Először a felhők fölött

„Hajrá, repcsi! Kifutott a tejcsi…” – kiabáltam a többiekkel együtt ugrálva az ovi udvarán, amikor kettéhasította fölöttünk az eget egy fehér csíkot húzó vasmadár. Vasárnap, életem első repülőútja előtt csaknem ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy ezt a produkciót Ferihegyen is megismételjem. Az emelkedett hangulatból egy morcos csaj rángatott ki, aki leparancsolta a cipőmet.

Tényleg olyan hosszú folyosó visz a géphez, mint a filmekben? Milyen érzés repülni? Végig be kell csatolni a biztonsági övet? Pisilni lehet? És mikor kezdek már el félni végre? Ehhez hasonló kérdésekkel fárasztottam az elmúlt hónapban az ismerőseimet, miközben morfondíroztam, hogy érdemes-e megírni a végrendeletemet. Utóbbi intézkedés elmaradt ugyan, de az indulás előtti estén megejtettem egy last minute szőrtelenítést, mert nem elegáns, ha az ember lánya borostásan zuhan át a túlvilágra. Persze, aztán a homlokomra csaptam, hogy a belobbanó kerozin úgyis gyorsabban elvégezte volna, amit a borotvára bíztam.

Amikor a szavak elfogynak.
Budapest, Duna, felhők.

A repülés misztikus tevékenység volt számomra, amiről tudtam: másoknak természetes, nekem viszont elérhetetlen, drága, meg amúgy is sok tonnás súllyal tiporja a komfortzónámat. Vágytam rá, de miből, kivel és hova? Mígnem egy barátnőmmel bő tíz másodperces gondolkodás után vettünk egy kuponos szállásajánlatot Párizsba, s oda felhők fölött, fapadon vezet a legelfogadhatóbb útvonal. Így hát egyszerre két álmom vált valóra: szinte az ablakhoz nyomott orral szemlélhettem a tejcsivé futó pára- és jégkristály-halmazokat, hogy alig több mint két órával később a beauvais-i kifutópálya aszfaltját tapossam.

Már akkor kerekedni kezdett a szemem, amikor Ferihegy közelébe érve megpillantottam a félreállítva pihenő szárnyas masinákat. Az autóból kiszállva megcsapott az addig ismeretlen, semmivel össze nem téveszthető hangulat. A fel- és leszálló repülők zúgásának zaja, a különböző népek társalgása, a kövön guruló bőröndök kerekeinek zakatolása, mindenféle parfüm eggyé elegyedett illata és a kerozin szaga oldotta azt a kevés feszültséget is, ami a várt rettegés helyett lakozott bennem. Ha bármi baj történik, legalább abba döglök bele, hogy éltem!

Ausztria, havas hegycsúcsok.
Ausztria, havas hegycsúcsok.

„A3-as kapu, ekkor nyit, ekkor zár… Mi van?” – kérdeztem magamtól bambán, és eszembe jutott: még három éve sincs, hogy először önállóan szálltam vonatra. Milyen soknak tűnt a kilenc vágány, te jó ég, hiszen nyolc esélyt jelent a rosszra! Itt meg ha benézek valamit, elszállok Timbuktuba. Mondjuk elég nehéz rossz gépre csücsülni, miután három helyen is ellenőrzik, ki vagyok, mi az úti célom, milyen anyagból van az övem és terrorgyanús-e a szemüvegtokom. Mindehhez sorba kell állni, szépen, türelmesen, kifeszített szalagokkal terelt csigavonalban.

A budapesti 2B terminál éppen olyan, mint egy bizarr piac, csak Mariska és Juliska néni helyett a Ryanair, a Wizzair meg a Qatar Airways bérel asztalt, a sarki talponálló felese helyett pedig a vámmentes boltban beszerzett konyakból kortyolhatsz. Álmélkodásra viszont nem sok idő maradt: irány a kapu, ami filmbe illő folyosó nélkül egy roskadásig zsúfolt buszhoz vezetett. „Nézd már, szegény Jean-Luc lemaradt!” – súgtam oda a barátnőmnek egy rohanó gall felé bólintva, miután egy terebélyes francia néni és egy ébenfekete úriember közé szorulva megállapítottam, hogy itt többen nem férünk el.

Párizs környéke.
Francia vidék.

Ahogy a busz közeledett a negyvenvalahány méteres, kék-sárga feliratos géphez, egyre gyorsabban vert a szívem. Láttam, ahogy a „hasába” pakolják a világítóan piros bőröndömet, majd előkerült a gurulós lépcső is, ami viszont adott a filmes érzésnek. Felcaplatva láttam, hogy a feltehetően haza igyekvő Jean-Luc-kel és társaival újabb busz érkezett, és komolyan elgondolkodtatott, bepasszírozható-e a másfél Volán-járat szélességű, belülről meglepően szűkösnek ható Boeingbe ennyi ember.

Ami a helyet illeti, oltári mázlim volt: sikerült becsusszannom az ablak mellé – éppen úgy, ahogy álmaimban már ezerszer megtettem. Hallottam, hogy a fapad már önmagában késést jelent, kicsit meglepődtem tehát, amikor a tömeg meglepően gyors ráncba szedése után a hajtómű percre pontosan felbrummogott alattam.

Fényképezőt szorongatva, félig napszemüveg mögé rejtett ikszdé fejjel vizslattam egyszerre az előttem lévő ülés hátuljára tett információkat a biztonsági övről, a vészkijáratról meg a felfújható csúszdáról, a hangosbemondós utasításokat mutogatva illusztráló légiutas-kísérőt és a kilátást. Aztán a monstrumot egy targoncaszerű kis holmival kihúzták, irányba állították. A pilóta megnyomta a gázt, mígnem elértük a kocsihoz szokott érzékszervekkel „húúúú, bazmeg!” kategóriát. A hátsó felem belesüppedt az ülésbe, önkéntelen vigyorom még szélesebb lett.

Hát még akkor, amikor a földtől elrugaszkodva célba vettük az eget! Hirtelen valósággá váltak a legfantasztikusabb tájképek. A mákszemmé zsugorodó házak után nem sokkal már havas hegytetők következtek, majd felhőrétegek között lebegve megpillanthattam azt a kékséget, amelyet idelent csak sejteni lehet. Az út első órájában szinte mozdulatlanul csodáltam mindent. Aztán a prózai helyzettel mit sem törődve megkordult vacsorát követelő gyomrom, és előkaptam a fedélzeten kínált sokeurós daraboknál sokkal jobban megpakolt szendvicsem. Evés közben is vártam, hogy a gép a mellettem lévő szárny süllyedésével minél szebb panorámát nyújtson a földre, vagy meredeken emelkedjünk, mert az a világ egyik legkirályabb érzése.

Felületesen eljutott a tudatomig: a sztyuvik nemcsak kaját árulnak, de fülhallgatót, parfümöt, kaparós sorsjegyet és talán pónilovat is. Az ablak egyszer csak zúzmarás lett, majd leolvadt. A mérnöki pontossággal határolt, szögletes szántóföldeket őrült síkidomok formáját öltő tájak és általam „lazacgyárnak” tippelt mesterséges tavak váltották fel. Salzburg után Strasbourg – úristen, még sosem jártam ilyen messze! Mielőtt megszokhattam volna, hogy a táj a lábaim előtt hever, sűrű fülpukkadozás közepette nőni kezdtek az utak, a folyók és a francia kisvárosok.

Egy áprilisi nap estéjén nyolc órakor verőfényes napsütés fogadott. Az ég annyira magával ragadott, hogy a landolást jelző tompa puffanás egy pillanat erejéig szentségtörésnek hatott. A légitársaság győzelmi indulót fújt a hangszórókból, mert sikerült abba a reklám szerinti kilencvenvalahány százalékba pottyanni, ami időben landol. A gurulós lépcső legfelső fokán állva egy pillanatra körülnéztem, s arra gondoltam: hálás vagyok az élményért a sorsnak, és a java még hátravan!


Még több cikk:

5 Comments

  1. Tempty, ez most annyira jól jött, el sem tudom mondani. Én már repültem, de utáltam, s jó pár éve nem ültem gépen, viszont idén fogok, így minden motiváló írás nagyon jól jön. Most valahogy könnyebbnek érzem, s kalandnak.

    Kedvelés

Szerinted?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s