Csurdítás és hernyóinvázió – avagy mi folyik Gyöngyösön?

„Május elején szabin leszek, nincs kedved meglátogatni?” – kérdezte Eszter, aki blogger-kolleginából barátnő lett, és mindig várja, hogy a fővárosi hétköznapok végeztével mátraaljai otthonában pihenhessen. „De van!” – válaszoltam lelkesen. Akkor még nem tudtam, milyen „merényletet” tervez ellenem.

„Tényleg nem utaztál még távolságival?” – pislogott rám indulás előtt egy lány a nyíregyházi buszpályaudvaron, ahol életemben először jártam. Legyintettem, hogy á, ez már a második alkalom, mert egyszer Budapestről azzal jöttem haza. Csak akkor késő este volt, így a kocsiállásos-hangosbemondós dolog most nem várt extra számomra. A minden utazásnál föltett, pisilehetőséget firtató kérdésemre ezúttal őszinte kacaj volt a válasz. Három óra eresztés nélkül, jézus mária! Simán kibírtam, ráadásul kárpótolt a végtelenbe vesző, szürkés-kékes-zöldes hegyek látványa.

Eszter ablakából.
Eszter ablakából.

Érkezésem után a kivilágított templom fényével telt, füstölőillatú kuckóban hajnalig beszélgettünk Eszterrel – persze, előbb kevésbé spirituális igényünk kielégítésére elzarándokoltunk füstölt lazacért és salátáért a hipermarketbe. A másnapi terv is megszületett: túra a természetben. „Én inkább erdei sétának mondanám” – védekeztem, és gondoltam, hogy büszke leszek magamra, ha alföldi lánykaként letolok a terepen maximum tíz kilométert. A túra szóról egyébként egy Rám-szakadékos osztálykirándulás jut eszembe, ahol rozsdás láncokon kellett kapaszkodni a semmibe, miközben nyakig sárosan baromira megcsúsztam egy vízesés felett; a segítségemre siető tanár pedig a karom megragadását követően véletlenül seggre csüccsent, és majdnem két lábbal a mélység fölött kalimpáló személyemre esett.

„Á, itt nincs semmi durva, csak egy kis kardiós rész néhány száz méteren” – nyugtatott vendéglátóm, miközben kánikulában caplattunk a Sár-hegyre. Csőtopunkon foltot hagyott az ötvenfaktoros naptej és a verejték keveréke. Kétszer is megnéztem, melyik lábam hova teszem, de tulajdonképpen már az első másodpercekben magam mögött hagytam a félelmet. Gyönyörű volt a táj, tiszta a levegő, a csúcson megpihenni pedig felemelő.

A Szent Anna-tóhoz menet egy környezetidegen részeg gyerek a bokorból kiugorva váratlanul megragadta a kezemet, hogy megcsodáljuk, amint hasonszőrű haverjával „egy szál faszban” fürdőznek, de a kínálat minőségére való tekintettel inkább visszautasítottuk a lehetőséget. Elballagtunk Mátrafüredig, ahol a világ legjobban eső vize csobog egy utcai kútból, és a legfinomabb kétszemélyes tál ehető egy kockás abroszos étterem szökőkutas kertjében. Aztán visszagyalogoltunk Gyöngyösre, s hoppá, megvolt húsz kilométer.

A Sár-hegy tetejéről.
A Sár-hegy tetejéről.

A vállam büszke megveregetése, a dumaparti folytatása és némi alvás után a következő napon sikerült potom száz forintért felbuszoznunk Kékestetőre, ahonnan Mátraházán, Sástón és Mátrafüreden át bandukoltunk a kiindulási helyre. A települések ismerősek voltak számomra, hiszen családi nyaralások kellemes emlékét őrzik, ám szerpentinen kanyargó autó helyett fák között botladozni egészen más perspektívát jelent.

Már tudom, melyik szakaszon lejt olyan hosszan az út, hogy még a meredek emelkedő is megváltás lenne, hol lehet palóc vörös sört kapni, ha szomjas az ember – nem, még mindig nem vagyok a folyékony kenyér híve, de Eszter felajánlotta az első kortyot, győzött a kíváncsiságom –, és melyik erdei padon lehet osztozni legalább hétféle hernyón. Ez tizennyolc kilométerre sikerült, a talpam pedig fekvő helyzetben is diszkréten vonyított a papírvékony talpú sportcipővel kötött túl beható ismeretségtől.

Megállásról viszont szó sem lehetett, mert este szűk körű csurdításra voltunk hivatalosak. Bevallom, a szóra rágugliztam, nehogy valami alternatív sámánpartiban kössek ki, mint áldozat. Ártalmatlan szalonnasütést jelent, kérem szépen. A felhasznált hentesárura azonban legalább annyira pislogtam, mint a buszállomásra, merthogy még olyat sem láttam. Nem volt húsa, csak zsírja. Kenyérre kellett csöpögtetni belőle egy keveset, aztán sok zöldséggel fogyasztani – pont úgy, akár a hamburgert lájt kólával.

Utolsó gyöngyösi napomon hangulatos helyi séta után elképesztő felhőszakadás formájában érkezett meg a bőséges égi áldás. A táskám még javában csöpögött, amikor Egerben szembesültem vele: a járat, amire át kellett volna szállnom, öt perccel hamarabb startolt. Következő nincs. Előző sem volt. Ajjaj, merre van a vasút? A helyiek szerencsére seperc alatt eligazítottak, sőt még a cuccomat is vitték helyettem, mondván, hogy egy ne cipekedjen.

A happy end viszont még makacsul váratott magára, mert a Füzesabonyba igyekvő vonat indokolatlanul megállt alattam a pusztában – éppen abban a percben, amikor a papírforma szerint át kellett volna pattannom egy másikra, ami öt óra múltán most már tényleg hazahoz Nyíregyházára. Végül mégiscsak szerencsém volt: a csatlakozás ugyancsak késett, így jutott bő húsz másodpercem, hogy a túrázás mellett a vágányfutás szépségeit is megismerjem. Hiába, kalandok nélkül nem élet az élet!


Még több cikk:

3 Comments

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s