztette önmagát az anyagi boldoguláshoz vezető úton.

      az egészséges személyiség nyilván a kettő között van (bár az éppen félúton lévő is utópisztikus), tehát hangsúlyozom: a kérdés szigorúan elméleti.

      Kedvelés

  2. Végigolvastam néhány Erőss Zsoltos cikket meg az alatta szereplő kommenteket. Mintha bárkinek joga volna elítélni egy embert, a szólásszabadság címszója alatt mentegetőzve…ráadásul buta közhelyekkel dobálóznak, anélkül, hogy fogalmuk lenne arról amiről valójában okoskodnak. Az a nem akarok kegyeletet sérteni dolog különösen tetszik. Jön a semmiből valaki, aki nem, hát hogy is akarna kegyeletet sérteni, közben a saját “tökéletes családi szemléletét” összehasonlítja az elhunytéval, a gyászoló családdal, majd büszkén, hogy ő megmondta, lehúzza a wc-t, a saját szemetét. Igazából elszomorít a gyerekesség, az a sok önbizalomhiány és félelem (gonoszság?) ami az emberekben van. Sosem másztam igazán hegyet, egyszer egy kiránduláson volt egy félnapos túránk, alig bírtam ki…Csodálom azt az embert, aki kilép a komfortzonájából, de már az is nagy dolog, ha felvállalja magát. :) Nem hős, szerintem a hősfogalom sok embernek sokféle, de ha az édesapám lenne, biztos hősként tisztelném, azért aki. És az, hogy a kisgyerek mit gondol vagy érez, nem a mi dolgunk, egyáltalán nem látunk bele a családi helyzetébe. A nagyokosok a mamám pletykás szomszédnénijére emlékeztetnek, akik mindent tudnak, mindenről megmondják a tutit, aztán a saját udvarukról valahogy elfelejtik elsöpörni a szemetet. Egyáltalán van udvaruk amivel foglalkozzanak?

    Kedvelés

  3. Nekem a kedvencem hogy kb tenykent kijelentik azt hogy meghalni ment a hegyre. A tipikus “Déneseink” is gyaszos bucsut vehetnenek reggel a csalatol, hatha bedaralja egy kombajn.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s